Bár öt nap után nehéz teljes képet kialakítani, az biztos, hogy az üzbégek mindent szeretnek, ami édes és amiben valamilyen formában van bárány, de inkább birka. Eddig reggelire leginkább palacsintát kaptunk, amit vagy fahéjas almalekvárral, vagy sűrített tejhez hasonlítható fehér mázzal kennek meg, ami olyan édes, mint az évekre elrakott méz. A reggeli része még a világ legjobb sárgadinnyéje, - amit itt fehérdinnyének hívnak és tényleg fehér - szőlő, alma és barack, néhány szelet lepényszerű kenyér, joghurt és óvodás emlékeket ébresztő, cukros ivólé az elfogyaszthatatlan kategóriából. A sárga/fehérdinnye itt akkora, mint otthon a görög, a nemzeti identitás alapja, és tényleg kilométerekkel ver mindent, amit mi valaha ebből a fajtából kóstoltunk. Állítólag az ujgurok hasonlóan jókat termesztenek, majd készítünk valami összehasonlító elemzést.

Kávé terén, mint az várható volt, borzasztó a helyzet. Az üzbégek a német és holland löttykávéknál kicsit sűrűbb, de semmihez nem foghatóan keserű vackot isznak, amit ha rutinosan felütünk némi dugi-Nescaféval, legalább felébreszt. Rövid próbálkozás után rájöttem, hogy a legjobban akkor járok, ha üresen, tej és cukor nélkül kérem a kávét, mert itt mindenhol édesített tejport használnak tej helyett, amitől még rosszabb lesz mint alapállapotban.

Bár mindig erős volt bennem a tiltakozás, pár nap alatt arra jutottam, hogy ennél talán még a török kávét is szívesebben innám meg, még akkor is, ha az tiszta zacc. Rohamosam csökken viszont a napi elfogyasztott kávéadagom, aminek köszönhetően délután kettő és négy között főleg kóválygok. Sajnos kénytelen leszek minél hamarabb fekete vagy zöld teára váltani, mert tuti, hogy Kínában ennél csak rosszabb lesz a helyzet. A sör viszont szerencsére sokkal jobb, mint a kávé. A piac legalsóbb szegmenseivel még nem próbálkoztunk, de a helyi Sarbast csak kicsivel gyengébb, mint a Dreher, az orosz Baltika különböző típusai (erő szerint van 3-as, 5-ös, 7-es és 9-es) az igényesebb alkoholistát is kielégítik, bár mi még nem mentünk az 5-ös fölé.

A kajáknál viszont eddig egyértelmű a pozitív csalódás, még akkor is, ha minden erőlködésünk ellenére sem sikerült a sasliknál és a plovnál több üzbég specialitásba belefutnunk. Előbbi ugye normál saslik, de nem az otthoni darabos fajta, hanem a főleg szerb csevapcsicsához hasonlítható, darálthúsból készített verzió. Lehetne persze marhából és csirkéből készültet is választani, de mivel a bárányhús a legolcsóbb és a legjobb, mi eddig maradtunk annál. Saslikból még egyszer sem ettünk rosszat, bár legnagyobb meglepetésünkre Taskent legturistásabb helyén kaptuk a legfinomabbat, a legautentikusabbat viszont, - ahol a birkafaggyú-darabok külön szereplőként voltak felszurkálva a nyársra - a taskenti Chorsu bazár ujgur kifőzdéjében.

Az üzbégek másik, az útikönyvben unalmasnak beállított nemzeti étele a plov, ami nagyjából egy édeskés rizseshús, de sokkal finomabb, mint gondoltuk volna. Rosszat még ebből sem ettünk sehol, a legjobb viszont az említett turistás helyen volt ez is, ahol mazsolával és csicseriborsóval keverték össze a bárányhúsos, répás, rizses cuccot. Nekünk még nem sikerült megunnunk, igaz, viszonylag drága helyeken ettünk még csak, és ezeken valószínűleg direkt nem raknak bele birkafaggyút. Kicsit persze így is nehéz, de a minden étkezéshez automatikusan járó non-nal, ami valahol félúton van a lepény és a kenyér közt, lehet könnyíteni az élményen.

A legnagyobb kulináris élményünk eddig mégis a taskenti Han Kuk Kwan koreai étterem volt. Otthon is rendszeresen járunk koreaiba, amit történetesen Budapesten is Han Kuk Kwannak hívnak, de nem a név miatt mentünk el. Remíz nevű étteremben például soha nem fogunk enni, legyen az Dzsakartában, Dushanbéban vagy Pekingben. Koreiba azért mentünk, mert Taskentben, Sztálin néprendezési elveinek köszönhetően (tehát hogy könnyebb úgy uralkodni, ha a birodalom népeit időnként minden ok nélkül vagonokba pakolják, és szülőföldüktől néhány ezer kilométerre kényszerítik őket letelepedni) elég nagy a koreai kisebbség él, úgyhogy bíztunk benne, hogy jót fogunk enni. Másrészt meg olyat akartunk enni, amire az üzbég vidéken nem lesz lehetőségünk.

A legmeglepőbb módon orosztudás és az érthetelen képes étlap segítsége nélkül tudtunk pont azt enni, amit szerettünk volna: bulgogi-t, bi bim bap-ot, hideg hajdinás- és koreai túlélő- (Marci szerint frankfurti-) levest, amiben egyszerre van tészta, szalámi és zöldség. Pont olyan jót ettünk itt is, mint otthon szoktunk, 32 dollárért, ami nekünk kicsit drága volt, az élményért mindenképpen megérte, és azért sokkal olcsóbb, mint Budapesten. A taskenti turistahelyen öt dollárért laktunk jól, az ujgur bazárban háromért, a bukharai főtér legturistább helyén meg húszért. Anyagiakkal tehát még simán jól állunk, minden egyes olcsó étkezés közben a reménybeli Bangkok-Tokió repülőjegy egy újabb megspórolt szelete lebeg előttünk.

(A felső kép a bukharai hotelünk traditional uzbek dinner-jének nyitányát ábrázolja. Három féle mag (sós, édes és természetes), paradicsom- és uborkasaláta, balra hátul a legendás fehérdinnye, szőlő, barack, alma, padlizsános előétel fokhagymával, paradicsommal és korianderrel. Utána kaptunk még egy birkás húslevest és plovot. Az alsó képen a koreai étterem, középen jó sok kimcsi, az előtérben bulgogi, hátul a kerámiaedényben bi bim bap. A baloldali főzőlapra mindjárt hozzák a túlélő-levest.)