HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

február 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28

linkblog

Keleten Khívában

2007.08.26. 15:05 |  imecs + bede

Meleggel és gyomorbántalmakkal teli, hétórás utazás után értünk el blogunk névadójába, Khívába. Bukharából az út végig a sivatagon át vezet, amiben homokdűnék csak elvétve vannak, inkább kiszáradt kórókkal teli pusztaság az egész. A meleg így is elképesztő, amikor nem 120-al mentünk és nem hűtött egy kicsit a menetszél, simán ötven fok volt a kocsiban.

Khíva most is a világ vége, és tulajdonképpen mindig is az volt. Bár ugyanolyan fontos állomása volt a Selyemútnak, mint Bukhara és Szamarkand, ez az oázis soha nem volt kereskedelmi, kulturális vagy tudományos központ. Khíva mindig elsősorban a bűnözésből élt, karavánok kifosztásából, emberrablásból és szimpla gyilkolászásból. A 19. században két cári orosz hadseregnek sem sikerült rendett tenni itt, az akkori birodalom határán, az egyik egyszerűen megfagyott a sivatagban, mert itt nagyon hideg is tud lenni, a másikat pedig a khívaiak részben élve megnyúzták, bőrükből pedig dobot készítettek, részben pedig lábon eladták rabszolgának.

Khíva és környéke, a Khorezm nevű régió a szovjetek alatt eleinte egész szépen fejlődött. Az Amu-Darya folyó megcsapolásával a szocialista vasember zölddé varázsolta a sivatagot, hogy dinnyét és elsősorban gyapotot tudjon termeszteni. Az egyébként már a kommunisták előtt is erején felül kihasznált folyó, valamint az általa és párja, a Syr-Darya által táplált Aral-tó viszont nem bírták a terhelést, és elkezdtek kiszáradni. Negyven évvel ezelőtt az Aral partja Khívától nagyjából 300 kilométerre volt, ma már a folyamatosan kiszáradó, két darabra szakadt tó legközelebbi pontja ide 400 kilométer. Az Amu-Darya már el sem éri a tavat, amelynek egykori, titkos szovjet vegyifegyver-kísérleteknek otthont adó szigete összeért a szárazfölddel, úgyhogy a birkaméretűre nőtt, ragadozó patkányok nyilván éveken belül elfoglalják Khorezmet.

Mivel a városba senki be nem tehette a lábát, aki a világ haladásáról hozhatott volna híreket, Khívában egészen a bolsevikok megérkezéséig tartott a középkor. A 19. század itt még a családjukat legyilkoló kánokról szólt, Vámbéry Ármin érdeklődve figyelhette meg, ahogy a városi hóhér a főtéren késsel kivájja néhány öregember szemét, a véres pengét gondosan tisztára törölve a szakállukban. Az elszigeteltségnek köszönhetően viszont még 1910-ben is olyan téglából emelt, türkizkék mázas csempével borított mecseteket és minareteket emeltek itt, amilyenek akkor már mindenhol kimentek a divatból. Ami azért is érdekes, mert így nagyjából az európai art deco szecesszió kortársaként ugyanolyan díszítésű épületek készültek Barcelonától a budapesti Iparművészeti múzeumon át Khíváig.

Khíva az útikönyvünk szerint az iszlám világ legegységesebb építészeti együttese, és ezzel az iszlám világ számos további egységes építészeti együttesének végigjárása után sem tudunk vitatkozni. A nagyjából három kilométer hosszú városfalak közti óvárosban csak a mellékutcákban van néhány újabb lakóház, a lényeg, a mecsetek, medreszék és a paloták úgy állnak, ahogy pszichopata bűnöző építőik itthagyták őket. Sajnos szinte egyik sem működik már eredeti funkciója szerint, a kivétel az a mauzóleum, ahol a félig mitologikus költő, szőrmekereskedő és bírkózóbajnok, Pahlavan Mahmud van eltemetve. Az ő sírjához ma is sokan járnak imádkozni vagy inni az udvaron lévő kút vizéből. Valószínűleg az ortodox iszlámmal teljesen összeegyeztethetetlen babona és bálványimádat sokkal kevésbé zavarja a rendszert, mint a szigorúan imádkozó, szakállas férfiakkal teli mecsetek.

Kedvenc épületünk Khívában az itteni viszonyok szép példája, a Kalta Minor, a furcsán tömpe minaret. A 19. század közepén a város aktuális kánja kitalálta, hogy ő itt, az isten háta mögött felépíti az iszlám világ legmagasabb tornyát. Forrástól függően az építkezés vagy akkor állt meg a tervezett 70 helyett 26 méternél, amikor a kánt eltették láb alól, vagy amikor kiderült, hogy a főépítész titokban a bukharai emírnek még magasabb tornyot ígért, és ezért azonnal ledobták saját műve tetejéről. A csonka minaret így is a város dísze, bizarr és értelmetlen formájának és színes csempéinek köszönhetően pedig Gaudí művei közt is előkelő helyen lehetne.

Mivel az épületek mára funkciójukat vesztették, Khívának méginkább skanzen-jellege van, mint Bukharának. A szuvenírárusok is agresszívebbek, ezt a martalóc múlt számlájára írjuk jóindulatúan. Itt viszont már érezhetően kevesebb a nyugati turista, a hétvégén a környékbeli falvakból és kisvárosokból idelátogató üzbégeket viszont ugyanolyan szórakoztató figyelni, mint az épületeket, és ez azért kárpótól a kicsit steril környezetért. Még egy klasszikus kigyúrt, nyaktetkós, a csajaikkal érkező kiránduló bűnözőcsoportot is láttunk, akik egész érdeklődve figyelték az idegenvezetőjük magyarázatát a város nevezetességeiről. Biztos a kínzási technikák történelmét jöttek tanulmányozni. Sajnos róluk érthető okokból nem készítettünk fényképet. És az eddigi legbizarrabb üzbég látnivalóról sem, arról a formalinban eltett sziámiikier-embrióról, ami az egyik, egyébként két helyi költő életét bemutató, medreszéből átalakított múzeumban kapott helyet. Annyira ijesztő volt, hogy csak a másik teremből bekukucskálva mertünk ránézni.

Innét elég ritkás a tömegközlekedés következő célunk, Szamarkand felé, így a szükségesnél talán kicsit tovább maradtunk a városban. A másik lehetőség az lett volna, hogy egy nap alatt végigrohanunk mindenen, és lelépünk a másnapi vonattal, de mi inkább most először (és nem utoljára) éltünk azzal, hogy időnk, mint a tenger. Így volt alkalmunk mindent sokszor bejárni, több szögből is megnézni a naplementét, és felfedezni, hogy a bazárban hol árulják a legjobb saslikot és samsát, az indiai szamoszához hasonlító, leveles tésztából sütött hagymás-húsos batyut. Kezdünk eljutni a minden hosszabb ideig utazót előbb-utóbb elérő totális belassulás állapotába, és ettől - meg persze egyébként is - egészen remekül érezzük magunkat. Még akkor is, ha egyetlen elfogadható étterem van ez egész városban, és három napja ugyanazt vacsorázzuk. A döglesztő meleg egyébként sem enged nagy ugrálást, dél és öt között szigorúan a légkondis szobánkban alszunk-eszünk-olvasgatunk.

Címkék: üzbegisztán úton

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu