HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

április 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

linkblog

Sanghaj, nyílt város

2007.11.29. 05:21 |  imecs + bede

Van, aki szerint a városoknak nincs lelkük, vagy ha van is, azt emberi akarattal és munkával meg lehet törni, fel lehet őrölni és helyére valami újat lehet ültetni. Mindenkinek őszintén tudjuk ajánlani Sanghaj felkeresését, az ilyen megátalkodott materialistáknak viszont a legszívesebben kötelezővé tennénk.

Sanghaji történelemlecke, legfontosabb mondat: Sanghaj, bármit is mondanak erről ma a kínai kommunista párt ideológusai, nyugati találmány. Ugyan évezredeken át voltak itt halászfalvak és a dicsőséges kínai történelem szempontjából teljesen jelentéktelen települések, Sanghaj, mint város csak a 19. század közepén született meg. A britek, akik ekkortájt lettek idegesek attól, hogy ők mennyi mindent vásárolnak Kínától, ám cserébe semmit nem tudnak adni, csak készpénzt, azt találták ki, hogy ha nincs piacuk, akkor majd csinálnak maguknak. Egyéb ötlet hiányában egyszerűen elkezdték rászoktatni a kínai lakosságot az ópiumra, a függők igényeit pedig a világbirodalmuk egyéb szegleteiből ideszállított kábítószerrel látták el. A kínai császári udvarnak ez érthetően kevéssé tetszett, és legkorrumpálhatatlanabb közszolgájuk vezetésével neki is álltak egyszerűen elégetni a britek ópiumkészleteit. Klasszikus dílerekként a britek azonnal visszacsaptak, és sokkal erősebb hadiflottájuknak köszönhetően gyorsan megalázóan elverték a kínaiakat, majd természetesen követelték a győztesnek járó zsákmányt. Így kaptak kínai földön olyan kikötőket, mint Sanghaj és Hongkong, ahol az ő törvényeik voltak csak érvényesek, és ahol zavartalanul folyhatott a biznisz.

Sanghaj gyorsan nagyon meggazdagodott, pontosabban Sanghajban ekkor sokan gyorsan meggazdagodtak. A 20. század elején, de főleg a két világháború közt a világ kevés nagyvárosa versenyezhetett Sanghajjal csillogás és rongyrázás terén. A nagy lé legnagyobb részét lefölöző angolok után az egyre gyengülő Kínától újabb nagyhatalmak zsaroltak ki maguknak egy-egy szeletet a városból, Sanghajnak így lett francia, japán, de még orosz negyede is, amelyek önálló kiskirályságként működtek, az anyaország ízlésének megfelelő épületekkel és saját rendfenntartó erőkkel. Bár magyarok itt nem nagyon voltak, a korabeli Sanghajnak mégis volt egy remek magyar krónikása, akit az sem zavart a pontos leírásban, hogy ő maga soha sem járt a városban. Rejtő Jenő tengerész-könyveinek legfőbb ihletője Sanghaj volt (meg a többi, hasonlóan a velejéig romlott, a csatornáktól a tiszti bálokig a hanyatló gyarmati lét összes kellékét felvonultató távol-keleti kikötő Szingapúrtól Makaóig). Fülig Jimmy nagyjából a húszas-harmincas évek sanghaji kuplerájaiban verekedett, és itt is kapott a kalandjai végén díszes kitüntetést a kormányzótól, amikor a brit korona emberei rájöttek, hogy cirkálót lopni valójában nemes és hasznos cselekedet.

Sanghaj a fénykorában egyszerre volt mennyország a koldusszegény, egy nap kimenőjét rummal, kurvákkal és verekedéssel töltő matróz, és az ópiumon milliárdokat nyerő, a pupillái helyén dollárjeleket viselő kapitalista számára. A legolcsóbb kuplerájokkal teli utca beceneve Blood Alley volt a folyamatos verekedéseknek és késeléseknek köszönhetően, aminél rejtőibb utcanév a világon sehol sem létezett, nyilván itt kezdett el az ellenkező irányba futni az Igazi Trebitsch, amikor megtudta, hogy Hobó Fischer kiszabadult Szingapúrban (elnézést, ha a nevek nem pontosak, sajnos itt nem elérhető a szükséges szakirodalom, és Rejtőnél ez annyira nem is lényeges). Sanghajban akkora üzlet volt a szerencsejáték, hogy a helyi lóversenypályát birtokló cég egy időben a harmadik legtöbb pénzt termelte a városban, a legnagyobb mágnások, akik közt skót és bagdadi szefárd zsidó, meg még sok egyéb náció egyaránt volt, egymással és a helyi nagybankokkal versenyezve igyekeztek minél impozánsabb art deco felhőkarcolókat emelni a Bundra, a folyóparti promenádra. A pezsgő folyt, a szegényeknek alig volt idejük lefeküdni aludni a sok kizsákmányolás közben, Sanghajba, a bűnös városba előbb-utóbb muszáj volt valakinek fehér lovon bevonulnia.

1949-ben Maóék nem egészen fehér lovon érkeztek, a bűnt viszont nagyon lelkesen kezdték el felszámolni, miután a kommunista parasztsereg elunta a játékot az olyan érthetetlen szerkezetekkel, mint a lift, a bidé és az angolvécé, amelyet állítólag elsősorban a rizsadagjuk átmosására használtak. A lóversenypályát elbontották, a luxusszállodákat vagy bezárták, vagy főhadiszállást csináltak belőlük a legegyenlőbbeknek, az időben ki nem menekített óriási vagyonokat államosították, az ópiátfüggőket átnevelték, a milliónyi nincstelennek pedig legalább valami egészen kicsit megpróbáltak adni. Sanghajból néhány évtizedre tényleg elköltözött a lélek, bár a város még a kulturális forradalom legsötétebb éveiben is Kína egyik legliberálisabb szegletének számított, ahol azért nem mindenki vette fel a Mao-egyenruhát. Aztán amikor Deng Hszjaoping a nyolcvanas években elkezdte kinyitni Kínát, valamint Marx és Engels naiv marhaságainak legnevetségesebb kicsavarásával kijelentette, hogy a kommunizmus nem lehet egyenlő a szegénységgel, és meggazdagodni valójában csodálatos dolog, Sanghaj gyorsan magára talált. Az innét származó klikk a kommunista párt egyre erősebb frakciója, az ő segítségükkel lett a Bunddal szembeni túlpart, Pudong, Különleges Gazdasági Övezet, tehát őszintén kapitalista sziget a máshol még fenntartott látszatszocialista hazugságban, és nyilván nekik is köszönhető, hogy Sanghajba alig másfél évtized alatt annyi pénz költözött vissza, amennyi a régi fények újraélesztéséhez is elég lett.

Azon a héten, amelyiken mi három napot Sanghajban töltöttünk, Roger Federer és Paris Hilton is megfordultak a városban. Az előbbi a rendes év végi Masters-tornát nyerte itt meg, az utóbbi pedig az MTV Style Awards itt megtartott gálájára érkezett (és szolgáltatott remek anyagot minden bulvárrajongónak, ahogy a fényképeken bambán ült egy tál kínai gombóc felett, a Paris in Shanghai címekről nem is beszélve). Ők ketten egyszerűen nem fordulnak elő máshol, csak a világ néhány fővárosában. New York, London, Hongkong, Párizs, Los Angeles, Tokió és maroknyi társuk ilyen helyek, és nagyon úgy tűnik, hogy ebben a klubban ma már Sanghaj is ott van.

Szemben a többi világvárossal, Sanghaj már a Rejtő által megénekelt korszakában sem kultúrájáról és szépségéről volt ismert, hanem az itt folyó, esztelen rongyrázásról és giccses kivagyiságról, ahogy az egy igazi újgazdagtól el is várható. És Sanghaj nem sokat változott ezügyben, bár a városi múzeum talán a legjobb az általunk Kínában látottak közt. Két bejegyzéssel ezelőtt arról írtunk, hogy a világ legrondább épületét Makaóban építik, de Sanghaj felkeresése után már megosztanánk a megtisztelő címet a város büszkeségével, az Oriental Pearl TV Tower-rel. Ezt a borzalmat nyilvánvalóan Tasnádi Péter tervezte, éjszakai világításának színeiről és villogásáról pedig egy óvodás kisgyerekekből álló bizottság döntött, ami egyébként nem zavarja az előtte fényképezkedő, a toronyba saját dicső jövőjüket beleképzelő kínai turisták millióit. És élőben sokkal csúnyább ám, mint ezeken a képeken.

Sanghaj, a játszótér, ahol egymás mellett épültek a feleslegesen csillogó felhőkarcolók, ma boldog terepasztala a világgal (és főleg a lekörözendő céllal, Hongkonggal) versenyezni imádó kínaiak álmainak. A Pearl Tower mellett a másik büszkeség a Maglev, a várostól negyven kilométerre lévő reptérre néhány perc alatt kiszáguldó, 430 kilométer per órás csúcssebességű, mágnespályán lebegve haladó gyorsvasút, már ha sikerült felfognunk a működési elvét. Elképesztően gyors, bár ezt utasként nem igazán lehet érzékelni, csak akkor, amikor féltávnál egy töredékmásodperc alatt elszáguld a szerelvény mellett a szemből jövő, szintén a végsebesség közelében járó vonat. Nagyon jól lehet közben arról viccelődni, hogy mi van, ha a gyártó Siemens itt is olyan alapos munkát végzett, mint a körúti Combinókkal. (Egyébként az sem véletlen, hogy a Siemens rendre olyan, szinte betegesen üvegzsebű hatalmasságoktól kap megbízásokat, mint Demszky Gábor vagy a kínai kommunista párt.) A Maglev csodálatos mérnöki teljesítmény, Sanghaj polgármestere biztos nagyot tud villantani vele mindenféle nemzetközi polgármester-konferenciákon, értelme viszont sajnos nincsen neki sok. Elég drága, aminek köszönhetően kapacitásának csak töredéke van kihasználva, és be sem visz rendesen a városba, a végállomásától örülhet, akinek csak tíz metrómegállót kell utaznia a szállásáig. Rongyrázásnak, annak jó, mert pofátlan rongyrázásra ismét Sanghaj az egyik legjobb hely a világon.

Mivel mi a városban ünnepeltük utazásunk századik napját, volt mire hivatkozva ráznunk. Első állomásként a világ legmagasabban lévő szállodáját kerestük fel a világ egyik legmagasabb épületében, a pudongi Grand Hyattet a Jinmao Towerben. Ott is a 87. emeleten lévő Cloud Nine nevű bárt, ahonnét egy kicsit jobb a kilátás, mint a Móri Borozóból. Aggódtunk, hogy a magunk szakadtságában esetleg feltűnést keltünk, mint Gorcsev Iván a nizzai Hotel Mediterranée teraszán, és tulajdonképpen csalódottak is voltunk egy kicsit, hogy gond nélkül beengedtek, mert hát ugye Woody Allen is megmondta, hogy. Egyből láttuk, nem csak mi vagyunk itt turisták, ám a Hyatt vezetőségét a farmeros vendégek sajnos még nem késztették arra, hogy engedjenek egy kicsit meglehetősen szigorú áraikból. Két koktél és egy, hat mikroszkopikus tapát felvonultató tányér hatvan amerikai dollárba került, de legalább felülről nézhettük meg kivilágítva a Bundot, a sok felhőkarcolót és magát a Pearl Towert, a teletubbie-k játékrakétáját is.

Az esztelen pénzszórásból egy Kentucky Fried Chickenben szakadtunk ki néhány percre, mert már csak az volt nyitva, nekünk meg muszáj volt valahol jól is laknunk. Ezután már csak utunk eddigi legmenőbb szórakozóhelye, a People 7 felkeresése volt hátra. Bejutni itt nem a szakadtság miatt volt nehéz, hanem mert bár a címet tudtuk, és meg is találtuk az objektumot, a trükkös ajtóval nem tudtunk mit kezdeni. Azt tudtuk, hogy a sikerhez a kezünket kell bedugni a bejáraton díszelgő kilenc lyukba egy adott sorrendben, de a legjobb eredményünk is csak egy fal elgördítése volt, amely mögött csupán egy GOTCHA feliratú tükör várt ránk. Végül egy kínai vendégnek minden kombináció gyors végigzongorázásával sikerült megoldania a feladványt, mi pedig bejutottunk egy viszonylag szép belsővel, szolid árakkal, normális emberekkel és feketébe öltöztetett, nyakukban villogó LED-del megkülönböztetett pincérekkel teli helyre. Meglepően kellemes volt, a vécé poénját pedig nem lőjük le, tessék személyesen felkeresni a helyet, jobb vicc, mint a bejárati ajtó.

Sanghajnak valahol 15 és 20 millió közti lakosa van, és – micsoda meglepetés – csak egy nagyon szűk réteg szórakozhat trükkös kapukkal. Talán itt van a leginkább szem előtt a lassan izmosodó kínai középosztály, amelynek fiai megengedhetik maguknak a jobb éttermeket és a színvonalas angolórákat, viszont az is biztos, hogy annyi koldust mi még nem láttunk kínai nagyvárosban, mint itt. Felettük alig valamivel állnak a turistáknak minden vackot eladni próbáló árusok, akik rendkívül idegesítőek, ám mégis kollektíve mindannyiuknak megbocsájtottunk, amikor egyikük az általunk látott legrejtőibb jelenetet produkálta.

Szürkületkor a Bundon ordibálásra, lökdösődésre és kibicelő tömegre lettünk figyelmesek, a balhé pedig az egyik legpimaszabb árus körül forgott, akit éppen két rendőr igyekezett betuszkolni egy golfautó-szerűségbe. A srác nem adta könnyen magát, először csak az egyik rendőr tányérsapkáját verte le, később viszont sikerült a karjaik közül is kicsúsznia és futva elmenekülnie. A reménytelenül üldöző rendőrök és a kárörvendő, szakadt utcagyerekek, árusok és szimpla bámészkodók mellől már tényleg csak a „-Hol a késem? -A hátamban.“ párbeszéd hiányzott.

A koldusok és az árusok viszont legalább valamennyire részei a sanghaji shownak, még ha vacak szerep is az övék. Az igazi kívülállók, akiknek még a morzsák sem jutnak, az az ezer és ezer, az egész ország mezőiről frissen érkezett paraszt, akik vállukon cipelt, minden ingóságukkal teli krumpliszsákjaik alatt görnyedve bámulnak fel az óriási épületekre. Ezeket a szó szerint tátott szájú szerencsétleneket elnézve látszik igazán, hogy kik fizették meg az árát az egykori, és kik fizetik meg az árát a mai Sanghaj csillogásának, és ilyenkor merül fel a kényelmetlen kérdés, hogy ha ennek a városnak tényleg van lelke, akkor vajon mikor kerül sor arra, ami 1936-ban ugyanolyan elképzelhetetlennek tűnt, mint amilyennek tűnik ma, és ami aztán mégis megtörtént, hogy mikor fogják ezek a nyomorultak elvenni a jussukat a Pearl Towerból, a Hermés-boltokból és a Bund francia séfek igazgatta éttermeiből.

Tiszta szerencse, hogy mi nem a kínai proletariátus sorsáért aggódni jöttünk ide, hanem buliba, annak pedig Sanghaj egész jó volt.

Címkék: kína úton