HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

linkblog

Royal Palaung Golden Triangle Cobras

2007.12.30. 06:22 |  imecs + bede

K. 1966-ban született Észak-Mianmarban, bár akkor még Burmának hívták az országot. Családja a palaung törzshöz tartozott, azon belül is a nemesi ághoz. Anyja már orvosként dolgozott egy kisvárosban. A Burma, Laosz és Kína közt szétosztott palaungok ma nagyjából hatszázezren vannak, bár K. kétmillióról tud. Kínában a Peking által elismert ötvenakárhány kisebbség közé tartoznak, Mianmarban viszont a kormány a sokkal népesebb shanok egyik mellékágának tartja őket, aminek a palaungok nem kifejezetten örülnek. Gyerekként az illemszabályoknak megfelelően K. is beállt egy rövid időre szerzetesnek, de csak egy hétig bírta, mert „unalmas volt“. K. azóta sem érti, hogy ha úgy lenne, ahogy a buddhisták szeretnék, és mindenki ellenállna minden földi vágynak és nincstelen szerzetesként koldulná össze a napi betevőt, akkor pontosan ki gondoskodna a földekről és a szaporodásról.

Amikor Burma (Mianmar) megkapta a függetlenséget Angliától, az országban nagyon erős kisebbségek kiegyeztek a bamar (burmai) többséggel, hogy egyrészt autonómiát kapnak, másrészt ha egy évtized után nincsenek megelégedve a sorsukkal, szabadon elszakadhatnak az országtól. Ezekből az ígéretekből semmi nem lett, igazi autonómiát senki nem kapott, és természetesen senki nem válhatott le szabadon az országról. Az ettől ideges népek közül sokan a fegyveres ellenállás, a gerilla életforma és a bozótharc felé fordultak, mindezeket finanszírozandó pedig az erre honos legjövedelmezőbb növényhez, a mákhoz.

A palaungok is fegyvert ragadtak, és később a fiatal K. is beállt a függetlenségért, vagy valamilyen hasonlóan absztrakt és hasonlóan elérhetetlen célért harcolni. Bajtársaival együtt ekkor tetováltatta karjára a Golden Triangle Cobras feliratot, ami a már meglévő Royal Palaung szavak mellett garantáltan lehetetlenné tette a dezertálást és a visszailleszkedést a civil életbe. K. azonban csak keveset volt a tűzvonalban. A palaung gerillák elhurcolták a kisvárosban praktizáló anyját, és félig-meddig szép szóval elérték, hogy praxisát feladva inkább a hegyekben harcolók sérüléseit gyógyítsa. Anyja tanácsára K. a lövöldözés és aknatelepítés helyett a mozgó patikus szakmát választotta, neki kellett fegyvereit és egyenruháját hátrahagyva beszökni a közeli kisvárosba, majd az ott vásárolt gyógyszereket visszacsempésznie a hegyekbe.

Az egyik ilyen titkos küldetés során K. a kisvárosban leült egy vendéglőbe enni egy tállal kedvenc ételéből, a shan tésztalevesből (főleg tészta egy kis mogyoróval és zöldséggel, enyhén kínai fűszerezéssel). Hirtelen megjelent néhány burmai katona, kirángatták az utcára, és nekiálltak módszeresen agyonverni. K. életét a vendéglő tulajdonosnője mentette meg, egy kínai nő, aki néhány évtizeddel korábban Kunmingból, a határ túloldaláról, a kommunisták elől menekülő Kuomintang csapatokkal érkezett Észak-Mianmarba. Amikor a nő észrevette, hogy az általa korábban soha nem látott K.-t perceken belül megölik, kirohant az utcára, és közölte a katonákkal, hogy itt valami tévedés foroghat fenn, ez az ember nem palaung gerilla, hanem az ő lányának a férje. Ezt írásba kellett adnia, amit a nő meg is tett. K. pedig tényleg elvette a lányát, aki azóta több gyereket is szült neki.

Miután a Mianmart irányító juntát elbizonytalanították az 1988-as nagy, szabadságpárti tüntetések, majd a két évvel későbbi választás, amelynek számukra tragikus eredményét inkább nem vették figyelembe, elkezdtek kiegyezni az országban harcoló kisebbségek hadseregeivel, hogy ne kelljen egyszerre ezer fronton harcolniuk. Amelyik fegyveres csoport hajlandó volt letenni a fegyvert, az bizonyos fokú gazdasági autonómiát kapott a kormánytól, ami hivatalosan azt jelentette, hogy például saját szakállukra adhatták el a kínaiaknak a területükön kivágható értékes fákat, nem hivatalosan pedig valószínűleg azt, hogy szabadon kereskedhettek ópiummal, marihuánával és az egyre jobb biznisznek számító, titkos erdei laboratóriumokban gyártott metamfetaminnal.

A palaungok között volt, aki hajlott a megegyezésre, és volt, aki nem. Néhányan tovább folytatták a reménytelen harcot, mások, mint K. testvére és anyja, inkább Thaiföldre szöktek, mert nem akartak lefeküdni az ellenségnek, viszont a helyzet reménytelenségét is látták. Ekkor egyébként már Thaiföldön élt K. apja is, aki időközben újra megházasodott, mert fogalma nem volt, mi történt az erdőben gerillákat gyógyító feleségével. K. úgy döntött, leteszi a fegyvert, ám volt annyira cseles, hogy nem abban a kisvárosban ment be a laktanyába, ahol felesége, korábban pedig az anyja élt, és ahol a katonák majdnem agyonverték. Inkább egy szomszédos városban adta fel magát, és csak kezében az amnesztiát garantáló papírral állított be a családjához. Ezen még az őt egykor megölni próbáló katonák is jót nevettek, de nem tehettek semmit, hiszen ha megölnek egy olyan egykori gerillát, akinek a kormány megbocsátott, azzal az egész palaung fegyverletételt veszélybe sodorják.

A következő évtizedet K. aranymosással, drágakő-bányászattal és kamionsofőrködéssel töltötte. Időközben papíron kénytelen volt elválni a feleségétől, mert Mianmarban egyáltalán nem jó ötlet külföldiekkel házasságot kötni. Az a naiv shan férfi, aki egy közeli kisvárosban elvett egy ausztrál nőt, ma már börtönben van. Két évvel ezelőtt K. a Mandalayből Kínába vezető úton összetalálkozott egy kóválygó turistával, aki nagyon megörült, hogy végre egy helyi úgy ismeri a környék hegyeit, mint a tenyerét, és hajlandó is őt körbevezetni ezen az isten háta mögötti tájon. Ez a találkozás megváltoztatta K. életét.

Mi K.-ról először Alexandertől, a Kanadában élő, de Taskentben felnőtt, középkorú zsidótól hallottunk. Ő a Mandalayből észak felé döcögő vonaton találkozott vele, ahol az egyik állomáson turistákra vadászó K. megpróbálta meggyőzni, hogy járja be vele a környék falvait és hegyeit. K. két év alatt, ósdi nyelvkönyveket és szótárakat, valamint az időnként horogra akadó turistákat felhasználva remekül megtanult angolul, a szolgálatait igénybe vevő külföldiek pedig már két és fél kis füzetet megtöltöttek a róla szóló ódákkal és a következő külföldiek meggyőzésére szolgáló ajánlólevelekkel. Alexander mindezek ellenére túl öregnek érezte magát a hosszas gyaloglásához, de K. volt neki annyira szimpatikus, hogy felírja az elérhetőségeit, és nekünk meg még két izraeli turistának lelkendezve meséljen erről az érdekes emberről.

Alexander elég meggyőzőnek tűnt, úgyhogy négyen átbuszoztunk a kisvárosba, megtaláltuk a kontaktként megadott panziót, és előkerítettük K.-t. Az izraelieket nálunk jobban szorította az idő, úgyhogy egy három napos, két éjszakás túrát rendeltünk. K. ezért cserébe négyünktől összesen napi harminc amerikai dollárt kért, amiben nem csak az ő fizetése volt benne, hanem mindannyiunk szállása, napi három étkezése és vízadagja is. A kisvárosba érkezésünk után másfél órával már el is kezdtünk gyalogolni, nagy hátizsákjainkat a nagy kaszálást remélő, kicsit csalódott panziósnál hagyva, akinek azért megígértük, hogy amikor visszaérünk, majd alszunk nála egy éjszakát.

A K. szárnyai alatt töltött néhány nap egész eddigi utazásunk legnagyobb élményei közé tartozott. Tádzsikisztánban sem tudtunk ennyire leesni a térképről. K. állítása szerint errefelé az őáltala eddig kalauzolt hatvan-hetven turistán kívül nem nagyon járt még külföldi, és a minket meglátó kisgyerekek rettegő és csodálkozó arckifejezése ezt csak megerősítette. Első éjszaka egy teljesen világvégi palaung faluban aludtunk, egy családi faház két szobája közül abban, amelyik egyszerre volt nappali, konyha, étkező és előszoba, és ahol a háziak ragaszkodtak a férfiak és a nők külön alvásához, az utóbbiakat a lehető legmesszebb fektetve a házioltár Buddhájától. Másodszorra egy fokkal kozmopolitább helyen éjszakáztunk, de azért itt is a háziasszony hosszas és hangos reggeli fohászára ébredtünk.

K. tökéletes vezetőnek bizonyult, akinek egyetlen hibája az volt, hogy rendszeresen rosszul becsülte fel, mennyi vízre van szüksége egy folyamatosan izzadó fehér embernek. Amikor a második estén az izraeli lány a sötétben botorkálva derékig beleesett egy pöcegödörbe, a saját cserenadrágját is odaadta neki, éjszaka pedig plusz takarókat szerzett a vacogóknak. Gyaloglás közben többször elmesélte teljes élettörténetét, úgyhogy ha valaha az életben aknát kell telepítenünk a dzsungelben, már mindent tudunk a szakszerű elhelyezésükről.

Utolsó nap K.-nál ettünk, és miután hosszasan és sikertelenül könyörögtünk neki, hogy fogadjon el tizenöt dollárnyi borravalót, végre volt alkalmunk megkérdezni, nem fél-e, hogy új munkája szemet szúr a külföldiekkel érintkezést kifejezetten ellenző burmai hatóságoknak. Elvégre volt néhány sötét folt a múltjában, és K. is ismerte a Mandalaytől északra közszájon forgó pletykát a közeli kisváros egyetlen szállodájának tulajdonosáról, aki amint megtudta, hogy valaki más is hotelt szeretne nyitni a környéken, felnyomta az illetőt a rendőrségen azzal, hogy a leendő konkurencia kormányellenes aktivista. A vád speciel félig igaz is volt, és szerencsétlen ember tavaly kapott ezért harminc évnyi börtönbüntetést. K. azt mondta, hogy nem, nem fél, és válasza elég őszintének tűnt.

Először nem értettük, hogy K., aki teljesen nyíltan beszélt a kormány ellen, aki több évig harcolt gerillaként, és aki tisztában volt annyira a világ és a mianmari rezsim viselt dolgaival, hogy pontosan tudja, itt bárki, bármikor örökre eltűnhet, miért nem fél. És nem értjük most sem, bár talán ha minket is próbált volna már agyonverni néhány helyi keretlegény, mi sem ijednénk meg a saját árnyékunktól. Azt viszont pontosan értjük, hogy K.-nak jobb így. Ha rettegne, azzal sem biztosítaná magát a paranoid burmai hadsereg szeszélyei ellen. Így viszont félelem nélkül tudja élvezni az életet, a feleségét (bár ő már „kövér, lusta és nem dolgozik“) és a gyerekeket, akik hamarosan egyetemre mennek, és akiknek tanulmányait a turisták dollárjaiból K. finanszírozni szeretné.

És ha talán annyira nem is, mint mi, de ő is tudta élvezni az együtt töltött néhány napot. Angolul már tényleg jól beszél, és gyermeki érdeklődéssel tud kérdezősködni a világ legkülönbözőbb dolgairól a közel-keleti helyzettől a nepáli idegenforgalomig. Őszintén reméljük, hogy a következő nyugati ismerőseinek már nem azzal vág fel, amit a visszajáró osztrák vendégétől tanult („when you snowboard, are you goofy or regular?“), hanem a tőlünk tanult négy szóval: woodpecker, gummibär, pendulum és bungee-jumping.

Mivel az ördög nem alszik és a falnak is füle van, a fenti szövegből szándékosan hiányzik néhány részlet, hogy K.-t még véletlenül se lehessen pontosan beazonosítani. Ha valaki Mianmarban jár, és szeretne vele találkozni – amit mi melegen ajánlunk –, írjon előtte egy mailt a khivatolkeletreKUKACgmailPONTcom címre, és megadjuk a pontos nevet és címet.

Címkék: úton mianmar