HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

április 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

linkblog

Segítség a cunami-sújtotta Csehszlovákiának

2008.02.17. 04:04 |  imecs + bede

Nem szokás tömegsírokon keresztül menni nyaralni, de Pulau Wehre, a Szumátra északi csücske feletti kis szigetre csak Banda Aceh-n (kiejtve nagyjából Banda ÁcsÉ) keresztül vezet út. A 2004 legvégén az Indiai-óceán keleti partvidékét letaroló cunami, itt, Aceh tatomány fővárosában és a környéken rombolt a legtöbbet. Csak a városban legalább hatvanezer ezer ember meghalt (egyébként összesen majdnem 300 000), gyakorlatilag nem volt olyan család, amelyiket ne ért volna veszteség, és akkor még az anyagi kárról nem is volt szó. A második világháború óta a világon ennél egyetlen egyszer volt gyilkosabb a természet, az 1970-es bangladesi Bhola ciklon alkalmával, amely több, mint 500 000 áldozatot hagyott maga után. Ezzel nagyjából ideérkezésünk előtt is tisztában voltunk, azt viszont nem sejtettük, hogy néz ki a táj Banda Aceh és a város kikötője közt.

Az út, amit mi szakadó esőben tettünk meg, a sötét felhők pedig csak fokozták az apokaliptikus hangulatot, egy csonkokkal teli pusztaságba vágott aszfaltösvény. A Szumátrától nyugatra induló hullám itt olyan nyolc méter magasságban vágtatott végig a parton, és mindent letarolt. De úgy mindent, hogy a csonkok közül a legnagyobb – ha nem számítjuk a csodálatos módon épen maradt mecsetet -, amit láttunk, egy ház sarka volt, két egymásra merőleges kupacnyi tégla, nagyjából derékmagasságban. Pedig itt a cunami előtt házak álltak, ráadásul nem bádogbódék, hanem elvileg jól megépített, kétgarázsos villák, a módosabb környékbeliek házai. Ezekből nem maradt semmi, a pusztaságban szétszórt törmelék egyes darabjairól pedig lehetetlen megállapítani, hogy egykor fák, házak vagy sziklák darabjai voltak. Érthető okokból nem álltunk meg fényképezni.

A cunami Aceh tartománnyal bánt el a legcsúnyábban, viszont cserébe adott is valamit, nevezetesen az innét régóta hiányzó békét. A hagyományosan erős és nagyon muszlim Aceh Indonézia függetlensége óta nem volt hajlandó belenyugodni Dzsakarta irányításába, így itt évtizedeken át küzdtek egymással a helyi szeparatisták és a kardlapozásra, valamint a civil lakosság elleni atrocitásokra mindig kapható indonéz hadsereg. A 2004 végi katasztrófa viszont elsodorta a harci kedvet is, a tartományban többé nem volt hadiállapot, és néhány hónappal később a lázadók hivatalosan is letették a fegyvert.

A cunami nem csak békét, hanem annyi segélyszervezetet is hozott Aceh-be, amennyi máshol egész kontinensekre is alig jut. Az itt dolgozó külföldieknek köszönhetően a környék egész gyorsan talpra tudott állni. A sok NGO-alkalmazott akkor is ösztönzően hatott volna az Aceh-i gazdaságra, ha nem is segítenek semmit, a rájuk épített szállodák és éttermek seregnyi helyinek adnak munkát. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni, hogy az itt élő külföldiek, bármennyire jószándékúak is, egyfajta új gyarmatosító réteget képeznek. Egyfelől ott van a Brian életéből ismerős érv („Mit köszönhetünk mi a rómaiaknak? A tiszta ivóvizen, az úthálózaton, a borkultúrán, a színházi életen, az oktatáson, a virágzó gazdaságon, a középületeken, a csatornarendszeren és a minket védelmező fegyvereseiken kívül semmit!“), hogy a nyugati segítség nélkül Aceh-nek nem biztos, hogy sikerült volna így összekapnia magát. Viszont a szinte csak nyugatiak által látogatott négycsillagos szállodák és steakhouse-ok között az is érthető, ha a helyieket zavarja, hogy míg az idegeneknek ez a luxus jut, nekik csak egy kis viskó. Egyrészt az őket nyilván nem érdekli, hogy a külföldiek nem jönnének ide segíteni, ha nem lenne nekik ez az életszínvonal biztosítva, másrészt félő, hogy minden jó szándék ellenére itt is olyan segély- és kolduskultúra alakul ki, mint sok afrikai országban, ahol Bono és Bob Geldof a nyolcvanas évek óta nem horgászni tanítják az embereket, hanem adtak mindenkinek egy kis darab halat. Az itt megismert ausztrál egyetemista, aki a helyi munkásmozgalmat kutatja, elmesélte, hogy Acehben jelenleg nagyjából háromezer különböző szakszervezet van, mivel ha valakinek a gyárban (vagy bódéban) egy kis esze van, az összeszed tíz embert, aztán megy a markát tartani valamelyik nyugati NGO-hoz.

Aceh-be nem a nemzetközi segélyakció pozitív és negatív hatásait vizsgálgatni érkeztünk, hanem búvárkodni. A több, mint tízezer szigetből álló Indonéziában majdnem mindenhol lehet merülni, viszont így év elején majdnem mindenhol esős évszak van, így esett a választás Pulau Weh-re. Bár Aceh-be elvileg már szabadon jöhetnek a turisták, az idegenforgalom a szigeten elsősorban a segélyszervezetek Banda Acehben állomásozó, hétvégére átruccanó alkalmazottaira épül. És ahogy a sziget infrastruktúrájának állapotát elnéztük, nem is nagyon kell arra számítani, hogy elkezdjenek özönleni a luxusra vágyó turisták. Ez itt még nagyon messze van Balitól.

A világon alapvetően kétféle helyen lehet búvárkodni, függetlenül attól, hogy az ember a Vörös-tengerre, a Maldív-szigetekre, vagy ide Indonéziába jön. Vannak az ötcsillagos szállodakomplexumok, beléjük integrált búvárbázissal, teljes kiszolgálással, és van ezeken kívül minden egyéb, a lepukkantság és a szervezetlenség különböző stádiumaiban. A különbség körülbelül akkora, mint a Salzburger Sportwelt Amadé és a húsz évvel ezelőtti Donovaly közt. Hobbit űzni mindkét helyen lehet, sőt, élvezni is lehet mindkettőt, de a körítés azért egészen más. Pulau Weh határozottan az egykori csehszlovák modellt követi.

A világon nincs nagyon sok hely, ahol annyira vad és pusztító lenne a természet, mint Szumátrán. Nem csak cunami volt itt három éve, hanem a 19. század végén a szigettől délre tört ki a Krakatau, az emberiség modern történetének egyik legnagyobb vulkáni eredetű pusztításának keretében. És ez még semmi volt ahhoz képest, amikor olyan nyolcvenezer éve a sziget közepén a Toba-vulkán robbant fel, óriási, ma vízzel teli lyukat hagyva maga mögött, és egyes elméletek szerint a világ akkori lakosságának több, mint kilencven százalékát elpusztítva a rákövetkező hamuesővel és klímaváltozással. Szumátrán ezeken kívül is számtalan vulkáni kitörés volt és van, a természet ereje pedig Pulau Weh környékén még a víz alatt is látszik.

Itt a színes halak és a korall óriási, vulkáni eredetű, egymásra dobált sziklák között élnek, és van, ahol azt is meg lehet nézni, ahogy a kénes, tűzforró víz tör ki a tengerfenékből. Azt gondoltuk ezt az utóbbit biztos messziről elkerüli minden élőlény, de volt néhány halraj, amelyik a Japánban a termálvizekben fürdőző majmok mintájára megtanult itt melegedni. Bár ez a melegedés elég relatív, a környező óceán sem volt hidegebb 28 foknál.

Van az a tévkép a könnyűbúvárkodással kapcsolatban, hogy ez vagy sport, vagy pihenés. Az a helyzet, hogy egyik sem. Nem sport, mert egy nap kétszer-háromszor ötven perc a víz alatt lebegve, néha-néha csapva egyet az uszonyokkal, az nem valami megerőltető. Viszont nem is pihenés, mert a testmozgás hiányának ellenére a sűrített levegő, a napsütés, és a bázistól a merülőhelyig és vissza az ember belét naponta többször kirázó csónakutak így együtt annyira fárasztóak, hogy egyetlen este sem maradtunk ébren kilencnél tovább. Olyan nagyon nem is lehetett volna diszkózni, a szórakozási lehetőségek kimerültek az egy szem putriból álló étteremben, valamint a búvárbázist üzemeltető holland házaspár sörrel teli hűtőjében. Egy kis doboz sör egyébként többe került, mint egy adag sült csirke rizzsel, és nem azért, mert az előbbi olyan drága lett volna. Az itt elköltött pénz pedig csak ösztönzi a helyi gazdaságot, munkahelyeket és vállalkozói kedvet teremt. Aki segíteni akar, ide jön nyaralni. Természetesen mi sem szórakozni jöttünk.

Címkék: állatok úton indonézia