HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

június 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

És milyen hat hónapig utazni? / 1

2008.02.18. 08:52 |  Bede Márton

Röviden: remek. Ez volt életem legjobb hat hónapja.

Hosszabban pedig két okból is remek. Egyrészt mert legutoljára óvoda előtt voltam ennyire független minden kötelezettségtől és felelősségtől, és csinálhattam napi huszonnégy órában csak azt, amihez kedvem volt. Akkor kelek fel, amikor akarok, egész nap beleszólás nélkül tehetek bármit, ami csak jól esik, ha éhes vagyok, eszem, ha szomjas, iszom, ha álmos, alszom. Nincsen tanár, főnök, idősebb rokon akinek a véleményét figyelembe kellene venni, ne adj‘ isten utasításait visszapofázás nélkül végrehajtani. Amikor felkelek reggel hétkor, azt azért teszem, hogy elérjem a vonatot, amire önszántamból vettem jegyet, és nem azért, hogy bemenjek a dolgozóba. Ugyanúgy álmos vagyok, de azért ez óriási különbség.


Belátom én, hogy nem mindenki vágyik hónapokon át egzotikumra, nekik e remek érzés átéléséhez azt javaslom, azonnal kezdjenek el összespórolni annyi pénzt, amennyivel hat hónapon át megengedhetik maguknak, hogy munkanélküliek legyenek Magyarországon. Akinek túl sok Mianmar meg Tádzsikisztán, az csak azt próbálja ki milyen érzés, amikor Budapesten nem számít, kedd van, vagy péntek, vagy vasárnap. Van élet a földön a munkahelyeken túl.

Másrészt pedig azért remek hat hónapot utazni, mert maga az utazás az egyik legjobb dolog, amit az ember az életben felhúzott nadrággal tehet. Korábban egy hónapnál többet soha nem töltöttem nyaralással, és indulás előtt nekem is voltak kétségeim afelől, hogy nem lesz-e ebből is unalmas rutin, mint számtalan egyéb, eleinte kellemesnek tűnő hobbiból, a dohányzástól az aktuális kormány gyalázásáig. Nos, nem. Az utazás egy része valóban rutinmunkává válik, hátizsákot bepakolni, taxisofőrrel ordítva alkudozni, szállodai szobát birtokba venni, guggolós vécét frekventálni, étteremben kézzel-lábbal mutogatva rendelni, szuicid buszsofőrök mögött kényelmetlen üléseken gubbasztani, várótermekben rostokolni, folyamatosan izzadni, bankautomatát keresni, a világ leglassabb internetkapcsolataival szenvedni, egy hétig ugyanabban az alsónadrágban lenni, hideg vízben fürödni, ruha alatt övtáskát hordani, minden este költségeket összeadni, unalmas bennszülöttekkel kedvesnek lenni, szakállat növeszteni és literszámra vizet vedelni így hat hónap után már nem olyan izgalmas, mint tavaly augusztus végén volt. Maguk az úgynevezett élmények viszont megunhatatlanok és megszokhatatlanok. Ezt egy indonéz óceánjáró fedélzetén írom, félúton Ambon és Bandaneira közt. Attól, hogy már láttam kecskeölést a tádzsik-afgán határon, gyalogoltam három napot Észak-Mianmar hegyei közt és aludtam kínaiakkal egy vonaton, ezt ugyanúgy tudom élvezni, mintha az előző hat hónapot Budapesten töltöttem volna különböző monitorokra meredve.

Hat hónap alatt viszont alapvetően megváltozott, hogy milyen típusú élményekre vágyom egyáltalán. Ízlésem torzulása nem lepett meg, mert minden általam megkonzultált, szintén jó sokáig utazó forrás ugyanerről számolt be. Hat hónap után egyre kisebb bennem a vágy, szinte már alig pislákol, hogy bármit megnézzek. Az útikönyvekben még elolvasom, hogy egy adott városban mit kellene megnézni, de arra már nem nagyon van bennem kedv, hogy el is menjek, megvegyem a belépőjegyet, alaposan bejárjam, lefényképezzem és jól megjegyezzem magamnak. Az utazás első hónapjaiban sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a kulturális vagy a természeti nevezetességek érdekelnek-e jobban, ma viszont már pontosan tudom, hogy egyik sem. A legjobban azt szeretem nézni, ahogy az emberek teszik a teendőiket. Mindegy, hogy a mianmari-bangladesi határon evező halászokat vagy a sanghaji nonstop KFC alkalmazottait, a lényeg, hogy embereket lássak tenni és venni. Furcsa.

Egyetlen egy kudarca van ennek a hat hónapnak, nevezetesen hogy még a várakozásaimnál is kevésbé sikerült megszabadulni az otthoni dolgoktól. Erről pedig ez a blog tehet. Nem közvetlenül, mert a drága olvasók drága levelei mind nagyon hasznosak és szórakoztatóak, hanem indirekten úgy, hogy muszáj miatta a kelleténél sokkal többet ülni internet-kapcsolattal rendelkező számítógépek előtt. És ember legyen a talpán, aki ott ülve egy ilyen géppel szemben meg tudja állni, hogy tényleg csak blogfrissítéssel foglalkozzon. Az internet megérkezése a világ olyan valószínűtlen pontjaira, mint a kelet-tádzsikisztáni Murgab, alapvetően megváltoztatták az utazás mikéntjét. Erről majd egyszer fogunk hosszabban is írni, mert számtalan pozitív hozadéka is van a mindig kéznél lévő internet-kapcsolatnak, viszont valószínűleg jobb lenne úgy utazni, ha az embernek nem kellene rokonok és barátok emailjeiből, meg az Indexről, az Origóból és a Marca.es-ről értesülnie arról, hogy mi a helyzet otthon és a világban. Felmondott a bérlő, garázdálkodnak a kommunisták, hatszámjegyű csekket küldött a Centrum Parkoló Kft., ikszelt a Barcelona, nyert a büdös Madrid (e két utóbbit a Youtube segítségével meg is lehet tekinteni, csak hogy jobban fájjon), egy aljas, hazug szemétláda és egy megkergült „liberális“ „értelmiségi“ azt fejtegetik a pöcegödör Klubrádióban, hogy szélsőjobboldali huligán vagyok. Jó lett volna ezektől teljesen megszabadulni, de sajnos nem sikerült, és most már valószínűleg a továbbiakban sem fog. A lényeg viszont nem ez.

A lényeg, hogy hat hónap alatt egyetlen egyszer sem merült fel, hogy esetleg ennél jobban is el lehetne tölteni fél évet az ember életéből, bárhol, bármikor.

Címkék: úton vegyes