HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

április 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

linkblog

Az egyik legjobb hely a világon

2008.02.27. 17:21 |  imecs + bede

Februárban utazni Indonéziába nem feltétlenül jó ötlet. Az ország nagy részén ilyenkor dúl az esős évszak, most éppen Jáva szigetén és a Balitól keletre található Nusa Tenggara tartományban vannak árvizek. Mi Szumátra északi részére érkeztünk, az ország azon kevés pontjainak egyikére, ahol ilyenkor – elvileg – jó időnek kell lennie. Ha viszont már egyszer beléptünk az országba, nem akartunk egy hét után azonnal ki is lépni. Inkább nekiláttunk eljutni Indonézia másik, ilyenkor elméletileg száraz szegletébe. A tény, hogy ez a szeglet pont a szigetvilág ellenkező csücskében van, minket cseppet sem érdekelt. A távolság a felfedezések korának három legnagyobb alakját, Kolumbuszt, Magellánt és Vasco de Gamát sem zavarta, amikor mindannyian azért indultak el otthonról, hogy megtalálják Malukut.


Maluku a neve annak a körülbelül ezer szigetnek, amelyek nagyjából Pápua, Celebesz (ezt ma már Sulawesinek hívják) és Timor közt vannak szétszórva a tengerben. Van nekik rendes, európai nevük is, nevezetesen a Fűszer-szigetek. Innét származik a szegfűszeg és a szerecsendió, az előbbi eredetileg csak Maluku néhány északi, az utóbbi pedig csak néhány délebbi szigetén termett. Európában legalább a rómaiak óta volt piaca mindkettőnek, viszont senkinek nem volt még fogalma sem arról, hogy a maláj, kínai, indiai, arab és perzsa kereskedők kezein átfolyó fűszerek pontosan honnét származnak. A titkot még Marco Polónak sem sikerült kiderítenie, és amikor 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, és ezzel az Európából kelet felé vezető szárazföldi út teljesen lezárult, muszáj volt a tengereken eredni a rejtély nyomába. A felfedezések korának első két nagyhatalma, a spanyolok és a portugálok is elsősorban fűszereket kerestek (aztán persze örültek, amikor út közben aranyat és rabszolgákat is találtak).

Amikor a 16. század legelején a portugálok elértek Melakába, az első dolguk volt maláj tengerészek irányításával Malukuig hajózni, és végre felrajzolni a szigeteket az európai térképekre. A szegfűszeg és a szerecsendió mára sokat vesztettek a jelentőségükből, évszázadokon át viszont nem lehetett nélkülük elképzelni semmilyen valamire való európai ételt. Maluku felfedezése nagyjából olyan jelentőségű pillanata volt a gazdaságtörténetnek, mint az első olajkutak fúrása a Perzsa-öbölben.


Mivel februárban elvileg Maluku déli szigetein van jó idő, mi ezeket céloztuk meg. Egészen pontosan a Banda-szigeteket, a szerecsendió szülőhazáját. Ez nem volt egyszerű feladat. Malukun a kilencvenes években már éppen elkezdett kitörni az idegenforgalom, amikor a helyi lakosság keresztény és muszlim szegmensei nekiestek egymásnak. Indonéziában szinte mindenhol elsöprő többségben vannak valamelyik vallás követői, itt viszont viszonylag kiegyenlítettek az erőviszonyok, ami természetesen hosszan tartó és véres csatákat eredményezett. A balhét állítólag egy muszlim buszsofőr és egy keresztény utas vitája (vagy fordítva) indította el, és a következő években Maluku-szerte olyan stílusos lincselések, tömeggyilkosságok, etnikai tisztogatások, templomégetések és mecsetgyalázások folytak, hogy azt még a Balkánon és a Kaukázusban is illene megtapsolni. Viszont sajnos közben meghalt a még járni is alig tudó malukui idegenforgalom.

A legtöbb nyugati ország külügyminisztériuma ma kifejezetten nem javasolja a Malukuba látogatást, pedig már évek óta béke van, és az ittenieknek nagyon kellene a pénz. Így viszont hiába szabad az út, csak nagyon kevesen utaznak ide, ami pedig eléggé hiányos infrastruktúrát eredményez. Nekünk először Dzsakartán keresztül Ambonba, a tartomány fővárosába kellett repülnünk, majd ott egy napot várnunk a Bandára induló hajóra. 24 óra egyébként is elég volt ebből a városból, amely ahhoz képest, hogy néhány éve még a szétlőtt Bejrútra hasonlított, egész szépen összeszedte magát, viszont annyi és akkora templom van benne, amilyet a világon csak olyan helyeken emel a gyülekezet, ahol maradt még elszámolnivaló a más mesében hívőkkel. Nem egy vidám hely, na.

A kilenc órás hajóúttal elért Banda-szigetek viszont már egészen más világ. Itt a kilencvenes évek végén sem volt túl nagy a balhé, bár ez valószínűleg nem vigasztalja az akkor felkoncolt utolsó holland perkenier-t (szerecsendió-ültetvényest), valamint a kis szigetcsoport keresztényeit, akik azonnal elmenekültek, és azóta sem mertek visszatérni az otthonukba. Bandán ma nyugalom van és béke, valamint minden bizonnyal ez az egyik legjobb hely a világon. Pont. A történelem, a természet, a szárazföld és a tenger itt úgy tartoznak össze, hogy olyat mi még sehol máshol nem láttunk. És még a szállásunk is remek volt.


Az európai gyarmatosítók érkezése előtti Banda-szigeteknél kevés hely állt valaha is közelebb a földi paradicsomhoz. Egész évben meleg volt, dolgozni meg nem nagyon kellett, mert a szerecsendiófák gyakorlatilag maguktól nőttek, az évente kétszer lebonyolított szüret pedig kifejezetten könnyű munka. A pénz így gyakorlatilag a fákon termett, és csak el kellett cserélni az ide járuló kereskedőkkel ételre meg egy kis ruhára.

A portugálok nem hagytak mély nyomot Bandán és a bandaiakban. Egyszerűen beálltak a szerecsendióval kereskedők sorába, és otthon százszoros haszonnal adták el az itt beszerzett fűszert. A 17. század legelső éveiben érkező hollandok viszont már nem elégedtek meg a pofátlanul magas haszonnal, nekik az kellett, hogy ez a pofátlanul magas haszon csak és kizárólag az övék legyen. Ehhez monopolhelyzetbe kellett kerülniük, amihez más nemzetek kereskedőin és főleg szerencsétlen bandaiakon keresztül vezetett az út.


A Holland Kelet-indiai Társaság, a V.O.C. valamivel csúnyábban bánt a Fűszer-szigetekkel és a rajtuk élőkkel, mint a Haliburton az irakiakkal. A hollandok első dolga volt aláíratni a bandaiakkal egy olyan szerződést, amely garantálta, hogy a szigetlakók ezentúl csak ővelük bizniszelnek szerecsendióilag. Az, hogy a bandaiak egy büdös szót nem értettek a szövegből, a hollandokat nem nagyon zavarta. A szigetlakók gyorsan rájöttek, hogy át lettek vágva. A hollandok egyrészt nem fizettek eleget, másrészt amivel fizettek (például a bandai klímára teljesen alkalmatlan, vastag bársonnyal), az sokkal vacakabb volt, mint az indiai és a kínai kereskedők árui. Egyszerre tanúbizonyságot téve megdöbbentő bátorságról és rövidlátásról, az elégedetlen bandaiak fogták magukat, és a nyakukra ültetett szinte teljes holland különítményt lemészárolták. A V.O.C. válaszcsapása nem egészen volt összhangban az ország későbbi toleráns és befogadó politikájával. Japán zsoldosaik segítségével olyan alapos munkát végeztek, hogy a büntetés nyomán a Banda-szigetek lakossága 15000-ről 600 köré csökkent. Az őslakosok valószínűleg a pápuákra hasonlító melanázek voltak, a mai bandaiak viszont az Indonézia többi részéről betelepített rabszolgák leszármazottai.

Miután átvették a hatalmat, a hollandok nekiálltak pénzt csinálni. A szigeteket felosztották az otthon toborzott ültetvényesek közt, akiknek nem volt más dolguk, mint garantálni a termést, amit a V.O.C. előre megszabott áron fel is vásárolt. Annak ellenére, hogy ők kontrollálták az Európa által áhított kínálat egészét, a monopólium még ilyen, elvileg ideális körülmények közt sem bizonyult működőképesnek, amitől a kor progresszív közgazdászai biztos nagyon boldogok voltak, viszont Banda néhány évtizeden belül olyan lett, mint egy vidéki téesz valami Moldova-kisregényben.


A hollandoknak az őslakosság lemészárlása után eleinte az angolokkal volt a legtöbb bajuk, akik nem voltak hajlandóak beletörődni a V.O.C. teljhatalmába. Egy angol hajó kapitánya odáig ment, hogy saját szakállára elfoglalta Runt, a Banda-szigetek legkülsőbbikét, ahol ugyan nem termett szerecsendió, viszont ettől még lehetett idegesíteni a hollandokat. A mindkét fél számára kényelmetlen helyzetet végül egy szimpla barterrel sikerült megoldani a 17. század végén. A britek lemondtak Runról, cserébe pedig megkaptak egy hasonlóan használhatatlan, viszont holland fennhatóság alatt álló kis szigetet - Manhattant.

A dicsőséges holland gyarmatbirodalomnak ezt a szegletét azonban nem idegen ügynökök, hanem maguk a hollandok tették tönkre. A birodalom legtávolabbi csücskébe csak lecsúszott senkik és egyszerű bűnözők voltak hajlandóak költözni, akár ültetvényesnek, akár kereskedőnek. Így ezek becsületes munka helyett inkább lógással és egymás becsapásával töltötték a mindennapjaikat, valamint azon keseregtek, hogy a V.O.C. nem engedélyezte a bennszülött nőkkel kötött házasságokat. A cég inkább az anyaországból indított nőszállítmányokat a gyarmatokra, ám ezek javát útközben lefölözték, így Bandára csak az eredetileg is elsősorban bűnözőkből, kurvákból és koldusokból álló szállítmány selejtje érkezett meg. Ahogy egy korabeli beszámolóban olvastuk, a bandai holland férfiaknak már csak mind szépség, mind intelligencia, mind erkölcsök terén komoly kihívásokkal küszködő nyersanyag jutott.

A 18. század végére a V.O.C. csődbe ment, utódcége pedig már nem tudott mit kezdeni Bandával. Az angoloknak ekkorra Zanzibártól Grenadáig sikerült szerecsendiót ültetniük, így hiába maradtak a szigetek továbbra is holland kézben, a monopóliumnak és az óriási haszonnak vége lett. Bandából a független Indonézia egyik legeldugottabb szeglete lett, aminél az épeszű turista többre nem is vágyhat.


Banda hét jelentősebb szigetből áll, amelyek mind egy, még a történelem előtt darabokra robbant vulkáni kráter részei. Az egyik sziget, a Gunung Api ma is működő vulkán, amely rendszeresen kitör, legutóbb 1988-ban. A vulkán közvetlen szomszédja Bandaneira szigete, rajta a hasonló nevű kisvárossal, amely a szigetek egyetlen valamire való méretű települése. Mobiltelefon-hálózat és internet itt sincs, autót pedig a mentőn kívül nem láttunk. Hetente egyszer érkezik ide egy-egy hajó és repülő, de egyhetes itteni tartózkodásunk alatt ezek közül egyik sem volt pontos, az egyik hajó négy napot késett, a repülő meg kettőt. Az elszigeteltség ellenére Bandaneira meglepően nagyvilági helynek hat, elsősorban az egykori gyarmatosítók által hátrahagyott épületeknek köszönhetően.

A Bandaneira feletti kis domb tetején egész pofás kis erőd ül, még a korabeli ágyúk is a helyükön vannak. A főutcát a hollandok egykori házai szegélyezik, tornácokkal és oszlopokkal, szép fehérre meszelve. A környéken és a környező szigeteken mindenfelé további gyarmati maradványokba lehet botlani., az egykori ültetvények központjaitól a temetőkig, és ezek a romok mind-mind a rohadás és a növényzetbe fulladás előrehaladott, rendkívül romantikus szakaszában vannak. Bandán a természet még a hollandoknál is erősebb.

Az egyenlítőtől alig néhány fokkal délre a termékeny, vulkanikus talaj minden négyzetcentiméterén legalább két fa, bokor, inda és virág osztozik, ennyi zöldet még Mianmarban sem láttunk. A bandaiak – talán a hollandok öröksége ez, de az még valószínűbb, hogy egyszerűen csak szeretik a szépet – lelkes kertészek, akiknek kertjeit, teraszait és házait faltól falig cserepes virágok és dísznövények borítják. És a szigetek bujasága még semmi ahhoz képest, ami a víz alatt folyik.


Az expedíció tagjainak már volt alkalma a világ korallzátonyait a Maldív-szigetektől a Karib-tengerig felmérnie, és sehol sem láttunk semmit, ami megközelítette volna a Banda-szigetek körüli vizek gazdagságát. Ahogy az expedíció azon tagja, aki Magyarországon tette le a búvárvizsgáját rendkívül találóan megfogalmazta, Banda körülbelül annyival szebb a Vörös-tengernél, mint ez utóbbi a Dorogi-tónál. Amikor egy héttel korábban Szumátra északi részén búvárkodtunk, nagyon meg voltunk elégedve a korall állapotával és változatosságával, de az egyszerűen sehol nem volt Dél-Malukuhoz képest.

Pedig Bandán búvárkodásra nem is volt lehetőség, mivel a sziget egyetlen búvárbázisa a világ legmagasabb áraival dolgozik, aminek köszönhetően a kutya sem használja szemmel láthatóan teljesen lerobbant felszerelésüket. Egy merülést nem lehetett volna száz amerikai dollár alatt megoldani, ami kicsit sok pénz azért, hogy még el is romoljon valami a víz alatt. Így inkább a Bandaneirában tartózkodó másik nyolc külföldi társaságában minden napunkat a környező szigetek partjaitól néhány méterre töltöttük, ott, ahol a korallfal leszakad az itt akár kilométeres mélységbe. Egy szál pipával és maszkkal felszerelkezve is többet láttunk, mint a világ sok egyéb pontján palackkal és légzőkészülékkel. Egy hét alatt volt vagy tucatnyi teknős, sasrája, tengeri kígyó és bumphead parrotfish (elnézést, de ennek a magyar nevének képtelenek voltunk utánanézni, és nem merjük azt blöffölni, hogy púposfejű papagájhal), valamint színes kis korallhalak milliói.

A halak viszont itt egyértelműen csak kiegészítő attrakció voltak, a főszerep a korallnak jutott, amihez mi még hasonlót sem láttunk sehol a világon. A Banda-környéki szirteken nem folyik az Indonézia-szerte népszerű dinamitos halászat (végy egy bombát, dobd be a vízbe, fölözd le, ami a felszínen lebeg utána), így néhány horgony okozta sérülést leszámítva a kis korallpolipok munkája tökéletes állapotban van. Kemény- és lágykorallok, legyező-, káposzta- agancs-, agy- és még mindenféle egyéb formában, és a színek sem kevésbé változatosak. Szeretnénk elkerülni a hippiség látszatát, de a látvány annyira pszichedélikus volt, hogy felette úszkálva muszáj volt vagy a Lucy in the Sky with Diamonds-ot vagy a White Rabbit-et dúdolni. Hogy mire képes a természet, ha békén hagyják, a legjobban a Gunung Api mellett látszott, ott, ahol a húsz évvel ezelőtti kitöréskor a láva belefolyt a tengerbe. Ebből a lávából a víz alatt már semmi sem látszik, mindent elborítanak a halak és a zsenge korall. Valamint itt láttuk életünk legátlátszóbb, legtürkizkékebb tengerét is.


Az itt töltött egy hét arra is elég volt, hogy valamennyire megismerjük a bandaiakat is. Tudjuk, hogy ki mit vár az idegenforgalomtól, mi a helyzet a helyi Korán-oktatással, és mely faluba való szurkolók szokták a legjobban megverni a bírót a Banda Liga augusztusi meccsein. Ebben nagy segítségünkre volt Abba, a bandai turizmus központi figurája, aki nem csak angolul tudott remekül, hanem zseniális házigazdának bizonyult. Utunk során már sokadszor kellett megállapítanunk, hogy mindig a legjobb helyekért kérik a legkevesebb pénzt, itt ketten 14 dollárért kaptuk meg egy európai szintű családi ház egyik légkondis szobáját, még nyolcért pedig Abba felesége főzött nekünk minden este, de olyanokat, hogy a közeli vizekben kifogott, 300 kilós kardhalból vágott szeleteket mindketten életünk legfinomabb halának tartjuk. Ez az egyik legjobb hely a világon.

Címkék: úton indonézia