HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

június 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Borneó

2008.07.07. 15:06 |  imecs + bede

(Mivel továbbra sem tudunk víz alatt fotózni, ismét kénytelenek voltunk néhány fényképet ellopni az internetről. Minden érintett elnézését kérjük.)

Három hét valódi, Japánban töltött pihenés után könnyes búcsút vettünk Tamástól, és - ismét édeskettesben - Borneó felé vettük az irányt. Egy napra ugyan meg kellett állnunk Manilában, ám ezt az időt igyekeztük befogott szemmel, füllel és orral tölteni légkondival és kábeltévével felszerelt szobánkban, teljesen elzárkózva a város megszámlálhatatlan kellemetlenségétől. Manilát többé bottal sem.

Nem szégyen, ha a Borneó szót hallva a járhatatlan dzsungel, fejvadász kannibálok és az utolsó paradicsom ugrik be. Érkezésünk előtt ennyire azért nem voltunk romantikusak, ám mi is a természet kínálta kalandokat kipróbálni érkeztünk a világ harmadik legnagyobb szigetére. A szigetre, amelyen a világon egyetlenként három ország osztozik. A déli több, mint kétharmad Indonéziához tartozik, annak Kalimantan nevű tartományaként. Az északi csíkon három szultánság osztozkodik: a független Brunei, valamint a Malajziához tartozó Sarawak és Sabah. Mi ez utóbbira szántunk két hetet.

Tíz hónap után már nem döbbenünk meg, ha valahol a vadon helyett rendezett civilizáció fogad, Sabah fővárosa, Kota Kinabalu azonban még így is meglepetés volt. Tulajdonképpen mi voltunk a naivak, hiszen amikor februárban egy hetet már Malajzia kontinentális részén töltöttünk, azt azért észrevettük, hogy ez az ország majdnem minden szempontból messze Magyarország előtt jár. Ennek megfelelően Kota Kinabalu, ez az észak-borneói kikötőváros is bőven megelőzi Budapest kivételével az összes magyar várost. Meridien és Hyatt, plázák hosszú sora, gyors- és válogatott egyéb éttermek tömege várja itt a turistákat, akik a helyiek reményei szerint inkább a pénzzel nagyvonalúan bánó közel-keletiek lesznek, mint nyugatiak.

Nem álltunk neki azon keseregni, hogy már megint egy bűnösen kényelmes helyre érkeztünk, hanem inkább sürgősen elindultunk Sipadan felé. Ez a kis sziget Borneó északkeleti csücskétől néhány kilométerre a világ egyik leghíresebb búvárközpontja, és mivel ráadásul geopolitikailag kényes helyen fekszik, kétszeresen is izgalmas hely. A Sipadant körülvevő Sulu-tenger a világ azon nagyon kevés pontjai közé tartozik, ahol a mai napig működnek kalózok. Koponyás-lábszárcsontos zászlójuk már nincs, gyors motorcsónakjuk és lőfegyvereik viszont igen. És nem csak a szimpla bűnözőkkel van itt baj, hanem azzal is, hogy Sipadant és a környező szigeteket Indonézia magának szeretné, valamint hogy a közeli, Fülöp-szigeteki fennhatóság alatt álló szigetek képezik az ország maroknyi, ám elszánt muszlim terroristájának/szabadságharcosának hátországát.

2000-ben egy maroknyi filippínó muszlim fegyveres szállt partra Sipadanon, és mindenkit magával vitt, aki értékes tárgyalási alapnak tűnt, elsősorban természetesen a szigeten megszálló külföldi búvárokat. Néhány hónap után ugyan végül mindenki szerencsésen kiszabadult, a maláj haditengerészet azonban azóta nagyon figyel a környékre. Mivel a túszejtés előtt a sziget népszerűsége már éppen kezdett elviselhetetlenül sok turistát idevonzani, a hadsereg pedig nem szeretne több esélyt adni az északról érkező terroristáknak, Sipadanon ma már nem szállhat meg senki. A sziget körüli vizekben búvárkodásra tehát csak a környező szigetekről vagy a szárazföldről érkező hajóval van lehetőség. Így is csak naponta 120 embert engednek be, aminek eredményeként sokszor hónapokra előre elkel minden hely.

Mi érkezésünk előtt két hónappal próbáltunk foglalni, és az általunk kinézett két nap közül már csak az egyikre volt szabad hely. A helyszínen aztán kiderült, hogy néhány kisebb, esetenként elég szakadtnak kinéző búvárbázisnál mindig van hely akár a következő napra is, de aki színvonalat szeretne és tényleg garantált Sipadant, az ne várjon az utolsó pillanatig. A mi tapasztalataink alapján a leghíresebb merülőhelyek nem feltétlenül a legjobbak, Sipadan mégis megfelelt a várakozásoknak, úgyhogy aki már idáig elutazott, az nagyot hibázna, ha megelégedne a környék egyébként szintén remek, korlátozások nélküli merülőhelyeivel.

A sipadani egynapos kirándulások általában három merülést kínálnak, kettőt délelőtt, egyet pedig ebéd után. Ez utóbbit a jobb búvárbázisok magán Sipadan szigetén bonyolítják le, ami magában is rendkívül szórakoztató programpont. A világon talán sehol máshol nincs arra lehetőség, hogy az ember egy apró, pálmafákkal és korallhomokkal teli szigeten kanalazza be a csirkés rizsét, miközben a szögesdróttal körülvett, foszlásnak indult egykori bungalósor teraszáról atlétatrikós maláj kiskatonák fixírozzák a bikinis nőket.

Sipadan hírnevét annak köszönheti, hogy bár viszonylag közel van a szárazföldhöz, minden oldalról szokatlanul mély tenger veszi körül. A korallfal a szigettől alig néhány lépésre szakad le az egyik oldalon hatszáz, a másik oldalon kétezer méteres mélységbe, ami egyrészt rendkívül látványos, másrészt pedig több esélyt nyújt mindenféle nagyobb tengeri állatok megfigyelésére. Ezek közül itt a leghíresebbek a tengeri teknősök, amelyekből a Sipadant övező vizekben tényleg annyi van, hogy nagyjából az első merülés közepén, a huszadik példány megpillantásánál az ember rá is un a számlálásukra.

Sipadanon a másik sztár a barrakuda. Amikor ez az út még tervezési szakaszban volt, a „mindenképpen látni kell“ listán, valami természetfilm hatására szerepelt egy olyan bejegyzés is, hogy „néhány ezer köröző barrakuda közt úszkálni“. Sipadanon néhány éve még garantált volt a találkozás ezekkel a közhiedelemmel szemben az emberre gyakorlatilag veszélytelen halakkal, ma viszont már egyre gyakrabban fordul elő, hogy nem jelennek meg. Nekünk szerencsénk volt, ott volt mind a sok ezer fiatal példány (a méter feletti öregek inkább magányosan úszkálnak), és bár közéjük úszni már tilos, így a körözés elmaradt, azért az sem néz ki rosszul, amikor egy óriási falnyi ezüstös test lebeg az ember előtt.

Cápák is voltak tucatjával, bár sajnos az itt is ritka vendég (és szintén teljesen veszélytelen) pörölycápával nem volt szerencsénk, hiába úszkáltunk percekig messze a korallfaltól, kint a nagy kékségben. Maga a korall viszont egyáltalán nem volt olyan látványos, nem hogy Bandát nem közelítette meg, de még a másnap a Bohayan nevű sziget mellett látottakat sem. Hiába a védett státusz, a környék halászai néhány éve még Sipadan mellett is a dinamitos módszert (bombát be a vízbe, aztán elég kikanalazni a felszínen úszó hullákat) használták. Ezzel a kisebbik baj, hogy nem sportszerű, a nagyobb, hogy csak évtizedek alatt begyógyuló sebeket okoz a nagyon érzékeny és nagyon lassan regenerálódó korallzátonyoknak. Errefelé a ciános halászat is népszerű, a vízbe öntött méreg pedig úgyszintén nem csak a halakat pusztítja, hanem a korallt is, meg minden egyebet, ami csak az útjába kerül. A Sipadant övező zátonyok tele vannak ilyen sérülésekkel, a halott táj pedig a tenger alatt sem szép látvány.

Borneó pusztulását azonban nem a víz alatt lehet a legjobban felmérni, hanem kint a parton, bent a dzsungelben. A szigetnek a természetes állapota a dzsungel, néhány száz éve itt még szinte mindent őserdő borított. Ma azonban más a helyzet, a maláj oldalon a fakitermelésben érdekelt gazdasági érdekcsoportok, valamint az itt élők helyigénye gyakorlatilag napról napra harap ki újabb és újabb darabokat a zöldből. A helyzet a sziget túloldalán, Indonéziában a szegénységnek és a korrupciónak köszönhetően talán még rosszabb, ott csak annyi a szerencse, hogy mivel sokkal több az erdő, egyszerűen még nem sikerült a végére érni. Az általunk bejárt Sabahban a partvidék településeit már többsávos autóutak kötik össze, amelyek szépen megművelt mezőgazdasági területen vágnak át. Nem dzsungel van itt, hanem a leginkább a belőlük nyert olajért ültetett pálmafák borítják a hegyoldalakat, ameddig a szem ellát.

Aki igazi dzsungelt szeretne látni, annak Sabah belseje felé kell vennie az irányt. Érintetlen vadonról azonban itt sincs szó. A tábort, ahol három napot töltöttünk, csak vízi úton, a tartomány legnagyobb folyóján, a Sungai Kinabatanganon lehet megközelíteni. A dzsungelben a széles folyók az autópályák, amelyeken ember és áru egyaránt a legegyszerűbben közlekedhet, így a hegyekben kivágott fákat is erre úsztatják le a tengerig. Elől pöfög egy uszály, mögötte pedig több száz méter hosszan az egymáshoz kötözött fatörzsek, egy szállítmányban akár több ezer darabbal is. Borzasztóan néz ki.

Borneón a dzsungelben azonban nem csak azért nehéz bármi érdekeset látni, mert egyre fogy, ami egyáltalán érdekes lehet, hanem mert a dzsungelben egyébként sem könnyű bármit is észrevenni. Szemben az előbb taglalt korallzátonyokkal vagy az afrikai szavannával, az őserdőben nem járul egyik érdekes állat a másik után az ember szeme elé. Vagy ha oda is járul, megpillantásához szakavatott szemre van szükség, ami nekünk sajnos nincs. Így csak vezetővel van értelme nekiindulni, az egyszeri turista akkor sem bukkan sok érdekességre, ha van annyira bolond, hogy egyedül mászkáljon órákon át a fullasztó párában.

Szerencsénkre a Sungai Kinabatnaganon és környékén most éppen magas volt a vízállás, így állatlesre is csónakkal indulhattunk. Hol egészen közelről, hol reménytelenül messziről pillantottunk meg majmokat, köztük orangutánokat is az egészen elképesztően hülyén kinéző borneói nagyorrú majmot is. Ezt a lógó orrú, pókhasú, vöröses szőrű furcsaságot a bennszülöttek orang belanda-nak, azaz holland embernek hívják, ami egyrészt vicces, másrészt viszont felveti a kérdést, hogy vajon az európaiak érkezése előtt volt-e egyáltalán neve a majomnak. Láttunk még krokodilt és varánuszt, egy csomó madarat és békát, valamint néhány bizarr rovart, óriási skorpiót és egy olyan százlábút, aminek tökéletes marcipánszaga volt. Annak, aki nem akar hónapokon át kúszni az aljnövényzetben, Borneó ennél már nem is nagyon tud többet mutatni. Orrszarvúból talán két tucat van még, ködfoltos leopárdból úgyszintén, az elefántokhoz pedig eleve rossz szezonban érkeztünk.

Márpedig az emberiségnek még az a része sem akar hónapokig piócákkal hadakozni, amelyik egyáltalán Borneón képzeli el a nyaralását. Ezeknek a puhányoknak ideális kompromisszumot jelentenek Sabah vadasparkjai, állat- és botanikus kertjei, amelyekben kényelmesen leshető meg a helyi flóra és fauna. Bár tulajdonképpen a világ egyik legrosszabb autóját, az egyébként a szigeten honos, csökött antilopra hasonlító kancsilról elnevezett Perodua Kancilt vezetgetni borneói hegyeken keresztül-kasul, még ha normális is az út, kifejezetten kalandos vállalkozás.

Aki ezekbe a pasztörizált parkokba látogat, annak nincs sok joga nyavalyogni, de ez minket nem nagyon vigasztalt, amikor a sepiloki orangután-rezervátumban másik kétszáz turista közé beszorítva csak annyit láttunk, hogy három majom komótosan kihimbálódzik az erdőből, gyorsan összeszedi a neki kikészített banánt, majd tempósan el is tűnik a lombban. Ennél sokkal nagyobb élményt jelentett az a senkit nem érdeklő botanikus kert, ahol számtalan egyéb növény mellett Sabah orchideáiból lehetett szemrevételezni sok tucatnyit. Utunk során már számtalan megdöbbentő új hobbit találtunk magunknak, és most itt van a legújabb, nevezetesen hihetetlen formájú és színezetű virágokat nézegetni, amíg hőgutát nem kapunk.

Ami pedig a fejvadász kannibálokat illeti: persze, minden sarkon áll kettő. Adni kell nekik két pofont, oszt‘ mindjárt előre köszönnek.

Címkék: malajzia állatok úton