HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

április 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

linkblog

Előre Floresnek

2008.07.22. 04:58 |  imecs + bede

Ott hagytuk abba, hogy Jáva szigetének keleti részén álltunk, a Bromo-vulkán kráterének peremén. Indonézia következő, minket érdeklő darabja, Flores szigete, innét több száz kilométerre keletre található, nekünk pedig feltett szándékunk volt a lehető leggyorsabban odaérni. Illetve hát egészen pontosan a lehető leggyorsabban, de drága repülőjegyek nélkül, ami alaposan megnehezítette a dolgunkat. A Bromótól Floresig sok a rossz út és a rossz komp, valamint az errefelé található indonézek sem a legjobb fajtából valók.

Ezekkel a problémás indonézekkel már a többi nehézség előtt találkoztunk. Futólépésben siettünk le kilátónktól a kráter peremén található kis faluig, ahol felkaptuk hátizsákjainkat, és megpróbáltunk elindulni a legközelebbi jelentősebb település, Probolinggo felé. A falucska egyetlen útkereszteződésében várakozó, tömegközlekedésként funkcionáló kisbuszok üzemeltetőiről sajnos hamar kiderült, hogy aljas, viszont összetartó banda. Amint egyikük közölte velünk, hogy az ő kocsija tízkor indul, a többiek szóba sem álltak velünk. Reggel fél nyolc volt ekkor, és teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy innét negyedóránként indul jármű. A hallgatási fogadalmat végül egy feljebbről érkező, a buliból nyilván kihagyott minibuszos volt hajlandó megtörni, aki felvett minket a kocsijába, ám indulás előtt még kénytelen volt egy kis kenőpénzt leadni a vérben forgó szemű kollégáknak.

Probolinggo buszpályaudvarát a Lonely Planet Indonézia-kötete az ország egyik legszemetebb pontjaként tünteti fel, így különösen büszkék voltunk magunkra, hogy ép testtel, lélekkel és pénztárcával sikerült túlélnünk. A Bromo és Bali szigete, tehát Indonézia egyik és a legnépszerűbb turista-célpontja közt az út Probolinggón keresztül vezet, a hangulat pedig ennek megfelelően vérszomjas. Magát a buszpályaudvart már csak nagyon-nagyon kevés turista tudja elérni, akinek egy pillanatra is lankad a figyelme, azt a külföldiekre vadászó kispályás jegyüzérek levadásszák, és a valós árnál jóval magasabb összegért teszik csak fel a Balira tartó buszra.

Ha jól láttuk, ezen a délelőttön csak mi voltunk elég kitartóak a turisták közül ahhoz, hogy bejussunk a buszpályaudvar területére. Itt először is azt az embert kellett kicseleznünk, aki a gyakori, ám ócska indonéz trükknek megfelelően egy „Government Tourist Information Office“ nevű, természetesen cseppet sem állami és cseppet sem informatív bódéból árusított pofátlanul drága jegyeket. Azt hamar felmértük, hogy itt senki nem fog nekünk jegyet eladni a bennszülöttek által használt, tökéletesen kényelmes és légkondis buszokra, így végül megelégedtünk azzal, hogy a Probolinggo-Bali turistabusz valamennyi aznapi utasa közül messze mi vettük a legolcsóbb jegyet.

Fejenként 11 dollárt fizettünk a kilenc órás útért, amiben benne volt a Jáva-Bali komp ára is, valamint két ebédjegy. A helyiek ennél valamivel kevesebbet fizethetnek, de nem sokkal, és nekünk egyébként is elég volt annyi, hogy utastársaink többet, valamint hogy sikerült még a két útikönyvünk árait is alulmúlnunk. Ha az embernek egy egész napot buszon kell ülnie, ezek az apró diadalok hosszú félórákat tudnak megédesíteni.

Az út Baliig teljesen eseménytelen volt, és a sziget fővárosának, Denpasarnak a pályaudvarán ránk váró taxis haramiák sem okoztak semmiféle meglepetést. Két svéddel összefogva sikerült elérnünk, hogy az egyik sofőr hajlandó legyen a taxióráját használni, majd elindultunk Kuta felé. Kuta minden forrás szerint Bali legsiralmasabb szeglete, ám nekünk csak egy olcsó szoba kellett egyetlen éjszakára, azokat pedig kifejezetten tanácsos siralmas szegletekben keresni.

A taxis a taxióráért cserébe csak egyetlen egyszer vezetett teljesen feleslegesen körbe Kután, ám mivel este tíz már elmúlt, mi pedig hajnali négy előtt keltünk, nem volt energiánk vitatkozni. Nekünk tizenegy hónapnyi utazással a hátunk mögött sem sikerült még rájönnünk, hogy az ilyen pitiáner lehúzásoknál mit kellene tennünk. Ha mindenen balhézunk, csak a magunk hangulatát rontjuk el, még ha tökéletesen igazunk is van. Ha meg nem, akkor az az aljas kis szemét a következő turistával biztosan megpróbál egy kicsit még messzebbre menni. Ezt az esetet mindenesetre inkább nem tettük szóvá, és csak akkor emeltük fel a hangunkat, amikor a sofőr a legidegesítőbb, legpitiánerebb indonéz trükköt sütötte el, nevezetesen hogy rosszul adott vissza, majd úgy csinált, mint aki nem érti, mi a probléma.

Szerencsénkre a kinézett szálláson volt szoba, olcsó és nem is túlzottan vacak. Így egészen jól aludtunk, csak sajnos nem kellően sokáig, mert egyrészt mennünk kellett tovább, másrészt pedig előző nap meghoztuk a döntést: kerül, amibe kerül, a Bromón végleg bedöglött fényképezőgépünk helyett veszünk egy másikat. Így napunkat a közeli bevásárlóközpontban kezdtük, ahol potom 155 dollárért megvásároltuk a kapható legolcsóbb digitális fényképezőgépet. A réginél sokkal rosszabb, viszont cserébe sokkal kisebb is.

Baliból így a kevésnél is kevesebbet láttunk, úgyhogy tartózkodnánk is a nagyívű ítéletektől. Két dolog jutott csak a népszerű szigettel kapcsolatban az eszünkbe. Egyrészt amit a szintén csak nagyon futólag felkeresett Thaiföldről mondtunk, tehát hogy biztos itt is nagyon jól tudja magát érezni az ember, de hogy vannak érdekesebb helyei a világnak (sőt, a közvetlen környéknek), az azért biztos. Másrészt pedig, ahogy elnéztük az itt parádézó, szétfolyó testüket a főutcán félmeztelenül vagy bikiniben mutogató turistákat, akik éppen ott parádéztak, ahol hat éve néhány bomba több száz embert ölt meg, szóval hogy milyen peches ez a Bali, hogy pont rajta találkozott a nyugat alja az iszlám söpredékével.

Az előző este már megismert buszpályaudvaron gyorsan sikerült felszállni a sziget keleti partja felé tartó minibuszra. Ez Padangbaiban, a Lombokra tartó komp egyik végállomásánál rakott le, ahol elkezdtek lelassulni a dolgok. Hiába jár ez a hajó az ország két egymáshoz közel eső, borzasztóan népszerű szigete közt, nagyon messze van a hatékonyságtól. A mi járművünk csak másfél órás késéssel indult, majd öt órán át pöfékelt Lombokig, ahol aztán még egy órát himbálódzott a kikötő előtt, amíg végre felszabadult egy parkolóhely. Este fél tízkor már pont nem volt semmilyen tömegközlekedés a sziget fővárosába, így mi ismét a helyi fuvaros-maffia karmai közé kerültünk.

Annak a helyi taxisnak, aki végül meglepően diszkrét követeléseivel megkaparintott minket, peches estéje volt. Nyilván azt hitte, hogy az alacsony árért cserébe mindent és még annak a kétszeresét is ránk tud majd sózni, ám mi rendíthetetlenek voltunk. Se az nem hatott, hogy az általunk kinézett szállás „már más néven működik“, se az, hogy sofőrünknek van egy barátja, aki természetesen állami alkalmazott, ám fáradtságot nem kímélve és rendkívül önzetlenül kelet felé tartó buszokra árul „olcsó“ jegyeket nyugati turistáknak. Végül győzedelmesen szálltunk ki Mataram közepén anélkül, hogy bármit ránk tukmáltak volna. Erre a napra ez a kis diadal jutott, úgyhogy elégedetten fekhettünk le ismét hulla fáradtan egy viszonylag olcsó és viszonylag tiszta szobában.

Azt terveztük, hogy utunk harmadik napján eljutunk a Lomboktól keletre eső sziget, Sumbawa legkeletebbi csücskéig, ahonnét már csak egyetlen hajóútra van végső úticélunk, Flores. Hogy ez lehetetlen lesz, az már reggel, a matarami buszpályaudvaron kiderült. A Lonely Planet túlságosan szigorú szegény Probolinggóval kapcsolatban, ugyanis itt sokkal keményebbek a viszonyok. Az általános lehúzáshoz és pitiáner trükközéshez itt még a világ összes olyan muszlim közösségének nyomorultsága is párosul, amely muszlim közösségek túl gyakran vannak kitéve szabadosan felöltözött, szőke nők jelenlétének. Egy olyan indonéz paraszt, aki öntudatos és sértődött indonéz paraszttá változik, amint felhívják a figyelmét, hogy próbáljon már meg minimális tisztelettel bánni a nőkkel, órákra képes elrontani az ember kedvét.

A helyi macsóknál is nagyobb baj volt, hogy a matarami buszpályaudvaron nyilvánvalóvá vált, tömegközlekedéssel eljutni Lombok egyik végéből Sumbawa másik végébe gyakorlatilag lehetetlen. Aki ragaszkodik ehhez a mutatványhoz, az fizessen be az itt közlekedő turistabuszra. Mi végül megelégedtünk a Sumbawa közepén fekvő Dompuig váltott jeggyel. Ez előbb Lombok keleti végébe vitt minket, majd egy viszonylag rövid kompos átkelés után Sumbawán folytatta az utat. Amikor kora délután megérkeztünk a sziget nyugati felének legnagyobb városába, Sumbawa Besarba, isteni sugallatra úgy döntöttünk, hogy ha már úgyis két napba telik átkelni Sumbawán, akkor aludjunk meg a Dompunál egy kicsit többet ígérő városban. Ahogy mindjárt kiderül, ez volt az egész Bromo-Flores odüsszeia legjobb döntése.

Balin és Lombokon sokan hetekig időznek, Sumbawa Besarban azonban ez talán még soha, senkinek nem jutott az eszébe. Mi mindenesetre nagyon boldogok voltunk, amiért itt sem kellett egy éjszakánál többet maradnunk. A helyiek lényegesen barátságosabbak voltak, mint a jóval népszerűbb nyugati szigeteken, kedvességük azonban nem tudta elfedni a tényt, hogy nincs itt semmi jó. Mivel semmiképpen nem akartunk lecsúszni a másnapi buszokról, még délután nekiálltunk szervezkedni. Több sikertelen próbálkozás után végül egy autószerelő műhely előtt buszt szerelő vidám, ám velünk egy büdös közös szót nem beszélő kompániával megbeszéltük, hogy másnap hajnali ötkor járművükkel felszednek minket a szállásunkon, és elrepítenek Bimába, ami már majdnem a sziget keleti végében van.

Attól nem kellett félnünk, hogy esetleg átalusszuk a randevút. Szállásunk közvetlen szomszédja a város legnagyobb mecsete volt, a müezzin hajnalban pedig különösen kitett magáért. Azon viszont már izgulhattunk, hogy vajon egészen kezdetleges indonéz nyelvtudásunk elég volt-e koordinátáink pontos megadásához. Végül fél hatkor befutott a busz, ami annak fényében tulajdonképpen igazi csoda volt, hogy a nap folyamán a sofőr és a hórukk-emberek folyamatosan tőlünk kérdezték a pontos időt, mivel óra csak a mi birtokunkban volt.

Mi voltunk az első utasok a buszon, aminek Indonéziában előnyei és hátrányai egyaránt vannak. Ketten elfoglalhattuk a sofőr melletti üléseket, ahol nem csak a kilátás jó, de még a lábainkat is ki tudtuk nyújtani. Cserébe viszont birkatürelemmel kellett végigülnünk, amíg a busz Sumbawa Besar környékének valamennyi portája előtt lelassított, hátha valaki éppen ezen a hajnali órán szeretne Bima felé indulni. Egyszer még visszafelé is mentünk néhány kilométert egy potenciális fuvar reményében. Sumbawa szigete megdöbbentően kopár, nem is Indonéziába illik igazán, hanem valahova az Adriára, így a kilenc órás út alatt nagyon nézni sem volt mit. Érintettük viszont Dompu buszpályaudvarát, ahol hálát adtunk a magasságos úristennek, amiért előző nap nem tartottunk ki, és nem ide érkeztünk meg este, vaksötétben.

Dompu buszpályaudvara a legmocskosabb, leggusztustalanabb hely mindazok közül, amelyekhez tizenegy hónap alatt szerencsénk volt. És talán nem hangzik szerénytelenségnek, ha hozzátesszük, hogy márpedig nekünk jó sok mocskos és gusztustalan helyhez volt eddig szerencsénk, a tádzsikisztáni Murghab bazárjának vécéjéig bezárólag. Dompu buszpályaudvara multifunkcionális köztér, amely nem csak közlekedési csomópontként, hanem egyúttal piacként és szemétdombként is funkcionál. Fél órát állt itt a buszunk, és ez a harminc perc alatt mi egyik kezünkkel az orrunkat fogtuk be, a másikkal pedig a ránk mászó csótányokat próbáltuk kipöckölni a busz ablakán. A mindent elborító nejlonzacskók, a kóbor kutyák és az irtózatos bűz között az indonézek persze mosolyogva adtak és vettek, ám itt már nehéz volt optimistának maradni. Hogy a fejlődő világot megeszi a szemét, ha nem tanulja meg sürgősen az eldobott banánhéj és az akkumulátor közötti különbséget, az csak távoli utópia szokott lenni, itt azonban az egészen közeli jövőnek tűnt.

Délután kettőre értünk Bimába, ahonnét egy másik kisbusz újabb két óra alatt vitt el Sapéba, Sumbawa Floreshez legközelebb eső végébe. Sape Dompunál valamivel tisztább, ám hasonlóan barátságtalan helynek bizonyult, ahol a nap maradék részét azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk kideríteni, másnap hánykor indul a floresi komp. Öt megkérdezett ember öt különféle választ adott, a reggel nyolc és délután négy közti szórásban. Így nem volt más megoldás, mint másnap reggel fél hétkor felkelni, és a kikötőben ücsörögve kivárni az indulást.

Nyolckor természetesen nem indultunk el, aztán a beígért kilenckor és tízkor sem. Végül dél előtt valamivel kezdték el felengedni az embereket a hajóra, majd miután a Tetris és a legbonyolultabb kirakósjátékok kombinációjaként az összes várakozó kamiont, autót és motorbiciklit sikerült felzsúfolni, háromnegyed egykor végre elindultunk. Az előttünk álló hét óra nem ígért sok jót, ám végül az ötnapos Bromo-Flores útnak ez volt a legélvezhetőbb szakasza. A tenger errefelé híresen kiszámíthatatlan, két nappal előttünk akkora hullámok voltak, hogy a komp el sem indult. Nekünk viszont szerencsénk volt, a víz sokszor olyan békés volt, mint egy medencében, a környező szigeteket pedig a tökéletes teliholdnak köszönhetően még sötétedés után is lehetett nézegetni. Amíg nem kezdett el az agyunkra menni, a Floresről származó, ám Surabayában éttermeket üzemeltető kínai Chris-szel is érdekeset társalogtunk. Büszkén és felháborodottan mesélt népe indonéziai eredményeiről és az őket itt rendszeresen érő, tényleg felháborító atrocitásokról, mi pedig minden kérdését megválaszoltuk az európai adózási viszonyokról és a házasság előtti nemi életről.

Öt nap után már fel sem tűnt, hogy naponta háromszor esszük az Indonéziában utazó turista két legnagyobb barátját, a Pop Mie-t és a Tango-t. A Pop Mie instant tésztaleves, mi a csirkés verziót szeretjük a legjobban. A Tango pedig az ország körülményeihez képest megdöbbentően finom nápolyi. Ötféle ízben kapható, az epres túlzottan műanyagnak tűnik, a tiramisushoz pedig még nem volt szerencsénk, a csokis, a vaníliás és főleg a datolyás verzió viszont olyan finom, hogy Magyarországon is simán megvennénk. Így legalább a hasunk tele volt, amikor este fél kilenckor elkezdtünk szállást keresni Labuanbajo kikötőjében.

Azt sejtettük, hogy a kompon utazó további tíz külföldi is arra a szállásra vágyik, ahova mi, így futólépésben és elsőként szálltunk le a hajóról. Azzal viszont nem számoltunk, hogy a Bali robbantások után újraéledő indonéz idegenforgalomnak köszönhetően az utóbbi két-három évben Labuanbajo milyen népszerű hely lett. Amikor láttuk, hogy így főszezonban a főutca melletti éttermekben komplett családok és turistacsoportok esznek és isznak, már éreztük, hogy baj lesz, amikor pedig észrevettük, hogy itt még egy The Lounge nevű hely is nyílt, nagyot sóhajtottunk. Nem is volt szoba sem az első, sem a második, sem a harmadik helyen, a negyediken pedig pofátlanul sokat kértek. Egy dühös elviharzástól megenyhülve végül hajlandóak voltak követeléseiket a drága, ám nem felháborító kategóriába engedni, úgyhogy sikerült megegyeznünk. Másnap pedig nekiállhattunk kideríteni, hogy érdemes volt-e ennyit buszozni, hajózni és ücsörögve várni.

Címkék: úton indonézia