Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

augusztus 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

linkblog

Happy end

2008.08.09. 12:45 |  imecs + bede

Nagyon jó okunk volt futólépésben végigrohanni Jávától keletre fél Indonézián. Minél hamarabb el akartunk érni Alor szigetére. Ez végül egy minden szempontból pokoli hajóút után sikerült is, ám ahelyett, hogy összeestünk volna a sziget fővárosa és legnagyobb kikötője, Kalabahi egyik szálláshelyén, utolsó erőnkkel még elbuszoztunk és -hajóztunk Kepára. Ezt az egészen kis szigetet néhány száz méteres tengerszoros választja csak el Alortól, és nincs rajta az ég világon semmi érdekes néhány halászkunyhón és egy maroknyi bungalón kívül. Ezek a bungalók azonban a francia kézben lévő La P’tite Kepát képezik, a helyet, ahol utunk végét töltöttük.

Az eredeti terv egyébként nem ez volt. Csak néhány napig akartunk maradni, aztán menni tovább, hogy minél többet tudjunk kihozni az utolsó napokból. Menet közben viszont kiderült, hogy akar a franc olyan nagyon gyorsan lelépni Kepáról. Így hát csak telt egyik nap a másik után, mi pedig egyenként pipáltuk ki az úticélokat, amelyeket már nem volt időnk felkeresni. Legelőször, még Kepára érkezésünk előtt Pápuáról mondtunk le. Biztosan nagy szám, de egyrészt időigényes és Indonézia többi részéhez képest drága, másrészt elég lelombozó dolgokat hallottunk a sziget olyan vidékeinek állapotáról, amelyek eléréséhez nem kell heteket gyalogolni a dzsungelben. Néhány kepai nap után lemondtunk Sulawesiről is (ezt leánykorában Celebesznek hívták), mert csak sok pénzért és lassan lehetett volna odajutni, végül pedig még a szomszédos sziget bálnavadász falváról is. Lamalera a világ utolsó olyan helyei közé tartozik, ahol még hagyományos módszerrel, tehát szigonnyal mennek az ámbrás cetekre (valamint a rájákra és a delfinekre is), ám friss információink szerint a helyiek elkezdtek csalni, és evező helyett már motort is használnak, valamint elég nagy mázli kell egy vadászat elcsípéséhez, úgyhogy inkább passzoltunk. A faluról és a sok vérről egészen megdöbbentő módon néhány éve magyarok készítettek dokumentumfilmet, így akit érdekel, mindent megtudhat.

Tengerparti döglődésre legutóbb uszkve három hónapja a Fülöp-szigeteken volt lehetőségünk, ami szép volt és jó, ám azért annyira mégsem, mint korábban Indonéziában. Bíztunk benne, hogy ebben az országban most sem kell csalódnunk, és, mit ad isten, tényleg nem kellett. Egész egyéves utunk alatt Kepán töltöttük a legtöbb időt, egészen pontosan tizenhárom éjszakát. És ez a két hét annyira csodálatosan tökéletes volt, hogy ha egy helyet kell mondanunk, ahova majd egyszer visszamegyünk azok közül, amelyeket ez a tizenkét hónap alatt megismertünk, az egészen biztosan Kepa.

Hogy Kepa mennyire jó hely, azt először a mocskos anyagiakkal szemléltetnénk. Nem először lepődtünk meg, hogy a paradicsomot milyen olcsón mérik a világpiacon, de ez itt már annyira jutányos volt, hogy szinte szégyelltük magunkat. Kettőnknek a szállás és három étkezés napi 200 000 indonéz rúpiába került, ami valamivel több, mint húsz amerikai dollárt, tehát valamivel kevesebb, mint 3500 forintot jelent. Egészen biztosak vagyunk abban, hogy nincs olyan, ezt a blogot olvasó ember, aki élete párjával együtt ennyiből meg tud élni Magyarországon. Nekünk a négyszereséből sem ment, bár már nem igazán emlékszünk az utunk előtti életünkre.

Ezért a nevetségesen kis összegért először is járt egy bungaló a tengerparton, kilátással a vízre és a szomszédos kis sziget vulkáni kúpjára. Nekünk az egyszerűbb típusú, viszont sokkal hangulatosabb kunyhó jutott, amely csak egy nyitott, valamivel a talaj felett elhelyezkedő földszintből, és egy ablaktalan padlásból állt. Az ilyen épületeket a bennszülöttek inkább magtárként használják, ám a franciák rájöttek, hogy nyugati turisták elszállásolására is tökéletesen alkalmasak, amely felfedezésüket csak megerősíteni tudjuk. Az alsó szint árnyékos, és, tengerpartról lévén szó, mindig szellős, így délben sem kell izzadni a függőágyban lengedezve, fent meg van egy matrac, felette szúnyoghálóval. Két hétig gondolkodtunk, hogy mi kellene még ide, ami fokozná tudni a boldogságunkat, de az ég világon semmi nem jutott eszünkbe.

Nem először vettük észre utunk során, de az a helyzet, hogy bár a totális káosznak és lepukkantságnak is van varázsa, az is sokat tud adni a vakációhoz, amikor európaiak irányítják a dolgokat. Cedric és Anne tíz éve nyitották meg kepai bungalóikat, és nyilvánvalóan az ő odafigyelésüknek köszönhető, hogy az ágynemű patyolattiszta, a sör hideg, van vécépapír, a bungalók közt pedig csak akkor van szemét, amikor a látszólag gyümölcsöt szedő, valójában fehér embereket kukkoló helyi kamaszlányok eldobálják a csokipapírt.

Mivel Alor nem kifejezetten a világ közepe, Kepa pedig még annyira sem, csak az áram- és az édesvíz-szolgáltatás jelenthet gondot, ám itt mindkettőre remek megoldást találtak. A kilenc bungalóra négy fürdőszoba jut, aminek köszönhetően sorban állnunk egyszer sem kellett, ezekben pedig óriási tartályokban áll a vödrökben idehordott édesvíz. Két hét alatt ketten együtt nem mosdottunk hatnál többször, úgyhogy nekünk ennyi bőven elég volt. Ha az ember a napot a tengerben – illetve alatta – tölti, magától megtisztul. Az áramot a villanykörtékbe napelemek szolgáltatják, konnektor viszont nincs, így aki laptopot akar tölteni blogíráshoz, esetleg elemet fényképezéshez, az kénytelen arra az alkalmazottra bízni gépeit, aki a már behálózott Aloron él, és éjszaka mindent bedug a konnektorába.

A 3500 forintért járó három étkezést a környék nénijei a konyhában nyílt lángon sütik-főzik, az eredmény pedig a körülményekhez képest kifogástalan, bár aki nem bír két héten át naponta legalább kétszer halat enni rizzsel, az valószínűleg kicsit szigorúbban ítélkezne. Egyetlen egy nap volt csak vacsorára kecske-curry, és addigra már annyira a szívünkhöz nőttek a bungalók közt legelésző és mekegő állatok, hogy másnap aggódva mértük fel, melyikük hiányzik a névsorból. A vezetékes áram ellenére minden tengerparti oázis legfontosabb tartozéka, a hideg sör egy jégládának köszönhetően rendelkezésre áll, valamint az ilyen helyeken megszokott módon a korábbi vendégek által otthagyott könyvekből összeállított kis könyvtár is van, így az sem unatkozik, aki nem tudja az életét kultúra és/vagy alkohol nélkül elképzelni. Itt szeretnénk megjegyezni, hogy megdöbbentő módon a La P’tite Kepa könyvtárában egyetlen magyar nyelvű könyv található, Ernyey Béla Curva Pericolosa című világirodalmi alapvetése, amit mi úgy próbáltunk a tulajdonosoknak és a vendégek derékhadát adó többi franciának elmagyarázni, hogy képzeljék el, ha csak egy könyv lenne csigául, és annak is Johnny Halliday lenne a szerzője.

Mivel Kepa elég messze esik a délkelet-ázsiai főbb turistacsapásoktól, a vendégkör is erősen elüt a máshol megszokottól. Két elmebeteg lengyel orvostanhallgató érkezéséig mi voltunk itt gyakorlatilag a legfiatalabbak, és sokan nem is először jártak itt. Kedvencünk a francia pedagógusnő volt, aki tavaly három hónapot töltött itt, idén viszont csak öt hétre volt ideje. Neki köszönhetjük e bejegyzés víz alatti fényképeit is. Este kilenc után már síri csend és vaksötét szállta meg a bungalókat, mi pedig végre kipihenhettük tizenegy és fél hónap viszontagságait.

Kepára nem csak a felhőtlen pihenés okán, hanem a környék vizeinek látnivalói miatt is utaztunk, és e téren sem kellett csalódnunk. Olvastunk arról, hogy Alor mellett a búvárkodás indonéz mércével is kiemelkedő, amely ítélettel csak egyet tudunk érteni. Már a hajóról is láttunk vízoszlopot lövellő bálnát és óriási delfinrajokat, lemerülve pedig még jobb volt a helyzet, ami egyrészt a különleges körülményeknek, másrészt a két zseniális vezetőnek volt köszönhető.

Alor környékét minden bizonnyal senki nem ismeri jobban az itt 2500 merülés körül tartó Cedricnél, és angol segítője sem áll nála sokkal rosszabbul. Ketten annyira rajongtak szakmájukért, hogy amikor véletlenül egyetlen vendégnek sem volt kedve merülni, ők pihenés helyett inkább fogták a palackokat, és kimentek új korallzátonyokat felderíteni. Határtalan lelkesedésüknek és elképesztően jó szemüknek köszönhetően számtalan olyan furcsaságot láttunk, amihez eddig nem volt szerencsénk, köztük a kifejlett állapotban is két centinél kisebb törpe csikóhalakkal. Amikor az ember elkezd búvárkodni, minél nagyobb halakat szeretne látni, elsősorban cápákat és rájákat, ám ahogy pipálja ki ezeket, úgy fordul az érdeklődése mindenféle finom apróságok felé, és az ilyen hajlamok kiélésére Kepa vizei ideálisak.

A fenti képen például egy winged pipefish névre hallgató teremtmény látszódik, amelyet így sem olyan könnyű észrevenni, a korall között rejtőzködve a tízcentis állatot pedig avatott vezető nélkül szinte lehetetlen. Cedricék fáradhatatlanul mutogattak végig mindent, különös tekintettel az éjszakai merülésekre, amikor a sötétben teljesen kicserélődik a korallzátonyok élővilága, és a színes halacskák helyett mindenféle furcsa szerzetek bújnak elő. A búvárokon belül ma már külön szektát képeznek a színes tengeri meztelen csigák rajongói, és megint más szakma a korallmentes, első blikkre élettelen pusztaságnak tűnő, zavaros fenéken rejtőző teremtmények felkutatása. Kepán szerencsére mindent lehet. Itt nagyon ritka a pusztító dinamitos halászat, a helyiek inkább fonott, varsaszerű csapdákkal vadásznak, amelyek egyébként különösen jól néznek ki a tenger alatt. A korall így majdnem mindenhol tökéletes állapotban tud maradni.

Szemben a vendégeik biztonságát mindenek elé helyező, frekventáltabb helyeken működő búvárbázisokkal, Kepán a hangsúly a szórakozáson van, aminek köszönhetően minden búvár azt csinál, amit akar. Sok helyen nem is engedik a búvárokat harminc méter alá, itt negyvenötre még nyugodtan le lehet nézni, ha éppen ott úszkál egy sasrája-raj, és a szokásos hatvan perces időlimit sem érdekel senkit. Voltunk lent nyolcvan percig, és azt is megtudtuk, milyen, amikor még öt méterrel a felszín alatt ürül ki teljesen a palack. Talán még sehol nem éreztük magunkat ilyen jól a víz alatt, ám az is igaz, hogy nem lennénk Cedricék helyében, amikor meghal náluk az első, a saját korlátait rosszul felmérő búvár.

Egyetlen dolgot nem mertek még a franciák sem lazán kezelni, az itteni vizekben dúló áramlatokat. Indonéziában máshol is láttunk már a szigetek közt szokatlanul keskeny tengerszorosokban fortyogó vizet, Alornál azonban még ennél is súlyosabb a helyzet. A merülőhelyek felé pöfékelve már a hajóról is megilletődve néztük az állapotokat, a látszólag minden ésszerű ok nélkül kialakuló, fehéren habzó, sokszor egymással teljesen ellentétes irányban csapkodó hullámokat, a fodrozódó örvényeket és a legfurcsább jelenséget, a néhány négyzetméteres területen fenyegetően tükörsima víztükröt. Aztán megérkezve sokszor üldögéltünk tűkön félórákat, mert a víz alatti állapotokat még Cedricék is túl veszélyesnek minősítették a búvárkodásra.

Ahogy az már máskor is történt velünk ilyen idilli állapotok közt, a búvárkodást leszámítva itt sem voltunk képesek kimozdulni lakókörnyezetünk legközvetlenebb környezetéből. Egyedül arra kellett figyelnünk, hogy idejében kijussunk Alorról, mert a Dzsakartából hazainduló gépünket muszáj volt elérni, a Kepán töltött napjaink alatt pedig gyakorlatilag egyetlen vendég sem tudott akkor elindulni, amikor szeretett volna. Nekünk legalább a repülőnket nem törölték, bár ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy nem is volt repülőjegyünk. Inkább komppal utaztunk az ország többi részéhez már több közlekedési szálon kapcsolódó Nyugat-Timorba, ahonnét visszarepültünk Balira, majd egy irtózatosan megterhelő busz-vonat kombinációval eldöcögtünk Dzsakartáig.

Végül pedig 362 nap után hazajöttünk.

Címkék: úton indonézia