HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Mindhárom posztszovjet közhely

2007.08.21. 13:33 |  Bede Márton

(Mivel nagyon-nagyon lassú internetkapcsolatokat találunk csak a vidéki Üzbegisztánban, sok képet majd csak akkor töltünk fel, ha van valami gyorsabb.)

Három napja vagyunk Üzbegisztánban, és már találkoztunk mindhárom posztszovjet közhellyel: a Köcsög Rendőrrel, a Barátkozó Orosz Alkoholistával és az Egykor Megszálló Katonával. Az első volt a legkellemetlenebb, de tulajdonképpen a másik kettő nélkül is kibírtuk volna. 
 

A Köcsög Rendőrhöz még Taskentben volt szerencsénk, pont abban a metrómegállóban, amely mindkét útikönyv szerint a Köcsög Rendőrök elsőszámú vadászterepe. Nekünk mégis muszáj volt ott átszállni, mert hát Budapestet is elég nehéz lehet bejárni a Deák tér érintése nélkül. A Köcsög Rendőrön már messziről látszott, hogy Köcsög, hiszen amikor leszálltunk a metróról (ami természetesen pont ugyanolyan kocsikból áll, mint Budapesten, csak a megállókban van agrár-indusztriál-pszichedelikus fajanszburkolat), éppen más turistákat vegzált. Megpróbáltunk elslisszolni mellette, de persze egyből lecsapott a haverjával együtt, és az útleveleinket követelte. Természetesen nem adtuk oda, csak két fénymásolattal szúrtuk ki a szemét, majd amikor az üzbég vízumainkt követelte, mert azt hitte, fogást talál rajtunk, azokról is szolgáltunk két másolattal. Ezután az állomás Főköcsögéhez kísért, aki megpróbált minket beinvitálni egy nagyon sötétnek kinéző fülkébe. Mondtuk, hogy erről szó sem lehet. Végül hosszas tanakodás után arra jutottak, hogy „no problem“, és mehettünk is tovább.

A Barátkozó Orosz Alkoholista akkor bukkant fel, amikor a Taskent-Bukhara éjszakai vonat megállt valami névtelen állomáson. Sajnos pont akkor néztem ki a kabinból, amikor kettővel errébb ugyanezt tette egy alsónadrágos, nyakában aranykeresztes, dagadt állat. Nagyon barátságos volt, azonnal arra tért rá, hogy Magyarországon mit szoktunk inni, és nem nagyon akarta elhinni, hogy legfeljebb sört. Szerdzsóként mutatkozott be, ami talán Szergej lehetett, és vele utazott felesége, aki szintén nagyon részeg volt, viszont koreai („my wife, Yoko Ono“, ahogy Szerdzsó kedvesen bemutatta). Ezután tízperces műsor kezdődött russian traditions-témakörben, aminek keretében én nem voltam hajlandó inni a felkínált üveg Jack Danielsből (pedig már csak az alján volt egy deci, és elég nyilvánvaló volt, hogy a többit a Taskent óta eltelt alig egy óra alatt itták meg), Szerdzsó a végén meg már arra is hajlandó lett volna, hogy kólával keveri nekem, csak azonnal igyak. Végül megjelent Orsi ordítva, hogy mi az isten van, és ezzel el tudtam szabadulni. Utolsó próbálkozásként megint megjelent a fülkénknél, hogy igyunk vele mindketten, de Orsi olyan hitelesen imitálta, hogy meg van fázva és nyugalomra van szüksége, hogy végül lekopott. A vonatút utolsó hat órájában Orsit küldtük ki először vécére, hátha Szerdzsó újra felbukkana, de úgy tűnt, a viszki végleg kiütötte.

Az Egykor Megszálló Katona Bukhara egyik legszebb mecsetének gondnoka. Amikor a szokásos kezdő kérdés, hogy hova valósiak vagyunk után kiderült a magyar, egyből mondta full arany fogsorát kivillantva, hogy Szombathely, Székesfehérvár és Budapest. Az elsőben volt ő katona, a második nagyon kedves a szívének, mert ott gyártják az Üzbegisztánban is nagyon népszerű Ikarus buszokat, a harmadik meg nagyon szép város. Még a „pajtás“ szót is ismerte magyarul, és nagyon meglepődött, hogy mi már nem tudunk oroszul. Meg kellett volna próbálkozni egy „mocskos ruszki, takarodj!“-al, hátha még beugrik valami régi emlék.

A Taskent és Bukhara közti különbségeket a legegyszerűbben az első, még a fővárosban készült, és a fenti, már bukharai fotóval tudnánk illusztrálni. Bukharában már alig van orosz szó, cirill betű és szőke nő, viszont majdnem minden férfi hord helyes kis üzbég sapkát, az úgynevezett nevezetességek pedig tényleg megérik a gyaloglást a negyven fokban. Pedig tizenegytől négyig nagyon ki sem mozdulunk a szobából, de a meleg még így is elég kemény.

Taskenttel szemben Bukharát a szovjetek és a földrengések is megkímélték, az épületek így a helyükön maradhattak.Viszont mivel a mai város nem elég nagy ahhoz, hogy ekkora mecseteket, medreszéket és minareteket fenntartson, valamint az iszlám, mint olyan nem tartozik a jelenlegi rezsim szívügyei közé, a legtöbb közülük mára funkcióját vesztette. Néhány mecset ugyan még használatban van, de a hívek itt is csak egy kis saroknyi teret töltenek be, a minaretekbe turisták járnak fel, és nem a müezzin, a medreszék pedig többnyire szuvenírboltok. Amelyik még vallási iskolaként működik, abba viszont nem lehet bemenni, bár az alapján, amit sikerült kilesni a Korán magolása helyett a másik fontos tantárgy a pingpong lehet. Ami megmaradt a bazárokból bazárnak, ott ma is kereskedelem folyik, bár elsősorban vackot árulnak turistáknak. Akikből egyébként nincs zavaróan sok, de azért sokkal jobban szem előtt vannak, mint Taskentben. Főleg franciák, elég sok olasz, néhány amerikai, angol és spanyol, görög, kelet-európait még nem láttunk.

Ahogy ez az ország próbálja tisztára mosni Timurt, a függetlenség elnyerése óta maguknak kitalált nemzeti hősüket, az lenyűgöző. A taskenti történelmi múzeumban egy elmondhatatlanul giccses, klasszikus szocreál tabló előtt, amin Timur a népek barátságát teszi éppen örökkévalóvá, és fehér galambokat ereszt szabadon (isten bizony ez van rajta), van egy hosszú felirat, aminek az egészére sajnos nem emlékszünk, de úgy kezdődött, hogy „outstanding statesman and talented commander“. Elég jó egy olyan emberről, aki imádott tornyokat és falakat építtetni levágott fejekből. A múzeumból egyébként gyakorlatilag minden mozdíthatót el lehetett volna lépni, az összes teremőr valami kosztümös tévéfilmet bámult az egyik sarokban felállított tévén.

Reméljük sikerül holnap vagy holnapután eljutnunk valahogy Khívába, ahova nem nagyon van tömegközlekedés és az internet még lassabb, mint itt

Címkék: üzbegisztán úton