HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Dusanbe High Life

2007.09.18. 11:29 |  imecs + bede

(Még mindig a Pamirban vagyunk, nagyon messze attól, hogy behozzuk magunkat blogilag. Már éheztünk és szomjaztunk is, viszont még csak (illetve éppen ezért) a dusanbei kalandjainkat volt energiánk megírni. A város nevét egyébként az utolsó szótagra helyezett hangsúllyal kell ejteni, tehát egészen pontosan Dusanbé.)

Két napnál többet nem terveztünk Tádzsikisztán fővárosában tölteni, de végül hat is lett belőle. Erről egyrészt az OVIR, a KGB helyi utódszerve tehetett, amely a szeptember kilencediki nemzeti ünnepre tekintettel különösen lassan dolgozott, és még befolyásos tádzsik ismerőseink sem tudták náluk elintézni, hogy négy napnál rövidebb idő alatt regisztrálják jelenlétünket az országban, pedig az minden külföldinek kötelező. Másrészt pedig maguktól a befolyásos tádzsik ismerőseinktől is lehetetlen volt gyorsan lelépni, mert a tádzsik vendégszeretet olyat egyszerűen nem ismer, hogy a kedves vendég naponta kétszer, legalább négy napon át ne zabálja magát a szó legszorosabb értelmében betegre.


Dusanbéról egyébként közben kiderült, hogy kifejezetten élhető és kellemes város. Több kilométer hosszú főutcája, a Rudaki, az Andrássy út és a barcelonai Rambla között van valahol félúton, középen grandiózus fasorral, a két szegélyén pedig 20. század eleji villákkal és középületekkel. Dusanbéban tizenkét éve még bőven lőttek, az országban a kilencvenes években zajló polgárháborúnak volt olyan fázisa, amikor az éppen nyeregben lévő milíciák mindenkit agyonlőttek a nyílt utcán, akinek a személyijében a születési helynél az ellenséges klán főhadiszállása szerepelt, az éjszakai kijárási tilalmat pedig csak néhény éve szüntették meg. És akárcsak Bejrútban vagy Zágrábban, a háború után felébredő fővároson itt is érződik, hogy a helyiek szeretnék behozni az utcán járkálás és szórakozóhelyek látogatása terén elpazarolt időt.

Befolyásos ismerőseinknek köszönhetően a főúton kaptunk egy körülbelül 120 négyzetméteres lakást, ötszáz tévécsatornával, köztük a Dunával is, úgyhogy néhány híradó végignézése után meg is fogadtuk, soha többé nem űzünk gúnyt lepukkant közép-ázsiai országok elektronikus médiájából és rosszarcú politikusaiból. Alattunk a földszinten pont egy egészen kiváló indiai étterem volt, ahol szinte az összes olyan étkezésünket bonyolítottuk, amelyeket sikerült kivonni befolyásos tádzsik ismerőseink szárnyai alól. Az étterem nagy előnye nem csak a közelség volt, hanem hogy a közép-ázsiai hústúladagolásba belebetegedett gyomrunkat vegetáriánus ételekkel tudtuk kikúrálni. A legotthonosabban pedig akkor éreztük magunkat, amikor egy kirakatban végre megpillantottuk, amire talán a legjobban vágytunk, egy doboz Red Bullt, ráadásul a Magyarországon is alig néhány hónapja bevezetett családi kiszerelésben. Csodálatos élmény volt meginni, egyrészt a hazai ízért, másrészt tisztelegve a tény előtt, hogy erre az utazásra soha nem spóroltunk volna össze elég pénzt több hordónyi Red Bull elfogyasztása nélkül, harmadrészt pedig azért, mert egyikünk apja most az asztalt csapkodja ordítva, hogy nem vagyunk normálisak, és egyébként is EGY DOBOZ RED BULL AZ HAT PRESSZÓKÁVÉNYI KOFFEIN.

A dusanbei elit ötcsillagos szállodákkal, nagykövetekkel és árnyas hétvégi menedékhelyekkel teli élete viszont elképesztően megterheli mind a lelket, mind a testet, és tényleg csak birkatürelmű, elsősorban a műsoros vacsorákért rajongó embereknek ajánljuk. A dusanbei elit létének értelme, egyben pedig az őtet fekete lyukként vonzó halálos csapdája az európai szemmel, de még közel-keleti műsoros vacsorákon edzett szemmel is elképesztően unalmas és giccses műsoros vacsora. Mindkettőnk szilárd meggyőződése, hogy épeszű ember zenei kíséret, pláne pedig ordenáré flitteres ruhákba öltözött táncosok performansza nélkül szeret enni, így a Dusanbe legjobb szállodájának népiesch-tádzsik éttermében végigült műsor különösen fájdalmas volt. A teljesen nemzetidegen hastánc, a daloló tádzsik pacsirta, a szaxofonszóló, és mindennek a tetejébe az est fénypontja, a vetkőzés nélküli sztriptíz (lehetetlen másképp körülírni, egy felöltözött nő úgy csinált mintha vetkőzne) együtt elég volt ahhoz, hogy felnőtt férfiak is a sírás szélére sodródjanak. Pedig akkor a szomszéd asztalnál ülő olajipari középvezetők még nem is perdültek táncra, és még az sem derült ki, hogy maga az étel elég gyenge.


A másik műsoros vacsora, ami alól semmilyen hazugsággal vagy szimulálással nem tudtuk kihúzni magunkat egy valamivel még előkelőbb helyen zajlott, ahol a padló egy része üvegből volt, alatta aranyhalakkal teli akváriummal, a másik pedig a klasszikus, színesen villogó diszkóparkettával. A műsornak itt elméletileg köze volt Ali Baba történetéhez, de ebből mi semmit nem vettünk észre. Mi csak annyit láttunk, hogy egy (természetesen) flitteres ruhákba burkolt nő ugrál két haramia-kinézetű műbajszos egyén, egy mű-púpos akárki, és egy kövér, félig kozáknak, félig török pasának öltöztetett kövér ember közt. Viszont itt jó orosz konyha volt, legalább egy tucat előétellel, lehetett választani barackos fürj- és fogolysült között, és csak az olyan alapvető tádzsik ételeket nem sikerült elfogadhatóan előállítaniuk, mint a sült birka.

A műsoros vacsorákért különösen azért volt kár, mert amikor a befolyásos tádzsik ismerősök hülye körítés nélküli ebédekre vittek, az ahhoz is majdnem elég volt, hogy fontolgatni kezdjük a Dusanbéba költözés lehetőségét. A kedvencünk a fővároshoz közeli Varzob-völgy volt, ahol a tádzsik kábítószermaffia ízléstelen, viszont annál óriásibb villái mellett a patakparton jobbnál-jobb éttermeknek is jutott hely. Nem is az étterem a jó szó, inkább félig-meddig zártkörű klubok ezek, ahol a befolyásos tádzsikok kicsaphatják a gyereket legelni a rétre meg lubickolni a medencébe, hogy ők addig nyugodtan heverészhessenek és zabálhassanak. A patak fölé kinyúló kis boxokban legalább három órán át kötelező folyamatosan enni, amit egy ideig lehet bírni, mert hát mégis itt ettük életünk talán legjobb kecskesültjét és szőlőjét, de a harmadik főétel után már nem igazán számít, hogy amivel ezek meg akarnak ölni, az legalább finom.

Az életünk ellen elkövetett merényletek ellenére a tádzsik vendégszeretetre tényleg egy rossz szavunk sem lehet. Bár akkor már majdnem mondtunk valamit, amikor következő állomáshelyünk, Khorog állítólagos szegénységére hivatkozva a befolyásos tádzsikok kezünkbe nyomtak négy kiló pisztáciát, mogyorót, szárított barackot és mandulát, hét üveg sört, néhány tábla csokit, két csomag lapsajtot, vajat és három üveg gyümölcslevet, hogy ezeket mindenképpen vigyük magunkkal, ha nem akarunk éhen halni. Azt hittük, hogy jól megszívattak minket a fejenként legfeljebb tíz kiló poggyászt engedélyező repülőút előtt, de hát akkor még nem tudtuk, hogy nagyvonalúságuk nélkül valószínűleg tényleg éhen haltunk volna a következő napokban. A szintén ajándékba kapott játékbabának, karórának és a csörgődobnak viszont tényleg semmi hasznát nem vettük. Hat napig nagyon jól éreztük magunkat, de ha még egyet kell maradni, valószínűleg soha nem hagyjuk el élve Dusanbét.

Címkék: úton tádzsikisztán