HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

linkblog

Kicsit elkésve Kirgíziában

2007.10.07. 13:25 |  imecs + bede

Ha egy országban június és szeptember között tart a turistaszezon, oda nem feltétlenül szerencsés októberben menni. Legalább nagy tömegektől már nem kell ilyenkor tartani, viszont az sem jó, ha a nevezetességek egyik része már megközelíthetetlen, a másikat pedig nehéz vacogás közben élvezni.

Eredetileg még szeptemberben szerettünk volna átérni Kirgíziába, de a tádzsik dolgok lassú folyása ezt megakadályozta. Szeptember végén sikerült csak átlépni a határt, hogy aztán az expedíció egyik, a közép-ázsiai utak porára érzékenyebb fele mindjárt az első kirgíziai nap végén elkezdje fájlalni a torkát. Másnap már negyven fokos láz és általános rosszullét következett, ezt követően pedig három nap ágyban fetrengés. Azért csak ennyi, mert miután eljátszottunk a gondolattal, hogy felkeressük Osh városának kórházát, inkább házilag diagnosztizáltuk a tüszős mandulagyulladást, és szerencsénkre pontosan eltaláltuk a bajt. Az azonnal szedni kezdett antibiotikumok így viszonylag gyors gyógyuláshoz vezettek.

A háromnapos fetrengés ugyan teljesen eseménytelenül telt, arra mégis elég volt, hogy az expedíció nem beteg felében eddig nem tapasztalt szociális érzékenyég ébredjen. A napjában háromszor meglátogatott oshi bazárban az egyfős ápoló személyzet többször is elszégyellte magát a kirgizek helyett, hogy a déli szomszédhoz képest itt mennyi a lepény, a gyümölcs és a sajt, és szíve szerint az élelmiszerektől roskadozó pultok áruit egyből átküldte volna ez egyáltalán nem kedvelt pamíri tádzsikoknak, hogy legalább egyszer jóllakjanak.

Az a kevés, amit Oshból látni sikerült, meglepően szimpatikusnak tűnt. Egész békés hely ez ahhoz képest, hogy a Szovjetunió szétesésekor a környék kirgiz és üzbég lakosságának első dolga egymás pofájának szétlövése volt, ahhoz képest meg pláne, hogy ez a Fergana-völgy, a közép-ázsiai iszlám fundamentalizmus melegágyának kirgiz központja. Biztos minden kirgiz, üzbég és iszlamista garázsában van egy-két fegyver gondosan elcsomagolva a zivatarosabb időkre, de most éppen mindenki visszafogja magát, a kereskedelem buzog, a világ egyik legnagyobb, ma is álló Lenin-szobra pedig megfontoltan pillant le saját örökségére, amelyből a legkevésbé valószínűleg a megdöbbentően élénk szexipart érti. Mi sem tudtuk felfogni, hogy lehet egy alig 300 000 lakosú városban ennyi kurva, bár az is lehet, hogy csak rossz környéken laktunk, közvetlenül a bazár határán. A szomszéd szobában lebonyolított üzeltkötés és az alkalmazottait fegyelemre éppen ablakunk alatt tanító strici nyilván megszokott jelenség minden posztszovjet nagyvárosban, minket mégis meglepett, hogy Osh is csak olyan, mint a Lónyay utca.

A rosszkor jött betegség miatt elvesztegetett napok után tudtuk, hogy ha még valamit élvezni akartunk az országból, nagyon sietnünk kell. Ezért fájó szívvel, de lemondtunk Kirgízia déli részének bejárásáról, pontosabban az egyetlen dologról, amit itt igazán meg akartunk nézni, az Arslanbob nevű falucskáról, amely a világ legnagyobb dióligetének közepén fekszik, és az általunk megkonzultált turisták szerint remek kis hely. Ehelyett azonnal Biskek felé vettük az irányt, és mivel a még érzékeny torok – valamint a közép-ázsiai utak elleni egyre erősebb gyűlölet – nem engedélyezte az újabb 15 órás buszutat, fejenként 48 dollárért inkább repültünk.

Oshban még lehetett az éttermek teraszán rövidujjú trikóban ebédelni, és csak este volt szükség pulóverre, Biskekben viszont már kénytelenek voltunk elismerni, hogy beleszaladtunk az őszbe. Futottunk is volna ki egyből a természet lágy ölére, csak sajnos előtte halaszthatatlan elintéznivalónk volt, nevezetesen az október 1-én lejáró kirgiz vízumaink meghosszabbítása. A dologgal már Oshban is megpróbálkoztunk, de ott aljasul pofátlanul, a hasra ütés módszerével 120 dollárt próbáltak tőlünk elkérni két 15 napos hosszabbításért, amit annyira felháborító szemétségnek tartottunk, hogy inkább elhalasztottuk az ügyintézést Biskekig.

A fővárosban végül összesen 60 dollárt sem kellett fizetnünk, és várakozásainkat felülmúlva, egyetlen munkanap alatt sikerült elintézni a hosszabbítást. Aki már üldögélt teljesen reményét veszítve valamelyik budapesti okmányirodában mondjuk autó-átiratásra várva, és közben egyre erősödött benne a gyanú, hogy a magyar bürokrácia csak azért létezik, hogy a társadalom hasznára egyébként tenni képtelen, rendkívül ostoba embereknek akolmeleget és egy kis pénzt adjon, csak nehogy ezek a tömegek unalmukban az utcára vonuljanak, annak nagyon ajánljuk egyetlen óra eltöltését a biskeki rendőrkapitányság vízum- és útlevél-osztályán. A teljes állomány középkorú nőkből áll, akik vagy az előttük állókat egzecíroztatják, vagy mobiljuk első csörrenésére, mindent eldobva, negyedórás, vihogó bájcsevejekbe kezdenek valami hozzátartozójukkal, miközben a külvilág és a munka teljesen megszűnnek létezni. Egy nő veszi át az útleveleket, egy másik ragasztja beléjük az új vízumokat, egy egyenruhás harmadik pecsételi le mindegyiket egyenként, egy negyedik pedig iktatja az egészet, természetesen kézzel, egy nagy, kockás füzetbe.

Ügyintézés közben viszont volt alkalmunk egy kicsit bejárni Biskeket, leánykori nevén Frunzét, még korábban pedig Pispeket, ahol ugyan az ég világon semmilyen látnivaló nincs, hiszen a várost alig 150 éve alapították, viszont mégis az általunk meglátogatott három közép-ázsiai főváros legkellemesebbike. Taskent szovjet rendezettsége van itt kombinálva Dusanbe árnyas és züld sugárútjaival, ám alig jutott ide az előbbi nyomasztó szocreál monumentalitásából és az utóbbi lepattantságából. Ha a három közül valamelyikben élnünk kéne, mi mindenképpen Biskeket választanánk, bár azért még nem kezdtünk el lakást keresni.

Biskek elemzők szerint az orosz szervezett bűnözés egyik kedvelt pénzmosodája, és bár annyira alaposan nem merítkeztünk meg a bűnben, mint Oshban, az azért feltűnt, hogy utunk során először itt láttuk a klasszikus posztkommunista gengeszterlét kötelező kellékeit, úgyismint óriási autókat, állatias arckifejezésű, nagydarab banditákat, valamint drága, olasz éttermekben vállalkozó élettársaikkal vihorászó, 190 centis, plasztikázott hölgyeket. Nem mintha kifogásunk lenne az ilyesmi ellen, hiszen éppen Kirgízia viszonylagos fejlettségét mutatja, hogy a régió egyéb országaival ellentétben itt a bűnözés nem központilag irányított, állami vállalkozás, hanem mindenki előtt nyitva álló út a boldoguláshoz.

Egy hetet eleve késtünk, majdnem egy hetet elvesztegettünk a lábadozással és a vízumunkkal, úgyhogy amikor végre sikerült elhagyni az egyre ősziesebb Biskeket, komolyan aggódtunk, hogy már teljesen lecsúsztunk arról a Kirgíziáról, amiért egyáltalán idejöttünk. Jurtában akartunk aludni, zöld mezőkön lovagolni és felébreszteni a bennünk szunnyadó Etelközt.

Címkék: vízum úton kirgízia