HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Orsi, úgyis meleg lesz végig, tök felesleges meleg ruhát pakolni

2007.10.16. 06:25 |  imecs + bede

(Már Kínában vagyunk, ahol minden működik, minden nagyon olcsó és mindenhol nagyon jót lehet enni. A részletek - például a csilis-gyömbéres-szecsuáni borsos-csillagánizsos-szalonnazsíros-tésztás-halfejes és -uszonyos halászlé - előtt még befejezzük Kirgíziát.)

Vannak a világnak országai, amelyeket a jóisten is azért teremtett, hogy minél több turista érkezzen beléjük, ám ezek közül számos képtelen élni a lehetőséggel, ahogy e blog lelkes olvasótábora mát arról értesült Tádzsikisztánnal foglalkozó bejegyzéseinkből. Na, de Kirgízia! Azt azért nem mondanánk, hogy háromsávos autópályákról lehet egyből átszállni a felnyergelt lovakra, és még nincs minden jurta mellett sem úszómedence, de az tény, hogy ebben az országban az idegenforgalmi ipar már működik.

A kirgiz turizmus alfája, omegája, lélegeztetőgépe és defibrilátora a CBT, a Community Based Tourism nevű szervezet. A természetesen nyugati NGO-k segítségével létrehozott és működtetett szervezetnek van irodája minden olyan kirgiz településen, amelynek közelében épeszű turista érdekes látnivalót vagy csinálnivalót találhat, sőt, még néhány olyanban is, ahol valójában nincs is semmi. Ezek az irodák álnak kapcsolatban a környék összes olyan kirgizével, akik a turisták szempontjából értékes szolgáltatást tudnak nyújtani. Ők fogják össze a dzsip- és lótulajdonosokat, a kiadó szobák, jurták és vadászsasok gazdáit, a túravezetőket és a színes filcszőnyegeket készító asszonyokat. Ha valami idióta azzal megy be egy CBT-irodába, hogy lovaglás közben szeretne szőnyeget vásárolni, miközben körülötte idomított kirgiz sasok tépnek szét ártatlan nyulacskákat, rövid szervezőmunka után biztos kap erre a programra is egy árajánlatot. Ha pedig a kedves vendég ki is fizeti, a beszedett összeg több, mint nyolcvan százaléka egyenest a ló gazdájához, a szőnyeget eladó asszonyhoz és a sas idomárjához megy, és csak a maradékot költik a rendszer fenntartására és adókra, már ha lehet hinni a minden CBT-irodában büszkén kifüggesztett grafikonnak.

Sok turista szerint a CBT úgy marhaság, ahogy van, csak feleslegesen felverik az árakat, és akinek egy csöpp esze van, az a kínált szolgáltatásokat maga is megszerezhetné, egyenesen a helyiektől, mindenféle köztes díler nélkül. Mi sajnos ezzel nem tudunk egyetérteni. Egyrészt mert a CBT árai valóban magasak ugyan a helyi erőviszonyokhoz képest, ám általában messze maradnak a pofátlanság azon szintjétől, amire a hasonló profilú szervezetek a szomszédos Tádzsikisztánban képesek vetemedni. Másodszor is pedig azért, mert Kirgízia érdeke hosszú távon igenis az, hogy létezzen egy olyan cég, mint a CBT. Ahogy Rejtő Jenő nagyon helyesen megállapította, luxus-fürdőhelyeket csak gyengeelméjű milliomosokra lehet építeni, és ez valahogy így van az isten háta mögötti közép-ázsiai országokkal is. Végtelen idővel, smucigsággal és alkudozó kedvvel felszerelt hátizsákos turistákból nem lehet elég pénzt összeszedni, és ahhoz, hogy a gazdagabbja is hajlandó legyen ellátogatni Kirgíziába, muszáj, hogy létezzen a CBT.

Mi a CBT-vel először Kochkorban léptünk kapcsolatba. Kochkor a kirgiz turistaipar egyik központja, a körülötte lévő hegyek, tavak és nyári legelők hetekre elegendőek. Különösen az utóbbiak a fontosak, ezeken a kirgizül jailoonak nevezett magashegyi réteken legelnek a környékbeliek birka-, kecske- és jaknyájai amíg csak az időjárás engedi, miközben a pásztorok élik a pásztorok mindenhol oly bukolikus életét, aminek errefelé a jurta a központi eleme. Ezekben a favázas, filccel borított sátrakban (kunyhókban?) bútor nem nagyon van, inkább csak nagy mennyiségű szőnyeg, matrac és takaró, de azért egész jól el lehet bennük lenni, még amikor az esték elkezdenek hidegek lenni, akkor is, köszönhetően a kis fatüzelésű kályháknak, amelyek kéményét a jurta tetejének közepénél vezetik ki a külvilágba. Sajnos ez a fűtési módszer az igazán nagy hidegek ellen már nem képes megvédeni a bentieket, így amikor a pásztorok fázni kezdenek, lebontják a jurtákat, kamionokra pakolják minden ingóságukat, az állataikat lehajtják a völgyekbe, a jailook pedig árván maradnak a következő tavaszig.

A kochkori CBT-iroda sajnos hamar megerősítette, amitől már eleve féltünk: egy különösen szeszélyes nyár után október elejére az összes környékbeli jailooról levonultak már a helyiek, így ezeken nem volt esélyünk jurtában aludni, lovakon vágtatni, satöbbi-satöbbi, amiket oly nagyon szerettünk volna. Egy dolgot tudtak csak ajánlani, nevezetesen hogy felvisznek a környék legnagyobb nevezetességéhez, a 3000 méter felett lévő Song-Köl tóhoz, ahol még állt néhány, kifejezetten a turistáknak fenntartott jurta. A smucig turisták igényeibe már láthatóan belefáradt, ám még így is segítőkész CBT-koordinátor még abba is hajlandó volt belemenni, hogy a Ladába a vezető mellé még öten üljünk be, és csak annyit kért, hogy inkább hátul legyünk négyen, mint az anyósülésen ketten, mert az utóbbira a rendőrök allergiásak.

Sajnos a másik három utas egyedülálló férfi volt, így magától értetődőtt, hogy nekünk kell egymás ölébe ülni. Egyébként az eggyel ezelőtti bejegyzésben már említett izraeli Noammal, a bolond katalán Miguellel, valamint a walesi Owennel utaztunk együtt, aki megdöbbentően hasonlított Jézus Krisztusra, ha Jézus hosszabbra növesztette volna a haját és a szakállát, még sokkal szakadtabb ruhákat hordott volna, valamint elkapott volna valami halálos kórt, amitől borzasztóan lefogyott volna, a szemei pedig teljesen beestek volna a koponyájába. Néhány órás eseménytelen autókázás, majd egy ködbe burkolózó hágó megmászása után felértünk a Song-Kölnek is otthont adó fennsíkra, ahol a nagy szürkeségben, a távolban derengve sikerült is megpillantani a nevezetes tavat.

A tóból sokkal több akkor sem látszott, amikor már csak ötven méterre voltunk tőle, a jurtáknál. Amiket egyébként éppen bontottak le, alig néhány állt még dideregve a már befagyni kezdő parton. Az egyikbe be is csődültünk mindannyian, minden ruhánkat magunkra pakolva alig egy kicsit fáztunk, ha közvetlenül a kályha mellé ültünk. Nyilvánvaló volt, hogy itt nincs mit csinálni, a környék állítólag festői szépségű hegyeiből semmi nem látszik, valamint ha itt alszunk, ahogy az terveinkben szerepelt, akkor az éjszaka minden bizonnyal megfagyunk. Ám mielőtt elkezdhettünk volna gondolkodni az alternatív megoldásokon, kint kitört a hóvihar, sofőrünk pedig közölte, hogy ő a maga részéről javasolná a sürgős visszaindulást, mert semmi nem garantálja, hogy a hágón nem esik le annyi hó, amennyi napokra lezárja az utat.

Rövid vita után az elindulás mellett döntöttük, aminek tényleg ideje volt, mert ekkorra már vízszintesen esett a hó a szélviharban, a látótávolság pedig tíz méter körül lehetett. A sofőrünk valahogy mégis megtalálta az utat a hágó tetejéig, ahol szembesülnünk kellett azzal, hogy várakozásainkkal ellentétben nem a tó felőli oldalon volt az igazán nagy hóvihar, hanem a másikon. Az egyre mélyebb hóban kezdtünk nagyon lassan lefelé gurulni, egészen ameddig el nem értünk két elakadt Kamaz-teherautóig. Mindkettő jurtákat, valamint a nyáron bennük lakó családokat igyekezett levinni a völgybe, ám az egyiken valami bedöglött, a másik pedig megállt segíteni, hogy így kettesben teljesen elzárják a keskeny földutat. A Ladából kiszállva vettük észre, hogy alig egy óra alatt 15 centi hó esett le a hágóra, és a kamionok mögött várakozva a viharban komolyan felmerült, hogy a kocsink képtelen lesz lejutni a völgybe. Végül a Kamazoknak sikerült valahogy félreállniuk, mi pedig áttoltuk a Ladát a legrosszabb szakaszon, ahol folyamatosan le akart csúszni a szakadékba. Pedig a sofőrünk ügyes gyerek volt, ahogy azt később be is bizonyította, biztonságosan lekorcsolyázva kocsijával a völgybe, ahol már egy pehelynyi hó sem volt az úton.

A teljesen kudarcba fulladt kirándulás után már komolyan aggódtunk, hogy Kirgíziáról teljesen lecsúsztunk. Pedig még egy hetünk volt hátra a Kínába repülésig, ennyit pedig nagy kár lett volna Biskekben ücsörögve és unatkozva eltölteni. De mindjárt másnap elkezdett felfelé ívelni a szerencsénk, amikor több nap szürkeség után végre vakító, magashegyi napsütésre ébredtünk. Ezt gyorsan kihasználva a Ladával elindultunk a környék legalacsonyabban fekvő jailooira, hátha szemben azzal, amit a CBT állított, mégis valahol találunk még álló jurtákat. Sajnos a CBT most sem tévedett, a hegyek-völgyek-mezők közt eltöltött nap mégis végre megmutatta, milyen Kirgízia, amikor formában van. Ennek örömére másnap el is indultunk a kirgiz tengerpartra.

Címkék: úton kirgízia