HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

linkblog

A kirgiz tenger

2007.10.17. 14:44 |  imecs + bede

Van egy olyan tendenciája a világot egyáltalán nem érdeklő nemzetecskéknek, hogy országuk büszkeségének a csak saját magukat, néhány környező ország kispénzű turistáját, valamint az odavetődő őrülteket érdeklő túlméretezett tavukat kiáltják ki. Vannak tavak, amelyek nem érdemlik meg az ajnározást, és vannak, amelyek viszont igen, mint például Kirgízia szeme fénye, az Issyk-Kul.

A Balatonnál sokszor nagyobb tó a második leggnagyobb magashegyi ilyesmi a világon, bár csak 1600 méteren van, jóval a bajnok Titicaca-tó alatt. És nem is egy sekély pocsolya, a legmélyebb pontja több száz méterrel van a felszín alatt. Viszont soha nem fagy be, köszönhetően a benne fakadó számtalan, melegvizes forrásnak. Valamennyi oldalról óriási, sokszor ötezer méter feletti hegyek veszik körül, a panoráma igy bármelyik partjáról ugyanolyan látványos.

Az Issyk-Kult még a cári Oroszország idejében kezdték el ideális nyári desztinációként kínálni az akkori utazási irodák, az aranykor pedig a szovjet évek alatt jött el, amikor azt a szegletet leszámítva, ahol vízalatti atomfegyvereket teszteltek, a komplett tópart olyan volt, mint Szocsi, Siófok és az összes többi munkásmozgalmi Lloret de Mar. Az utóbbi években már csak kirgizek és a kocsival alig három óra alatt ideérő kazahok járnak erre, a part mégis szépen fejlődik, vannak már lakóparkok és normálisnak kinéző hotelek is. A szezon júliustól szeptemberig tart, és mi most végre nem sajnáltuk, hogy azon kívül érkeztünk Kirgíziába. Siófoknak nincs túl jó hangulata decemberben, de szemben augusztussal, olyankor legalább el lehet viselni, és volt egy olyan érzésünk, hogy ha az északi part központjába, Cholpon-Atába akkor érkezünk, amikor lépni sem lehet a fürdőruhás, zsírtól csöpögő közép-ázsiai középosztálytól, mentünk is volna egyből tovább.

Így viszont sétálhattunk a tök üres őszi parton, kísértetiesen üres bódésorok közt, ahol csak úgy nyikorgott a sok magányos ‚karaoke‘ és ‚beach bar‘ felirat. Szerencsénkre itt sikerült kifogni az utóbbi két hónap egyik legjobb szállását is, jól befűtött szobával, európai szintű forró zuhannyal és Tányával, a segítőkész háziasszonnyal, aki remekül is tudott főzni. Tánya egyben a cholpon-atai lovasélet központi figurája, így Karolina nevű lován végre lovagolni indulhatott az expedíció azon fele, amelyik egy kiskori leesésből kifolyólag (fejjel és betonra) nem retteg minden, pónilónál nagyobb patástól.

A kétórás parti és erdei kirándulás tökéletesen kielégítőnek bizonyult, utána már az expedíció lovagolni egyébként hajlandó fele sem forszírozta tovább a dolgot. Nem azért, mert a lovaglás olyan nagyon megerőlteti az ilyesmihez nem szokott izmokat, hanem mert az a helyzet, hogy kellő szakismeretek nélkül lovagolni eléggé unalmas. Ha az ember nem tud/mer legalább ügetni, pláne nem vágtatni, a poroszkálás hamar monoton és frusztráló lesz. Nem valami kényelmes, a táj alig változik gyorsabban, mint gyaloglás közben, a lóra pedig oda kell figyelni, hogy ne menjen el arra, amerre ő akar, és ne álljon meg legelni minden nyamvadt bokornál. Talán nem véletlen, hogy az emberiség Kirgízián kívüli része már benzinre váltott. Az őszi tó és a partmenti erdő viszont szép volt.

Miután végeztünk a Cholpon-Ata által nyújtott összes szórakozási lehetőséggel, székhelyünket áttettük az Issyk-Kul keleti végében lévő kisvárosba, Karakolba. Karakolt még a 19. században alapítota a cári hadsereg és az annak előrenyomulását követő orosz telepesek, ma ez a környék messze legöregebb települése. Egyben ez volt a legoroszosabb hely, amellyel Közép-Ázsiában találkoztunk, színes zsalugáteres házikókkal és olyan saras utcákkal, mint az Urálon innen, ahol az emberre önkéntlenül is rátör a viszketés: muszáj lesz feljelenteni a szomszédot kulákságért, aztán amikor elvitték Szibériába, elhajtani a tehénkéjét, belefeküdni az ágyába, és megbecsteleníteni a nagylányát.

Karakol volt az utolsó hely, ahol reális esélyünk volt igazi kirgiz hegyek közt kirgizkedni, és ezúttal végre szerencsénk volt. A helyi CBT-irodában unatkozó amerikai diák például becsületesen elmondta, hogy a város fölötti hegyekben lévő Altyn Arashan völgybe még fel lehet jutni, valamint hogy ha egy csöpp eszünk van, akkor nem az ő autójukkal megyünk fel, mert az baromi drága, hanem Valentinnel. Az ukrán nemzetiségű Valentinnek a szüleit még a Wehrmacht útjából telepítette át ide Sztálin, ő pedig mára legenda lett, mivel ő nyitotta meg az első, hátizsákos turistákra szakosodott hotelt egész Közép-Ázsiában, és máig a környék hegyeinek egyik legnagyobb szakértője.

Amint rátaláltunk, Valentin azonnal fel is ajánlotta, hogy még aznap délután felvisz minket Altyn Arashanba, ahol neki két kis alpesi háza is van, és úgyis fel tervezett menni a quadján. Egy quadon általában egy ember szokott ülni, legfeljebb kettő, hárman viszont már csak a legritkább esetben, pláne egy olyan másfél órás kiránduláson, amelyet egy útnak nevezett, valójában kőomlásokkal tarkított vízmosásban kell megtenni. Sokkal jobban fájt, mint a lovaglás, a végén már kifejezetten örültünk azoknak a szakaszoknak, amelyek túl meredekek voltak egy túlterhelt quadnak, és ezért nekünk kettőnknek le kellett szállnunk gyalogolni. A szétszaggatott combizom mégis elenyészően kis ár volt utunk eddigi leglazább két napjáért.

Altyn Arashan egy kis völgy 2700 méteren, fenyőkkel teli hegyoldalak közt. Feljutni csak a mi utunkon, vagy annál még fárasztóbb kalandok árán lehet, akinek a quad túl kényelmes, az jöhet gyalog vagy lovon is. Érkezésünkkor csak a tíz-tizenöt állandó épület volt itt, a jurtákat már lebontották. Valentin háza emeletes, a földszinten kandallós nappalival és konyhával, fent pedig néhány ággyal. Ezeken kellett osztoznunk a két másik vendéggel, egy ausztrál-angol leszbikus párral, míg Valentin, akiről közben kiderült, hogy valószínűleg Közép-Ázsia legjobb szakácsa, naponta háromszor főzött ránk mindent, a jakhúsos húslevestől a mézes palacsintáig.

Altyn Arashanig mi azt gondoltuk, hogy utunk során semmittenni és a semmibe bámulni órákon át inkább pálmafás tengerpartokon fogunk, de az itt töltött két nap alatt kiderült, hogy ilyen feladatokra a hegyek is tökéletesen alkalmasak. Szerencsére a környező hágók már be voltak havazva, így komolyabb kirándulásról szó sem lehetett, bár az az igazság, hogy akkor sem mentünk volna sehova, ha minden ösvény járható. Ehelyett inkább a délelőttöket a profin kelet felé tájolt, üveggel borított verandán töltöttük beszélgetve, a délutánokat pedig a kandalló előtt, órákig érdeklődve figyelve a lángokat. A nap csúcspontja sötétedés után jött el, amikor mindannyian átvonultunk a közeli melegvizes forrásokhoz, hogy ezekben a kis faházakkal védett medencékben áztassuk ki a napi melóba belefáradt izmainkat. Szaunaként pedig kirohanjunk az ekkor már bőven mínusz alatti hidegbe, ami különösen a szakadó hóesésben volt szórakoztató.

Ha tehettük volna, maradunk még egy éjszakát, de muszáj volt visszaindulnunk Biskekbe, hogy elérjük a gépünket a nyugat-kínai Ürümqibe. Ugyan nem sikerült jurtában aludni, ám annak ellenére, hogy egy betegséggel kezdődött, és jó sok fagyoskodás tarkította, a kirgíziai kaland végül teljesen jól sikerült, elsősorban a kirgiz embereknek és az ország – közép-ázsiai mércével – egyszerű navigálhatóságának köszönhetően. Bár Biskektől Ürümqi nincs két óra repülővel, és hát ugyanazt az utazást folytattuk, mégis olyan érzésünk volt, hogy most akkor vége egy nyaralásnak, és mindjárt kezdődik a másik, a kínai.

Címkék: úton kirgízia