HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

január 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

linkblog

Annyian vannak ezek, mint az oroszok

2007.10.27. 03:48 |  imecs + bede

Tudtátok, hogy vannak olyan helyei a világnak, ahol alig lehet látni a nevezetességeket a sok tülekedő turistától? És olyanok, ahol várni kell a fényképezésre vagy öt percet, mire mindenki kitakarodik a képből? Régen mi is tisztában voltunk ezekkel a szomorú tényekkel, csak Közép-Ázsiában valahogy az egész kiment a fejünkből. Aztán megérkeztünk Kínába, és hirtelen az egész nyomorult turistaipar a nyakunkba szakadt.


Ürümcsiben még nem tűnt fel semmi fura, ám amint átvonatoztunk Dunhuangba, kénytelenek voltunk észrevenni, hogy szemben a tádzsik hegyekkel, itt nem integet egymásnak már messziről két turista, ha valahol összefut, elsősorban azért, mert a hadonászással biztos fejbevágnának egy harmadikat és egy negyediket. Dunhuang néhány tízezres, kínai mértékkel nevetségesen kicsi város, amely elsősorban a közeli Mogao-barlangokból él. A Mogao-barlangok pedig elsősorban arról híresek, hogy a világon talán itt a legkellemetlenebb magyarnak lenni.

A Magyarországon sajnálatosan kevéssé ismert és elismert Stein Aurél, magyar, ám egész életében a briteknek dolgozó régész (és valószínűleg egyben kém) a 20. század elején az akkor újrafelfedezett Selyemút első és legnagyobb szakértői és felfedezői közt volt. Amikor kapcsolatai révén kiszimatolta, hogy ezen a Mogao nevű helyen számtalan, buddhista falfestményekkel teli barlang van, azonnal a helyszínre érkezett, ahol nagy megelégedésére nem csak ezeket láthatta, hanem azt is, hogy egy helyi szerzetes időközben rátalált rátalált a jackpotra is, egy komplett barlangra tele értékesnél értékesebb ősi iratokkal, köztük például a világ legrégebbi nyomtatott szövegével. Stein minden idők egyik legnagyobb régészeti bravúrját és üzleti svindlijét bemutatva úgy átvágta szegény ostoba szerzetest, hogy az alig több, mint száz fontért szinte a teljes kollekciót eladta, ami a kínaiak minden siránkozása ellenére máig nem is tért vissza a British Museumból. Érdekes módon Kínában eddig csak a Mogao-barlangoknál tudta minden pénztáros és idegenvezető, hogy mi az a Magyarország (kínaiul Hszjongjalí), de szerencsére egyikük sem tett rosszalló megjegyzéseket.

A folyamatosan ideözönlő turistáknak köszönhetően Dunhuangban lépni is nehéz a sok lehúzástól és lehúzási próbálkozástól. Októberben a szezonnak már majdnem vége, ami alacsonyabb árakat, viszont sokkal agresszívebben nyomuló taxisofőröket és árusokat eredményez. Utunk során itt láttunk először rozzant amerikai nyugdíjas turistákat, akiktől ugyan szép, hogy nem Floridában szórják el a pénzüket, hanem idejönnek érdeklődve, viszont a jelenlétük azt is eredményezi, hogy a helyiek – félig persze jogosan – már meg vannak győződve, minden egyes külföldi bármennyit hajlandó kifizetni két tál levesért. Ürümcsiben degeszre tudtuk magunkat zabálni másfél dollárból, itt ennyiért asztalt sem adtak.


Dunhuangban viszont legalább kis odafigyeléssel ki tudtuk kerülni a tömegeket, amiről Mogaóban már szó sem lehetett. Minden elkerítve. Belépés csak csoportosan, csak idegenvezetővel, és a sziklafalba vájt 700 barlangból alig tízet lehet megnézni egy látogatás alkalmával. Ami így is másfél óra, és ennyi idő alatt is annyit lehet látni a világ egyik legjelentősebb buddhista művészeti teljesítményéből, amennyi az elámuláshoz bőven elég, de sokkal szebb lenne, ha mindezt nem egy csorda részeként lehetne csak megtenni. A legjobb pedig a belépő: 25 dollár fejenként.

Aki hajlandó még többet fizetni, annak további barlangokat is kinyitnak nagy kegyesen, ám ezek még nevetségesebben vannak beárazva. Minden plusz barlangért más-más összegeket kell kifizetni, a tantrikus szexfreskókkal teliért fejenként majdnem 70 dollárt. Ha itt állapotmegóvásról lenne szó, egy szót sem szólnánk, de akkor nyilvánvalóan nem a legaljasabb, „ha puncit akarsz látni, minél többet fizess“ elvet alkalmaznák. Viszont talán még ezt is meg lehetne bocsájtani, ha a belépő kifizetése után nem kellene az élményen kínai turistacsoportokal osztozni.


A tolerancia közismert bajnokaiként mi azt el tudjuk fogadni, hogy egy országban, ahol lassan másfél milliárd ember él, nehéz csendet és nyugalmat találni. Azt is, hogy a világon mindenki más, és így olyan népek is akadnak, amelyek egyedei csapatosan, mobilokba ordítva, mindenkit félrelökve, mindent összefogdosva szeretik megnézni, ami csak eléjük kerül. Na de ott cigizni tömegesen és össze-vissza villongatni vakuval, ahol azt a saját magunk által alkotott szabályok tiltják? Ez még akkor is bunkóság, ha ezzel direkt az elnyomó, törvényhozó hatalom ellen akaranak tiltakozni, de hát nyilván nem erről van szó. Az mindenesetre nagyon érdekes lesz, amikor néhány év múlva kínai turistacsoportok özönlik el Európát, és ott is úgy viselkednek majd, ahogy otthon teszik.

A nehézségek, az érthetetlen angolt beszélő idegenvezető és a velünk egy csoportba rakott amerikai nyuggerek ellenére a Mogao nagy élmény volt. Fényképezni totálisan tilos, úgyhogy akit most a barlangok belseje is érdekel, túrja fel az internetet. Egy kis békére vágyva, két nappal később, ekkor már Lanzhouból kiindulva, azért elmentünk a Bingling Si barlangegyütteshez is. Ez is olyan, mint a Mogao, csak sokkal kisebb, cserébe pedig nem kell egymillió turistával osztozni a talpalatnyi földön, csak két tucattal. Ide csak a Sárga-folyón, motorcsónakkal lehet eljutni, furcsa formájú, meredek hegyek közt kanyarogva, és bár Stein Aurél ilyen kis vacak Buddhákért meg festményekért ide sem utazott volna, nekünk ez volt az élvezhetőbb kirándulásunk.


A Nagy Falnál ugyan még nem voltunk, abban viszont biztosak vagyunk, hogy az agyagkatonák köré felhúzott turista- és szuvenírpokol a világ legszörnyűségesebb helyei közt van. Az egyiptomi piramisok mellett nyugati turistákat fogdosó arabok elsírnák magukat szégyenükben, és örökre kivonulnának a szakmából, ha egyszer is láthatnák azt a bazársort, amit ide húztak fel, és ami körülbelül úgy néz ki, mint a hűvösvölgyi Stop Shop bevásárlóközpont ezerszeres nagyításban.

Korábban annyi rémtörténetet hallottunk az agyagkatonákról, hogy mennyire nem is lehet belőlük semmit látni, meg hogy a szörnyű tömeg a maradékot is élvezhetetlenné teszi, hogy eleve csalódásra felkészülve mentünk ki hozzájuk a közeli Xi’anból. Az alacsonyra tett lécnek köszönhetően pedig végül mégis tudtuk élvezni a dolgot. Nagy kár, hogy nem lehet igazán a szobrok közelébe menni, de amikor az ember először lép be a hangárméretű, a legnagyobb gödröt védő terembe, és meglátja a lába előtt sorakozó hadsereget, akkor azért néhány percre el lehet felejteni még a korláthoz nyomuláshoz minden eszközt felhasználó kínai parasztasszonyokat is.


Maga Xi’an is minőségileg újat hozott Kína- és idegenforgalom-élményeinkbe. Ez a város, akkor még Chang’an néven több egymást követő kínai dinasztia fővárosa is volt, 1500 éve itt már egymillióan laktak. És bár időközben néha sokkal kevesebben voltak, ma már a hétmilliót közelítik. Ehhez képest Ürümcsi és Lanzhou provinciális porfészkek, itt már minden belvárosi sarkon van egy McDonalds, KFC vagy Starbucks, nem csak hamisított, hanem igazi Gucci-, Louis Vuitton- és Fendi-táskákat is lehet kapni a megfelelő márkaboltokban, a hostelünkben pedig van wifi.

És itt találkoztunk először a nemzetközi turistaipar legkétségbeejtőbb fejleményével a telepített idegenvezetők és a chartergépek óta: a mindent elárasztó backpacker-hullámmal. A részletes földbe döngöléssel várunk még Délkelet-Ázsiáig, mert van egy olyan érzésünk, hogy ott minden elkerülő hadművelet ellenére is újabb ezrekkel fogunk találkozni, de azért már itt is rosszul esett találkozni ezzel a sok barommal. Milyen csávó az, aki San Franciscóból, Londonból. Tel-Avivből, Melbourne-ből vagy akárhonnét idejön, és a közös férfivécében kiírja, hogy az utóbbi napokban-hónapokban pontosan mennyi sört és LSD-t fogyasztott? És akinek még annyi esze sincs a világról, hogy ne dobja bele a vécépapírt a klotyóba, ha direkt mellé van készítve egy szemeteskosár? Most ébredtünk rá csak igazán, hogy milyen kivételes hely Közép-Ázsia, ahol nem a csendes zug a ritka kivétel, hanem az, ahol ötnél több külföldi van, és ahova még olyan emberek utaznak, akiket tényleg érdekel, hogy mi van ott.

Félre ne legyünk értve: Kína továbbra is zseniális.

Címkék: kína úton