HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

A fal meg a kacsa okés

2007.11.20. 15:01 |  imecs + bede

Pekingben nagyon könnyű volt. A barátaink, akik öt évet húztak le itt, most viszont már csak a kínai életüket felszámolni járnak ki, szerencsénkre éppen a helyszínen tartózkodtak, amikor mi megérkeztünk a legnagyobb városba, amit két és fél hónap alatt láttunk. Az ő szakértelmük és helyismeretük pedig sokat segített, arról nem is beszélve, hogy még a vízen járásnál is nagyobbat tudnak varázsolni – mindketten egész jól beszélnek kínaiul. Egyik ámulatból estünk a másikba, a taxisokkal egyből megértették magukat, és sört is úgy tudtak rendelni, hogy még azt is elmagyarázták a pincérnek, pontosan milyen címkés Tsingtaót szeretnénk. Szállást is segítettek szerezni, és így laktunk végül Peking egyik menő utcájában.


Mi már azt is elfelejtettük, hogy a nagyvárosoknak szokott menő utcája lenni, tele nagyon drága sört és wifit kínáló kocsmákkal, ahol csak külföldiek és menőséggel próbálkozó, ám inkább nevetségesen kinéző helyiek fordulnak meg. Voltak itt nagy számban menő ruhaboltok, Bathing Ape és Adidas Y3 cipőkkel, sőt, még az egyik pekingi színművészeti főiskola is a mi utcánkban volt, azok meg mindenhol ugyanazt a sleppet vonzzák. Az utca végében található a Mao Livehouse nevű, szakértő vendéglátóink szerint most Peking-szerte a legmenőbb koncerthelyszínnek számító szórakozóhely, amelyet fel is kerestünk egyik este. Számos egyéb bénaság mellett éppen a kínai Moog együttes lépett fel, és a közönség is nagyjából úgy volt felöltözve, mint a Budapesten alternatívnak számító szórakozóhelyeken, talán itt minimálisan jobban.

Nem azért érkeztünk Pekingbe, hogy popkulturálisan fejletlen városok bénán menőző fiataljainak mindennapjait figyeljük meg, hiszen az ilyesmire Budapesten már nagyon sok alkalmunk volt, hanem behatóan megismerni Kína fővárosának két igazi sztárját, a Falat és a Kacsát. Az előbbi igazából nem Pekingben van, hanem tőle egy kicsit északra, és aki rossz szakaszát keresi fel, az jó eséllyel holtan végzi ötven képeslapos bódé, húsz, agresszíven trikót, kólát és könyvet áruló nénike, kétszáz autóbusz, és harmincezer, megkergült gnúcsordaként mindent letaposó kínai turista lábai alatt.


Szakértő vendéglátóink útmutatását követve mi egy kevésbé ismert, ám minden forrás által egyöntetűen nagyon látványosnak nevezett szakaszt választottunk ki, egészen pontosan a Jinshanling és Simatai közöttit. És tényleg, itt kínai turistacsoport egy szál sem volt, az élményen csak néhány francia és egy holland csoporttal kellett osztoznunk, akik ráadásul nálunk könnyebben meggyőzhetőek voltak, így gyorsan magukhoz vonzották a prédára itt leső szuvenírárusokat. Legtöbbjük egyébként mászás közben a pekingi szállásukról beszélgetett, a francia középkorú nők viszont, és belőlük különösen sok volt aznap, bonyolult cukrászsütemények fondorlatos elkészítését ecsetelték egymásnak. Így is viszonylag békében gyalogolhattuk végig a fal tetején a négyórás, pontosan harminc, bástyaszerű őrtornyon végigvezető szakaszt, ami egymást követő hegygerincek vonalát követve hullámzott folyamatosan fel és le. Minden egyes hullám nagyon meredek fel- és lefelé lépcsőzést jelentett, a lábaink nagyon örültek, amikor a végső szakaszt le a parkolóba már egy drótkötél-pályán himbálózva tettük meg.

Vannak a világnak építményei, amelyeket az ember ugyan már egymilliószor látott fényképen és a tévében, élőben mégis nagyot tudnak ütni. A pisai Ferde Torony tipikusan ilyen, mert hát mi van, ha a fényképek csalnak egy kicsit, eltúlozzák a dőlésszöget, magyar ember csak azt hiszi el, amit a két szemével lát. És a Ferde Torony tényleg nagyon ferde, megpillantásakor minden egyes turista ugyanazt mondja, mintha ez meglepő lenne: ez tényleg ferde. Senki nem hazudott senkinek, a világ egy kicsit jobb hely lett. Ugyanez a helyzet a Nagy Fallal is. Pontosan tudtuk, hogy mire számítsunk, de amikor az első nagy hullám tetejéről végignéztünk mindkét irányba, és láttuk a kékeszöld hegyeken kilométereken át kacskaringózó, majd a párába belevesző falat, csak ugyanazt tudtuk mondani: ez tényleg egy nagy fal. Utazni és meglepő dolgokat látni a legjobb, de utazni és olyan dolgokat látni, amik tökéletesen megfelelnek az elvárásoknak, majdnem ugyanolyan jó.


Pekingben kacsát enni ugyanúgy kötelező, mint Madridban paellát és Rómában pizzát. Úgyis minden turistát elvisznek, a helyi specialitást pedig majd hülye lesz a vendég kihagyni. Madridnak ugyan semmi köze a paellához, és Rómának is kevés a pizzához, viszont a pekingi kacsa az tényleg pekingi, sőt, egyenesen az egykori császári udvar specialitása. Pekingben ma egymilliárd étterem szakosodott a kacsára, minket jó terepismerettel rendelkező vendéglátóink egy elég elegánsba vittek, várni kellett, mire asztalt kaptunk, közben meg szemrevételezhettük a hallban a buta, zsíros pofájukat itt tömő burzsujok gratuláló leveleit, az amerikai nagykövettől a kambodzsai királyi családig. Mint minden kínai étterem, ez is akkora volt, mint két bálterem, és mint minden kínai étteremben, itt is jól főztek. Csak itt nagyon jól. A főtt rizsről ugyan azt állították, hogy elfogyott, ami nyilvánvaló hazugság volt, csak ők azt szeretik, ha a vendég kizárólag nagyon drága tételeket rendel az étlapról, de ezt a hibát egy ilyen művelt helyen hajlandóak voltunk elnézni.


Ha kacsát nem is rendeltünk volna, már akkor is maradandó élménnyel távozunk. Bennünk eddig ritkán hagytak mély nyomot káposztasaláták, de itt még az is lenyűgözően jó volt. De rendeltünk kacsát, amit a forgatókönyvnek megfelelően egészben hoztak ki, hogy aztán egy sebészmaszkot viselő séf az orrunk előtt szeletelje fel. Ebben az étteremben már egy kicsit engedtek a klasszikus császári receptből, így az agy (pépes, semmi különös íz) és a nyak (még annyira sem különös) mellé nem csak a bőrt kaptuk meg, hanem a bőrrel együtt még egy minimálisat az alatta lévő húsból is. De tényleg csak egy egészen minimálisat, a normális méretű kacsából összesen két, kistányérnyi adag lett a vendég asztalára érdemesnek minősítve. Comb kidobva, mell kidobva, máj kidobva. Etiópiában meg éheznek, de ez speciel nem jutott eszünkbe, amikor az elképesztően finom, enyhén zsíros bőrt pakoltuk be a kis palacsintákba, a sűrű szilvaszósz és a metélőhagyma mellé. Akárcsak a fal, a kacsa is megfelelt a hozzá fűzött reményeknek. Kár, hogy Peking úgy ánblokk nem.


Egy Magyarországnál népesebb várostól, amely ráadásul a világ feltörekvő nagyhatalmának központja már több száz éve, valamint egyben a következő olimpia helyszíne is, mi azért egy kicsit többet vártunk. És most nem aljas bosszút állunk, amiért a Tiltott Város legszebbnek tartott épületeit volt pofájuk látogatásunk idején tatarozni. Viszont ha már itt tartunk, akkor azt azért említsük meg, hogy a Tiananmen tér egy unalmas betonpuszta, és mellette maga a Tiltott Város is alig kevésbé giccses, mint Versailles meg a többi kortárs európai kastély. A császári kert rendben van, a többi részén elég átgyalogolni.

Azt még könnyen meg tudtuk volna bocsájtani Pekingnek, hogy a látnivalói nem nyújtanak sokat, ha a modern város kompenzálja az ősök ötlettelenségét. Az látszik, hogy a pénz itt nem lehet akadály, olyan sebességgel épülnek a körgyűrűk, felüljárók és felhőkarcolók, hogy az építőbrigádok rendszeresen összetapossák egymás tyúkszemét. Végtelen pénzből pedig látványos felhőkarcolókat szokás építeni, ebben az aljas, tenderekkel teli világban még a legnagyobb építészek is ritkán kapnak olyan megbízásokat tolvaj diktatúráktól, amelyeknek keretében milliárdokat dobhatnak ki az ablakon, csak hogy igazán grandiózus épületeket emelhessenek. Pekingben lenne lehetőség olyan, pofátlanul pazarló, viszont gótikus katedrálisokhoz hasonlóan látványos építkezésekbe fogni, mint Dubaiban, Kuala Lumpurban vagy éppen Sanghajban, itt mégis minden harmincöt emeletes épület majdnem ugyanannyira jellegtelen. A most készülő felhőkarcolók közt már van egy-két ötletesebb, de ezek még bőven kevesek ahhoz, hogy változtassanak a képen: Pekingben kevés a régi, az új meg nem valami izgalmas. Rendben, a városnak maga a fekvése sem az, nincs neki se tengere, se rendes folyója, ezek nélkül pedig nehéz markáns skyline-t kialakítani, de mi ennél akkor is többet vártunk. Pekingi kacsát viszont még fogunk enni máshol is Kínában, és ha járnánk még arra, ahol van a Nagy Falból, azt is megnéznénk megint.

Címkék: kína úton