HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Hogyan karácsonyozzunk, és hogyan ne szilveszterezzünk és ünnepeljünk születésnapot Mianmarban

2008.01.03. 10:02 |  imecs + bede

December végét külföldön, családtól és egyéb ismerősöktől távol tölteni mindkettőnk számára szinte teljesen új élmény volt. Egyikünk születésnapja ráadásul december 29-re esik, úgyhogy nekünk ez az egy hét háromszorosan is szent. Fogalmunk sem volt, mit kezdjünk magunkkal ennyi ezer kilométerre a Bazilika éjféli miséjétől, a varázslatos Vörösmarty téri karácsonyi vásártól, a jobbnál jobb szilveszteri programoktól és úgy általában Budapest fényeitől.

Észak-mianmari kalandjaink után december 23-án délután értünk vissza Mandalaybe, és a várost így másodszori találkozásra igazi metropolisznak láttuk, ahol még meleg zuhanyt is lehet venni sok nap porosodás után. Bár a Szenteste Mandalayben szóösszetétel igen jól hangzik, mégsem akartunk csak ezért egy napot vesztegelni a városban, amelyből már minden kihozhatót kihoztunk. Úgy döntöttünk, a 24-ét inkább utazással töltjük, viszont ha már így alakult, akkor legalább kényelmes utazással.

Következő úticélunk Bagan volt, Mianmar legnagyobb és Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb turista-attrakciója (valamint a világé is, amit mi ekkor még nem tudtunk, viszont ahogy az majd következő bejegyzésünkből kiderül, gyorsan rájöttünk). Mandalayből ide vagy busszal, vagy hajóval lehet eljutni, az előbbire a jegy csak hét dollár, a másodikra meg huszonöt, viszont az előbbi az helyi tömegközlekedési eszköz, a második meg turistáknak fenntartott, kényelmes sétahajó, úgyhogy a karácsonyra tekintettel megajándékoztuk magunkat az utóbbival.

Korábbi tapasztalataink alapján voltak fenntartásaink egy tízórás hajóúttal kapcsolatban, nevezetesen hogy unalmas ennyit ringani, a fedélzetről pedig nem látni semmit, de a Jézuska elintézte, hogy kellemesen meglepődhessünk. Az Ayeyarwady a világ élettel telítettebb folyói közé tartozik, ami egy olyan országban, ahol a vonatsínek és az utak tragikus állapotban vannak, nem is meglepő. Így hát láttunk nagy uszályokat és kis halászcsónakokat, hihetetlenül megpakolt vízibuszokat és többnapos hajókázásra befizető turistákat szállító úszó luxusszállodákat. A parton pedig a minden mianmari dombtetőn emelt sztúpák százait, a száraz évszakban kilátszó homokos lapályon felállított nomád halászok viskóit, és jó rohadt sok vízibivalyt.

Maga a hajó utazóközönsége is szórakoztatóbbnak bizonyult a vártnál. Az elmúlt négy hónapban most voltunk a legtöbb ideig a legkisebb helyen összezárva a legtöbb jómódú és egyáltalán nem fiatal nyugati turistával, és egyszerre volt vicces és szánalmas, ahogy ezen az annyira azért nem ötcsillagos (hanem inkább kettő és fél-) hajón igyekeztek olyan gyarmatian viselkedni, ahogy az egykor Irrawaddynak nevezett folyón lefelé hajózva illik. Ha lehetett volna távcsöves puskával lődözni a parton ugráló bennszülöttekre, azzal nekünk sem lett volna bajunk, na de urat játszani és rossz minőségű koktélokat rendelgetni a röhögcsélő négerektől egy ütött-kopott bárkán, az rendkívül snassz.

Naplementekor érkezünk Baganba (pontosabban a Bagan Archeological Zone szélén fekvő Nyaung U-ba), ahol fejenként tíz dollárért újabb karácsonyi ajándékokat, a BAZ-ba szóló belépőjegyeket vásároltunk. Magát a szentestét a szállodánk közelében lévő indiai étteremben töltöttük, ahol sokféle curryt, csapátit, lassit és sört fogyasztottunk, mindezt pálmalevekről fogyasztva. Illetve a sört és a lassit nem. Ez életünk jobb karácsonyai közé tartozott.

A következő napokat Bagan felfogásával töltöttük (és tényleg lesz majd erről egy bejegyzés), közben pedig mindketten, ünnepelt és ünneplő egyaránt azon gondolkodtunk, hogy mit csináljunk 29-én. Mivel értelmes ajándékot itt úgysem lehet vásárolni, abban maradtunk, hogy legyen inkább csak egy jó napunk. Három és fél napnyi megfeszített biciklizés után úgy éreztük, csinálhatnánk valami mást is, úgyhogy a szomszédban lakó két csehvel együtt befizettünk egy egynapos kirándulásra a két, Baganhoz közeli látnivalóhoz, Salay-be és a Mount Popához.

Talán amikor 28-án este a barátságos francia pár kedvesen figyelmeztetett minket, hogy a Popához mindenképpen vigyünk magunkkal szappant, hogy legyen mivel lemosni a lábunkról a sok majomszart, érdemes lett volna egy pillanatra elgondolkodni, hogy megfelelő huszonkilencedik születésnap lesz-e ez egy egészséges fiatalembernek. Sajnos nem gondolkodtunk el, így ez a dátum örökre úgy marad majd számunkra emlékezetes, mint a nap, amikor mezítláb kellett felmásznunk a szent Mount Popa több száz lépcsőjén, lábujjhegyen szökellve az itt élő néhány tucatnyi majom szara, húgya és vére közt. És ha ez még nem lett volna elég fájdalmas, fenn a csúcson csak vacak és unalmas sztúpák voltak, meg párás és érdektelen panoráma.

A vesszőfutás nem ért véget, amikor a mocsokból leérve visszavehettük a cipőinket. A következő állomás Salay volt, ahol elvileg érdekes sztúpákat és egyéb buddhista parafernáliát kellett volna látnunk, viszont a kocsiban ülő négy ideges kelet-európai hangulatának végképp betett, hogy ezen az isten háta mögötti porfészekben is volt egy tábla, amely útleveleik előkészítésére és fejenként öt amerikai dollár átadására szólította fel a turistákat. Az egyik cseh ekkor hosszas beszédet tartott a helyszínen tartózkodó mianmari közszolgának, amelyben részletesen kitért más fejlődő országok belépő-politikájával kapcsolatos tapasztalataira, a mianmari hatóságok pénzéhességére, valamint a tényre, hogy nálunk, Európában sem teremnek minden fán ötdollárosok. Bár lelkünk mélyén megértettük a cseh agyában elpattanó ért, a születésnapra tekintettel nem volt energiánk beszállni a vitába.

Végül természetesen fizettünk, mint a katonatiszt, pedig az egyébként mutatós, fából faragott kolostor, és egy teljesen nevetséges sztúpa, előtte különös, matrjoska-szerű szobrokkal, nem ért meg ennyit. A sofőrünk elég kevéssé meggyőzően azt állította, hogy az elméletileg sokkal érdekesebb látnivalókhoz sajnos most pont nem lehet eljutni, mert nagy lyukak vannak az úton, de még egy meddő és garantált vereséggel záródó vitába már a csehnek sem volt kedve belemenni, úgyhogy elindultunk hazafelé.

Mivel a születésnaposnak kényelem is jár, ezért ő kapta az anyósülést. Mianmarban vagy harminc éve jobboldali közlekedés van, mert a főnökség minden brit gyarmati maradványt igyekszik eltüntetni. Az autók jelentős része viszont Japánból behozott, jobbkormányos Toyota Corolla, ami a közlekedést különösen izgalmassá teszi. A mianmari sofőrök rendkívül bénák, az autóik bal szélét nem képesek rendesen megsaccolni, így minden egyes szembejövő mellett elhaladni nagyon izgalmas. A mi sofőrünk is jó béna csávó volt, de annyira, hogy hiába látta már messziről az anyósülésen a születésnapos, hogy nem fogunk elférni a szembejövő mellett, ő csak nem húzta jobbra a kormányt. Végül csak a két visszapillantó ért össze, a mienkről a tükör az ütéstől a nyitott ablakon keresztül több darabban be is repült a kocsinkba. Jézuska valószínűleg a születésnaposokra is vigyáz, mert még egy karcolás sem esett, pedig szinte ennek volt a kisebb valószínűsége.

A születésnapos a nap további részében biciklire sem volt hajlandó ülni, és a szállodából is csak vacsorázni mozdult ki. Ez nagy hiba volt, mert bár minden nagyon finom volt, másnap reggel már gyanús volt, hogy valami nem stimmel. A hasi panaszokat előbb a születésnapos által elfogyasztott két esti sörre próbáltuk fogni, és egy ideig a fiatalság múlandóságán gondolkodtunk, milyen szomorú, amikor az ember huszonkilenc évesen már két sörtől is másnapos tud lenni. Aztán utolsó bagani napunkon a romok közt biciklizve a kóválygás és a levertség érzése ráébresztette az ekkor már nem születésnapost, hogy utolsó ajándéknak még egy gyomorrontást is kapott.

2007 december 31-e mindkettőnkön elhatalmasodó gyomorpanaszokkal kezdődött, amit még valahogy túl tudtunk volna élni, de alig néhány óra alvás után reggel háromkor kellett kelnünk, mert fél négyre jött értünk a busz a szállodához. Elvileg. Négykor már enyhén idegesen ébresztgettük az alvó embert a recepción, aki nem bizonyult túlzottan segítőkésznek. Végül negyed ötkor megérkezett a busz, amelynek következő állomásunkra, az Inle-tóhoz kellett minket repítenie.

Lehetett volna rosszabb is a végigzötykölődött 12 óra, legalább az elővigyázatosságból a zsebünkbe készített Imodiumból nem kellett bevennünk. Ezen kívül viszont más jó nem történt. Mianmarban az utak egyformán rosszak mindenfelé, a buszok közt viszont elég nagy különbségek vannak, és azt, hogy légkondis, kényelmes székes jármű, vagy minden zökkenésnél széteséssel fenyegető, rohadó csotrogány jut az embernek, nehéz befolyásolni. A profibb típus csak egyes utakon jár, a Bagan-Taunggyi vonalon például pont nem.

Amikor már minden ülés foglalt volt, a középső folyosóra kis műanyag hokedliket raktak ki a további felszállóknak. Ezen nem lepődtünk meg, a Malmö-Göteborg szakaszt leszámítva az ilyesmi sokfelé előfordul. Amikor már nem volt több hokedlinek hely, a minden második putri előtt stoppoló helyiek a tetőre kezdtek felmászni. Ezzel sem volt bajunk, ilyet is tapasztaltunk már máshol, de azért felemeltünk az egyik szemöldökünket, amikor még a benn ülő helyiek is megijedtek, akkorát reccsent a túlterhelt tető. Az igazi meglepetést a fején óriási tál ételt egyensúlyozó nő jelentette, aki képes volt felszállni ebbe a tömegbe, és minden nehézség nélkül el is jutni a busz hátsó széksoraiig. Sokáig gondolkodtunk, hogy csinálhatta, de nem tudtunk rájönni a megoldásra. Mint ahogy arra sem, hogy miként tudnánk eleget tenni aggódó családjaink felszólításának („kerüljétek a baromfiakat, mert Mianmarban megint madárinfluenza van"), amikor egy öreg földműves a hóna alatt egy ketrecnyi csirkével szállt fel. Meg kellett volna neki mondani bamarul, hogy legyen szíves leszállni, mert jószágai nagyon súlyos veszélyforrást jelentenek az utazóközönség valamennyi tagjának egészségére.

Rövid taxizgatás és vérszomjas szállodásnőkkel folytatott, reménytelen alkudozás után délután fél hatra sikerült találni egy drága, viszont legalább tényleg jó szobát az Inle-tó fő turista-elosztójában, Nyaungshwéban. Erőnkből és gyomraink állapotából rendes vacsorára már nem futotta, csak a világ legízetlenebb pizzájára és egy tál pastára, bár igazság szerint két tál főtt rizsnél nagyobb kulináris kalandokra sem kellett volna vállalkozni. Kilenckor már mindketten aludtunk, és csak reggel hatkor riadtunk fel megállapítani, hogy már otthon is 2008 van. A másikunk születésnapja január 11-én van, most már kénytelenek leszünk azt direkt elcseszni, csak hogy mindkettőnknek egyformán jusson ki a jóból.

Címkék: úton mianmar