HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Enni Mianmarban

2008.01.29. 08:40 |  imecs + bede

Ez a bejegyzés majdnem egyetlen mondatból állt. „Tessék megkeresni az országban a thai éttermeket.“ Mert hát a világ legjobb gasztronómiai kultúrái közül három, Kína, India és Thaiföld közé beékelt országba a hasára adó ember magas elvárásokkal érkezik. Hiába azonban a művelt szomszédok, ha egyszer Mianmar mai nyomorúságos állapota nem igazán kedvez a kulinaritás tobzódásának. A helyzet azért nem tragikus. Ahol szabadon nő a gyömbér, a csili és a halszósz, ott mindig lehet jót enni.


Viszont lehetne sokkal jobban is. Tádzsikisztánban soha semmilyen gasztronómiai kultúra nem létezett, a hegyi embereknek elég volt a krumpli, meg néha egy kis kecske, olyan magasan más nincs is. Mianmarban viszont, ahol minden második bokron citromfű és csili nő, az ország pedig roskadásig tele van zöldséggel és gyümölccsel, simán lehetne sokkal izgalmasabban főzni. Mindezek ellenére a mianmari konyha direkt visszafogottan bánik a fűszerekkel, és az országban megtermő csodák egytizedét sem használja. Érződik persze a kínai, a thai és az indiai hatás is, de mindháromnak egyfajta lebutított verziója kerül a mianmari tányérokba.

A mianmari konyha alapja az Indiából (illetve Angliából) ismert curry, ami, ha már tényleg körül kell írni, egy fűszeres ragu. A curry-k mellé legtöbbször rizs jár, sőt, inkább a rizs a főétel, de nagyon népszerű az indiai lepény, a csapáti is, simán és mindenféle töltött verziókban egyaránt. A mianmari curry állagra pont olyan, mint Thaiföldön vagy Indiában, viszont kevésbé csípős. Nincs benne se kókusztej, se kaffirlime-levél, se citromfű, sőt, nagyjából egyik sem azok közül a fűszerek közül, amiket a délkelet-ázsiai curryvel szokás azonosítani. Dicséretes módon viszont van benne egész sok fokhagyma és néha még gyömbér is. A currybe leggyakrabban krumpli, okra, tök vagy padlizsán kerül, és persze a turisták kedvéért néha hús is, Mianmarban annyi a vegetáriánus vagy kvázi-vegetáriánus, hogy az egyáltalán létező hentesüzleteket és mészárszékeket is kínaiak vagy muszlimok üzemeltetik. A marha különösen ritka - a békés buddhisták nem akarják ezzel megsérteni a hindukat, meg egyébként is a legkevesebbre tartott, legolcsóbb hús -, disznót és csirkét viszont azért szinte mindenhol találni. De itt sem a filézett színhús a jellemző, sokkal inkább a bőr és a csontszilánk, elvétve pedig egy-két falat hús is. Szegény ember ugye vízzel főz. Illetve vakonddal, patkánnyal és minden egyébbel, amit csak az erdőben össze tud szedni.

Az egyébként lenyűgözően változatos országban ízvilágilag elég nagy a homogenitás, ami elsősorban az általánosan használt és az ország minden sarkában bűzölgő halszósznak köszönhető. Az egyéb szokásaikban nagyon élesen elkülönülő soktucatnyi etnikum konyhája egyébként is eléggé egyforma. Amelyik nép a thai határhoz él közel, az kicsit thaisabban főz, amelyik a kínaihoz, az meg kicsit kínaisabban, de a különbségek tényleg minimálisak. Van olyan hogy shan tésztaleves, ami egyébként teljesen kínai, a palaungok pedig szeretik zöldcitrom levével összekeverve megenni a tealevelet, de összességében ugyanúgy - hogy azt ne mondjuk, ugyanolyan unalmasan - főznek az egész országban. Az üdítő kivétel a bangladesi határ közelében élő rakhaing nép, ők aztán bőven használnak csilit, de nagyjából itt véget is ér a fűszerezési tudományuk. Viszont mindenfelé nagyon leleményesek az egyéb alapanyagok tekintetében. A világtól teljesen elzárt palaung falvakban például a mustárlevélnek legalább tizenhétféle elkészítési módját ismerik, ami még akkor is nagy tudomány, ha valójában a tizenhét fogásból egyik sem igazán finom.


A nem turistákra vagy nagyvárosi gazdagokra szakosodott mianmari éttermek és kifőzdék jellegzetessége, hogy reggel főznek, így már ebédidőre minden kihűl. Reggelire egyébként a mianmariak mohinga-t, halszószos, zöldcitromos, csilis tésztalevest esznek, sajnos mi ebédre és vacsorára gyakorlatilag bármit bevállalunk, reggeli-ügyben viszont nagyon konzervatívak vagyunk, úgyhogy ennek megkóstolását kihagytuk. Mivel fix áramszolgáltatással maximum a két nagyváros, Yangon és Mandalay dicsekedhet, vidéken érdemes olyan helyekre menni enni, ahol már messziről halljuk a generátor berregését. Fontos még megemlíteni, hogy a mianmariak nem pálcikával, hanem kanállal és villával esznek, pontosabban csak az előbbit veszik a szájukba, a villa csupán segédeszköz.

Két szempontból mégis főnyeremény ez az ország az utazást igazából csak a folyamatos zabálás miatt űzők számára. Egyrészt nincs még egy hely a világon, ahol ennyire olcsón lehetne ennyire jó homárt, tarisznyarákot, tintahalat és minden egyéb tengeri herkentyűt enni. A mianmari tengerparton egy adag tigrisrák két akkora darabból áll, hogy elől-hátul lelógtak a tányérról, röhögnünk kellett, hogy budapesti éttermekben milyen kis görcsökre merik azt hazudni, hogy tiger prawn. És ez a két óriás összesen kevesebb, mint három dollárba került. A tengeri herkentyűknek van az az előnyük, hogy minimális fűszerezéssel is nagyon jók tudnak lenni, így ideálisak a mianmari szakácsok számára. A legjobb dolog, ami az országban a szánkba került az a Ngapali Beachen minden nap fogyasztott, gőzölt tarisznyarák volt, aminek a páncéljába csak egy kis fokhagyma, gyömbér és zöld csili volt tömve.


Másrészt pedig Mianmarban elképesztő mennyiségű és minőségű gyümölcs terem meg. És nem csak a trópusiak, hanem az ország változatos domborzatából kifolyólag az Európából ismertek is. A görögdinnye például majdnem olyan jó volt, mint Üzbegisztánban. Itt ettük életünk legjobb ananászát és papajáját is, valamint kesereghettünk azon, hogy a nemzetközi teherszállítás lassúsága miatt Magyarországra csak azok az otromba és ízetlen banánok érkeznek meg, a sokkal finomabb kicsik néhány órával leszakításuk után már rohadni kezdenek. És persze egy csomó olyan gyümölcsöt is végigkóstolhattunk, aminek a nevéről sem volt fogalmunk. Volt például egy retekszerű izé, amit itt ice potato-nak hívtak, valamint a savanykás, csilivel megszórt szeletekben fogyasztott hog plum. Szerintünk felesleges a Fény utcában érdeklődni utánuk. Állítólag a mianmari mangó még az indiainál is jobb, de mivel csak áprilisban van szezonja, erről most lemaradtunk.

Utunk során Mianmar volt az első hely, ahol kávétermesztéssel találkoztunk. Ettől még természetesen a helyiek által fogyasztott, agyoncukrozott kávé az ihatatlant közelíti. Viszont legalább a sörük jó, a Myanmar Beernél öt hónap alatt csak az Európából importált példányok voltak finomabbak. Összességében nem panaszkodunk. Ahogy most már minden, a közepesnél rosszabbul sikerült étkezés után magunkat vigasztaljuk: Közép-Ázsiában minden vacakabb volt.

Az első képen egy finom wokban sült vakond látható. A másodikon egy rakhaing ebéd Mrauk U-ból, rák- és csirkecurryvel, pirított rizzsel és főtt zöldségekkel. A harmadikon pedig amit minden nap ebédeltünk Ngapalin, gőzölt tarisznyarák, polipsaláta, grillezett tintahal (ahhoz van a fokhagymás-csilis szójaszósz) és csilis sült rák. A grillezett hal már nem fért rá a képre.

Címkék: étel úton mianmar