HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Luang-en-Provence

2008.03.18. 16:02 |  imecs + bede

A Vientiane-Luang Prabang buszúton hirtelen belénk nyilallt a felismerés: úristen, eddig még nem is jártunk Délkelet-Ázsiában. Kína legdélebbi része az ország többi részéhez képest valóban elég délkelet-ázsiás, de azért leginkább mégis Kína. Mianmarról pontosan nem tudjuk, hogy micsoda, de szintén biztosan nem az a Délkelet-Ázsia, ami a könyvekben szerepel. Thaiföldöt nem tudjuk, mert alig voltunk három napot Bangkokon kívül, a Malájziából látott két nagyváros meg egyaránt fejlettebb volt, mint Magyarország jelentős része, úgyhogy az sem lehetett a mesebeli DKÁ. Indonézia megint egy külön világ, szóval az sem. Muszáj volt már látnunk, mi ez az izé, ami olyan elképesztően népszerű.

Mi sem bizonyítja jobban a délkelet-ázsiai turizmus elképesztő sikerét, hogy még Laoszban is - pedig ide azért jóval kevesebben jönnek, mint Thaiföldre - az egyes települések megengedhetik maguknak, hogy egy-egy fajta pénzes nyugatira specializálják magukat. Üzbegisztánban ilyesmire nincs lehetőség, olyan kevés a turista, hogy a helyi idegenforgalom egyetlen szereplője sem vállalhatja, hogy bármelyikről lemondjon. Laoszban viszont más a helyzet.

Vientiane-tól alig három órányira északra van például a Vang Vieng nevű kisváros, utazásunk során az első hely, amellyel szemben még a releváns Lonely Planet-kötet is mer kifejezetten szemét lenni. A kis folyó partjára épült települést látványos, furcsa formájú hegyek veszik körül, egészen olyanok, amilyeneket mi néhány hónappal ezelőtt a dél-kínai Yangshuo mellett láttunk, bár nekünk a busz ablakából nézve ezek talán egy kicsit kevésbé tűntek látványosnak. Itt viszont nem álltunk meg egy percre sem, mert a Vang Viengbe érkezők túlnyomó többsége a táj csodálata mellett - illetve inkább helyett - elsősorban kábítószerek felhasználásával elkészített ételek fogyasztásával tölti az idejét.

Azt tudtuk, hogy van gombás, füves és ópiumos pizza illetve shake, az viszont nekünk új információ volt, hogy a kor kihívásainak megfelelően létezik már a metamfetaminos verzió is. A LP Laosz-kötete szerint az egész a bangkoki Khao San Road kihelyezett leányvállalata, és bár mi szentül hisszük, hogy minden ember életében kell lennie egy korszaknak, amikor jól beállva egész nap bugyuta rajzfilmeket néz a tévében, más, szintén jól beállt emberek társaságában, így harminc körül annyira azért nem volt kedvünk a dologhoz. Inkább buszoztunk észak felé még néhány órát, oda, ahova az ilyen megkeseredett öregembereket várják.

Luang Prabangban nem lehet drogot kapni (vagy csak olyan aggastyánnak nézünk ki, hogy nekünk nem kínálnak), viszont ez egyáltalán nem riasztja el a turistákat. Aki ide jön, az valamiféle mesebeli Indokínára, sőt, Indochine-re vágyik, függetlenül attól, hogy amióta a régióból mindenki legnagyobb megelégedésére kitakarodtak a csigazabálók, volt errefelé néhány szörnyű háború, népirtás és szőnyegbombázás, a franciaságból pedig elég kevés maradt meg. Az eredetiség hiánya nem zavarja a Luang Prabang-iakat sem, akik a maradványokból, valamint teljesen új, ám korhűnek látszó épületekből egészen pofás Provence-i kisvárost építettek ide, a Mekong partjára.

Elvileg az egész óváros az Unesco Világörökség része, aminek eredményeként nyilván csak nagyon szigorú szabályok betartásával szabad építkezni, és nincsenek is ronda betonkockák. Néhány tényleg szép kivételt leszámítva viszont a legtöbb épületről lerí, hogy nem franciák ezek, csak nagyon szeretnének azok lenni. Az az idilli francia kisváros, ahová Luang Prabang olyan nagyon vágyik, valójában valószínűleg már Dél-Franciaországban sem létezik, ahol az élet túllépett Van Gogh festményein, és az utcasarkokon nem hangulatos fogadók állnak, hanem tuningolt Renault-kat túráztató algériai fiatalok.

Luang Prabang-élményünket minden bizonnyal alapvetően befolyásolta, hogy egyikünk sem elvakult rajongója a francia civilizációnak, Amelie-től Zizou-ig leginkább idegesítőnek és kicsit nevetségesnek tartjuk aztat. Ezért amikor azt látjuk kiírva egy délkelet-ázsiai kisvárosban, hogy Fleurs & Epicerie, nem azt mondjuk, hogy oh-la-la, hanem hogy merde. Talán igazságtalanok vagyunk, mert a mianmari vagy malajziai angol feliratokkal különösebb bajunk soha nem volt, de az a helyzet, hogy azokban az országokban az angol nyelv és örökség sokkal inkább él, mint Laoszban a francia.

Első Luang Prabang-i délutánunkon, a főutcán hömpölygő (naná, hogy főleg francia) turistatömeget figyelve egy olyan étterem teraszáról, amelyiknek konkrétan volt egy olyan tétel az étlapján, hogy Hungarian paprika chicken (paprikas csirke) , már szinte bánni kezdtük, hogy olyan könnyen lemondtunk a hallucinogén ételekről és italokról. Aztán este a kihalt utcákon sétálva, miután az orrunk előtt láttunk egy frontális moped-karambolt, és ezzel visszatért a hitünk Délkelet-Ázsia természetes vitalitásában, rájöttünk, hogy még ha teljesen művi is az egész, azért van ennek a városnak bája. A mű-épületekkel teli utcákból kilátni a folyón túli, itt is nagyon zöld rizsföldekre, a szerzetesek leplei pedig itt is nagyon sáfránysárgák. És bár a franciáknak még a konyhaművészetét sem tartjuk olyan nagyra, mint ők maguk, egy hónap Indonézia után kifejezetten jól esett bagettet reggelizni Nevető Tehénke sajttal.

A dolgok másnap még jobbra fordultak, amikor azt is felfedeztük, hogy a Luang Prabang-i pagodaépítészeti stílus a legszebb, amivel utunk során eddig találkoztunk. Csupa finomság és fa az egész, és bár a csillogással itt sem spórolnak, az összkép sokkal visszafogottabb és európai szemmel lényegesen ízlésesebb, mint a hasonló, minden szegletet másfél kiló arannyal beborító thai és mianmari épületek.

Viszont - a kutyafáját neki! - ez még mindig nem Délkelet-Ázsia volt, úgyhogy muszáj volt másfelé keresgélni.

Címkék: laosz úton