HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

linkblog

Aki kérdez: a Drága Olvasó. Akik válaszolnak: Orsolya és Márton – 1. rész

2008.04.07. 20:27 |  imecs + bede

Akkor most, ahogy ígértük, válaszolunk az összes nekünk szegezett kérdésre. Mivel jó baromi sok érkezett, a kezelhetőség érdekében két darabban prezentáljuk az eredményt. A második adag néhány nap múlva jön. Ha jól számolunk, két olyan kérdésre adott válaszunk is itt van, amiket már egyszer régebben privátban elintéztünk, ezek utólagos felhasználásának lehetőségét nagyon köszönjük. Ha a válaszaink valakiben netán újabb kérdéseket szülnének, küldje csak el őket bátran, hátha lesz energiánk még azokra is.

Haza fogtok jönni? Nem voltak olyan helyek, amik kellemesebbek lennének?
Haza fogunk menni. De, voltak.

Miért jöttök vissza?
Mert utazni remek, de azért még mást is szeretnénk csinálni az életben. Akkor sem maradnánk örökre, ha végtelen pénzünk lenne.

Mikor jöttök haza?
Amikor elfogy a pénz.

Miért nem dolgoztok kint vagy kintről egy kicsit, ha fogy a pénzetek?
Már indulás előtt eldöntöttük, hogy amennyiben nem történik valami csoda, csak nyaralni fogunk, dolgozni pedig egy percet sem. Összedolgoztunk annyi pénzt, hogy el tudjunk belőle lenni sok ideig, több nekünk most nem kell. És ez a blog is elég melós, több gürcölésre nincs szükségünk.

Milyen lesz hazajönni?
Arról sem volt nagyon fogalmunk, hogy milyen lesz ilyen hosszú ideig utazni, és ezt sem igazán tudjuk. A tippünk az – aztán majd meglátjuk, hogy alakul -, hogy remek érzés lesz ilyen sok idő után hazatérni az Ázsiából nézve egzotikus Magyarországra, és találkozni a családdal meg egyéb ismerősökkel.

Kiadjátok ezt a csodálatos blogot könyvben?
Ezt kérdezték a legtöbben, és nem csak most, hanem az utóbbi hónapokban végig. Válaszunk folyamatosan változik, jelenleg ott tart, hogy semmitől nem zárkózunk el, hiszen a pénzt szeretjük, de vannak kétségeink. Elsősorban azzal kapcsolatban, hogy ki lehetne-e azt a könyvet úgy adni, hogy szép legyen benne a szöveg, a papír meg a fényképek, megfizethető legyen az ára, és még hasznot is hozzon a kiadónak. Valamint abban sem vagyunk biztosak, hogy ami működik az interneten, az működik nyomtatásban is.
De meggyőzhetőek vagyunk, úgyhogy ha van egy könyvkiadód, esetleg csak ezért a könyvért szívesen alapítanál egyet, nyugodtan vedd fel velünk a kapcsolatot: khivatolkeletreKUKACgmailPONTcom

Miért nem lehet kommentelni a bejegyzéseket?
Azért nem lehet, mert még nem láttunk színvonalas, magyar nyelvű blogot az internet történetében, amit akár egy fikarcnyival is még színvonalasabbá tettek volna a reá írt kommentek.

Hányan olvassák rajtam kívül rendszeresen a blogot?
Naponta átlagosan ezer körül (ez visitor, nem pi, ha értesz hozzá), de volt már napi 17300 visitor is.

Ha hazajöttök, tartsatok valami élménybeszámolót, jó lenne veletek találkozni és hallgatni, ahogy meséltek vagy sztorizgattok. Ugye terveztek ilyet?
Nem, az nagyon nem a mi műfajunk. Mi is csak ismerősökére szoktunk elmenni, és még azokat is unjuk.

Ha valamiért kint kellene maradnotok 10+ évre, melyik országot választanátok, és miért?
Semmiképpen sem maradnánk kint tíz évre, de ha kényszerítenének, akkor az eddig felkeresett országok közül Malajziat vagy Thaiföldöt választanánk, mert bár nem ezek a legérdekesebb helyek azok közül, amiket láttunk, azért élni a leginkább ezekben lehet. De ha várost kellene választanunk, akkor Hongkong.

A tervezett útvonal térképére nézve egyre inkább közeledtek a vége felé. Én sajnálom, mert még elolvasgatnám jó ideig, részetekről viszont érdekelne, hogy a tervezett Japán után, ha lenne lehetőség, folytatnátok-e még valamerre. A másik fontos kérdésem, hogy mihez kezdtek, ha közel egy év után hazajöttök Magyarországra? Egyik-napról a másikra bár, ha egyszer minden véget is ér- nehéz lesz visszazökkenni a rögvalóságba és a melóba. Készültök valahogyan a hazatérésre? Mik a tervek itthon?
Azért még ne szaladjunk ennyire előre, nagyon reméljük, hogy nem Japán lesz a végállomás. A hazatérésre készülünk, éppen a napokban foglalkoztunk először azzal, hogy miként lehetne majd a legolcsóbban és legegyszerűbben Ázsiából eljutni Budapestre.
Örökké nem utaznánk, ezt csak ismételni tudjuk, viszont nagyon csalódottak lennénk, ha az életben soha többé nem tudnánk hosszabb ideig utazni egy átlagos nyaralásnál.
És igen, terveink vannak otthonra is, ráadásul számosak.

Hány levelet kaptatok?
Erre a felhívásra is sokat, de általában is meglepően sokat.

Hogyan fogtok újra beilleszkedni magyar hétköznapokba? Amikor egy egy hosszú utazásról hazatérek, néhány napig-hétig úgy érzem magam, hogy ez is csak egy állomás. Aztán megszokom, elindul az élet. Amikor most szeptemberben a barátnőmmel hazaértünk négy hónap után, akkor az volt a legfárasztóbb, hogy meg kellett értetnünk egy csomó emberrel: IGEN, hazajöttünk. Meg mesélni nekik, hogy milyen volt.
Ezen nem gondolkodtunk még komolyan, de nem félünk attól, hogy haza kell menni. Otthon is jó. Persze furcsa lesz, de szerintünk nem kell majd két hétnél több, míg belerázódunk. Viszont az a taktikánk, hogy ha bárki meg meri kérdezni, milyen volt, ugyanazt az egyenválaszt kapja majd: jól van, te szemét, a blogot meg nem volt energiád olvasni, mi? Aztán majd negyven év múlva is mindenkit azzal fárasztunk, hogy milyen is volt Tádzsikisztánban a kecskemészárlás.

Mi a véleményük a magyar politikai életről, azon belül is részletesen a koalíció jövőjéről az egészségügyi miniszter leváltásának tükrében, valamint az Orbán Viktor által javasolt előre hozott választások kimeneteléről.
Ilyesmi itt nálunk, Ázsiában nem fordulhatna elő.

Mi az, ami néha elemi erővel hiányzik nektek itthonról a család, barátok és a Turórudi kötelező körein kívül. Valami olyan hiány, amire itthon nem is gondoltatok?
Márton: Még az említett három dolog sem hiányzik nagyon. Az internet csodáinak köszönhetően a családom és a barátaim jelentős részével majdnem annyit kommunikálok, mint amennyit otthon szoktam. Túrórudit meg otthon sem nagyon eszem. Inkább egészen triviális, az otthoni életemben mindennapi, itt viszont csak nehezen vagy egyáltalán nem megvalósítható dolgok hiányoznak néha, mint például autót vezetni, pultnál állva ordítva rendelni, vagy vasárnap délután elaludni, miközben a Eurosporton megy valami bicikliverseny. Ami viszont rohadtul nem hiányzik az az, amit jobb definíció hiányában rohasztó magyar közegnek neveznék.
Orsolya: Amíg a világ eldugottabb részein utaztunk, olyasmik hiányoztak mint a péksütemény, vagy valami olyan étel, amiben van friss paradicsom. Most viszont olyan helyeken vagyunk, amik annyira turistásak, hogy még magyar paprikás csirke is van az étlapon, szóval ezzel nincs gond. Mégis, talán a főzés hiányzik a legjobban, illetve a főzés nyújtotta szabadság, hogy azt ehetek, amit csak akarok, illetve amit megkívánok. És őszintén hiányzik minden olyasmi, ami a nő életének szebbé tételét szolgálja: kozmetikus, fodrász, manikűrös, satöbbi.

Mi volt a leghaszontalanabb dolog, amit magatokkal vittetek?
Nem egészen tudjuk, miért van nálunk egy méter lánc és öt méter damil, de egyébként ez a legek címszó alatt is le van írva, tessék minket figyelmesebben olvasni!

Ajándékozzatok meg az udvariatlan kérdésemre adandó válasszal: mennyiből jön ki egy ilyen távoli út?
Ez attól függ, hogy mennyi időre jön az ember, hogy miről hajlandó ilyen hosszú időre lemondani és hogy pontosan hova megy. Ázsia nagy részén ki lehet jönni napi 25 dollárból fejenként, de nagy kényelemre nem is számíthat az ember. És hosszúątávon nehéz is mindig a legócskább szálláson aludni, vagy csak az utcán enni. Szerintünk fejenként napi 35-40 dollár már reálisabb, és akkor lehet néha egyet repülni, tiszta ágyban aludni vagy elmenni egy jobb étterembe. Kínának vannak drága részei, ráadásul ott a távolságok miatt sokba kerül a közlekedés is. A megközelíthetetlenség miatt Mianmar sem olyan olcsó, és ha mindenhova el akarsz jutni az országon belül, muszáj néhányszor repülni. Indonézia szinte ingyen van, de a repülés ott is megdobja a költségeket.
De a kérdést megválaszolva, mi napi száz dollárt terveztünk eredetileg, jelenleg nyolcvan alatt vagyunk, ha nem számítjuk a nemzetközi repjegyeket. Ehhez adódnak még azok a kiadások, amiket még otthon intéztünk: repjegyek és néhány vízum, oltások, gyógyszerek és felszerelés. Ígérjük, hogy az út végén majd kitesszük ide a minden részletre kiterjedő excel-táblázatainkat is.

Ha strandoltatok, vagy éppen a dzsungelben túráztatok, hol hagytátok az értékeiteket? Gondolom elég sok készpénz, hitelkártya van nálatok. Ezeket mindig magatokkal viszitek? Hogyan? Miben? Lehet, hogy hülyén hangzik a kérdés, de nekünk amióta Bangkokban kirámolták a pénztárcánkat a hotelben, amíg reggelizni voltunk, már fóbiáink vannak...
A helyes taktika megválasztásához szerintünk legelőször azt kell felmérni, hogy mi az, ami tényleg pótolhatatlan érték. Magyar ember külföldön gyakorlatilag nem tud elveszett útlevelet pótolni, ezért a két útlevelünk a legnagyobb értékünk. Ezt követi közvetlenül a két hitelkártya, amiket valahogy azért lehetne pótolni, de csak komoly nehézségek árán. Sok készpénz csak Közép-Ázsiában és Mianmarban volt nálunk, ahol gyakorlatilag, vagy egyáltalán nincsenek bankautomaták. Ez sem volt azért annyira sok pénz, ha mindet ellopják, nem kellett volna hazamennünk, csak mondjuk egy hónappal lerövidült volna az utazás. Útközben ébredtünk rá, hogy a szemüvegeink is milyen fontosak, szinte pótolhatatlanok lennének itt, úgyhogy ezekre is kénytelenek vagyunk eléggé vigyázni. Van nálunk még néhány dokumentum (oltási könyv, búvárigazolvány, nemzetközi jogsi), amiket szintén kellemetlen lenne elhagyni.
Mindezekből kifolyólag az útleveleket és a hitelkártyákat mindig, de tényleg MINDIG egy övtáskában hordjuk a ruhánk alatt. Előfordult, hogy alvás közben is, egyébként valahol a fejünk közelében van éjszakánként. Soha, egyetlen pillanatra sem váltunk meg ezektől hét és fél hónap alatt. Na jó, néha szállodai recepciókon muszáj egy időre otthagyni az útleveleket, meg amikor az ember vízumot igényel, akkor néhány napra különböző követségeken. Ha víz alatt vagyunk, az övtáska megbízható ismerősre vagy szállástulajdonosra van bízva. Amikor sok készpénz volt nálunk, azt is mind az övtáskában hordtuk. A költőpénzt, ami soha nem több 150-200 dollárnál, az simán a zsebünkben van, ami nyilván egy kicsit rizikós, de még nem volt gondunk, és azért így sokkal kényelmesebb. Hotelszobában pénzt soha nem hagyunk, és a laptopot meg a többi drága kütyüt is csak akkor, ha normálisnak tűnik a szállás.

Nem nagyon idegesítő a hasitasi?
A hasitasi szónál már tényleg csak az idegesítőbb, hogy hét és fél hónapja rajtunk van ez a nyomorult övtáska, mint valami kenguruerszény. Viszont korábbi utazási tapasztalataink alapján nem hordani a legidegesítőbb, hanem amikor az ember hazaérkezés után két héttel is rendszeresen kap rémülten az ágyékához, megbizonyosodni az útlevele biztonságáról.

Mikor külföldön jártam, mindig az volt az érzésem, hogy át akarnak vágni. Ez az érzés még jobban erősödött, mikor még a betűiket sem tudtam elolvasni!! Azt kérdezném, bennetek mennyi idő után szűnt meg ez az érzés, hogy "éppen lehúz a taxis" (vagy bárki más). Komolyan, én még a közértben is hajlamos voltam paranoiázni, mikor Oroszföldön voltam. Most le akar nyúlni, vagy a pénztárgép tényleg azt mutatja?? Vagy egy idő után leszarja az ember, mikor rájön, hogy átvágták 12 ping-csenggel (tetszőleges fejletlen valuta) ami átszámítva 20 forint? Mikor a legidegesítőbb a lehúzás, és hogyan alkudtok?? Sok kicsi sokra megy, ha ilyen hosszú útra megy az ember.
Nagyon örülünk, hogy valaki ezt megkérdezte, mert ez tényleg a hosszú távú utazás egyik legfontosabb problémája. A mi megoldásunk röviden az, hogy muszáj beletörődni az átvágásokba, különben megőrülés lenne a dolog vége. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden pofátlanságot csendben kell tűrni, de minden húsz forintos lehúzáson tényleg nem lehet problémázni. Nálunk az az alapszabály, hogy ha egyszer rábólintottunk egy árra, bárminek az árára, akkor utólag már nem bánkódunk. Legfeljebb ha megtudjuk, hogy csak a felét kellett volna fizetni azért a taxiútért, akkor legközelebb kiharcoljuk, hogy tényleg csak annyit fizessünk. Alkudni természetesen muszáj, bár arra sincs mindig energiánk. Ha például meg kell alkudni egy sofőrrel, hogy egész nap fuvarozzon, és ő ezért 30 dollárt kér, nem érdemes elkezdeni nagyon vitatkozni, ha tudjuk, hogy 25 alá úgysem sikerülne menni, és ennek is az lenne az ára, hogy egész nap borzalmas lenne a hangulat a kocsiban.

Engem az érdekel a legjobban, hogy rendszeresen tudjátok-e tölteni az aksikat (fényképezőgéphez, notebookhoz, iPodotokat, stb)? Volt olyan pillanat amit szerettetek volna megörökíteni, de ilyen okokból nem sikerült?
Egyetlen egyszer merültek le a fényképezőgépünk elemei, szerencsére egy jelentéktelen kolostornál a mianmari Mandalayben. A világban majdnem mindenhol van már áram, amikor meg az ember tudja, hogy három napig nem lesz konnektor-közelben, akkor előtte vadul tölt. Az elején mindig volt nálunk egy extra adag, fullra feltöltött elem a fényképezőgépbe, de most már ezzel sem vacakolunk. Rendszeresen töltünk, és kész. A laptop az lemerül sokszor, de annak szerencsére nem is kell folyamatosan készenlétben lennie. Persze a huszonkét órás kínai vonatutakon idegesítő volt, hogy nem bírja tovább három és fél óránál, de túléltük.

Írtátok, hogy a helyi arcok, azok néha kérdezősködnek sokat és néha fárasztóak. Viszont van olyan ember akivel találkoztatok és úgy éreztétek, hogy vele később is jó lenne összefutni, visszamenni vagy beszélgetni? Ha igen, kik voltak ezek? Egyéb utazók vagy helyi arcok? És tényleg tartjátok velük a kapcsolatot?
Helyiekkel nagy barátságokat nem kötöttünk, de ettől függetlenül lesz olyan, akire életünk végéig szeretettel fogunk gondolni. Nem hisszük, hogy nagyon tudnánk tartani a kapcsolatot egy tádzsik paraszttal vagy egy mianmari ex-gerilla túravezetővel, még ha a maguk módján elképesztően jó fejek is voltak.
A turistákkal más a helyzet. Akinek elkértük az email-címét, annak írtunk is, de azért reális esélye van, hogy az út közben megismert, sok esetben tényleg nagyon érdekes emberek közül soha, senkivel nem fogunk többé találkozni.

Amikor én arrafelé jártam, mindig azt próbáltam meg elképzelni, hogy ha oda születtem volna, milyennek látnám a világot, vagyis megpróbáltam magam beleélni a helyiek gondolkodásába/életébe. Közelébe sem kerültem. Nektek mennyire sikerült?
Szerintünk az élet és gondolkodás az két külön dolog. A világ nagyvárosaiban a legtöbb ember ugyanúgy él, mint a legtöbb ember Budapesten. Van egy lakóhelye, amiben reggel felkel, egy munkahelye, ahol egész nap gürcöl és ahonnét hó végén a fizetését kapja, meg egy kis szabadideje, amit igyekszik a spórolt pénze elszórásával tölteni. A nagy különbség szerintünk az, amikor nem munkahelyed van, hanem mondjuk egy kis kerted, és amit ott megtermelsz, abból élsz, és ha a jég elveri a termést, akkor jó eséllyel éhen halsz.
A gondolkodás az egészen más tészta, és nem is vagyunk biztosak a válaszban. Kirgíziától kezdve Mianmaron át Indonéziáig találkoztunk olyan emberrel, akivel tudtunk beszélgetni és még a humorunkat is értette. Viszont lehet, hogy a többiekkel pont azért nem is beszélgettünk, mert nem is lett volna miről.

És akkor innét folytatjuk legközelebb.

Címkék: felszerelés pénzügyek vegyes szaktanácsadás