HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

linkblog

Vietnam olyan jó hely, hogy még Salzkammergut, Hurghada, Szentendre és egy kisméretű Peking is van benne

2008.04.18. 08:27 |  imecs + bede

Közel nyolc hónap utazás után már elég válogatósak vagyunk, olyankor meg pláne, amikor mindenképpen el kell érnünk egy repülőt. Amikor északi irányban elhagytuk Saigont, már csak alig több, mint két hetünk volt hátra a Hanoi-Manila járatunk indulásáig, így alaposan végig kellett gondolnunk, hogy mit szeretnénk látni Vietnamból. Mindenre nem volt időnk, így gyorsan kiszórtuk az összes olyan nevezetességet, amihez hasonlót máshol a környéken már volt szerencsénk látni. Egy hónappal Kei után a tengerparti henyélésnek nem éreztük szükségét, és észak-mianmari kalandjaink után a hegyi törzsek falvaiban túrázás sem volt olyan vonzó. Ha már egyszer megtapasztaltuk a tökéletest, minek pazaroljuk a drága időnket és pénzünket valami eggyel, kettővel vagy sokkal kevésbé érdekes kalandra?

A kemény kezű szelektálás után az első izgalmas állomásnak Dalat tűnt, úgyhogy ott kezdtünk. Talán akkor is megálltunk volna itt, ha nincs is erre semmi érdekes. Dél-Kína óta szinte folyamatosan ömlik rólunk a víz, négy hónap izzadás után pedig egy olyan város, amely 1500 méterrel a tengerszint felett ha hűvöst nem is, de legalább a trópusi pokolnál néhány fokkal kevesebbet ígért, egyszerűen ellenállhatatlan volt. Sajnos csak az nem jutott eszünkbe, hogy ilyen magasan máshogy süt a nap, így bár melegünk valóban nem volt, úgy leégtünk, mint Tádzsikisztán óta egyszer sem.

Dalat klímája a gyarmatosító franciákat is vonzotta, a város miattuk lett az, ami. Az ázsiai hőmérsékletet és páratartalmat nehezen viselő európaiak Indiától Mianmaron át Vietnamig mindenhol igyekeztek megtalálni gyarmataik legkevésbé meleg pontjait, hogy aztán a lehető legtöbb időt tölthessék ott. Az itt épített városokat angolul hill station-nek hívták, a francia szakkifejezést nem tudjuk sajnos, de valószínűleg omlette de fromage. Dalat is ilyen hill station, fénykorában lakosainak ötöde európai volt, de nem csak ők építettek itt szép villákat, hanem a kiválasztott helyiek is, például maga a vietnami császári família.

Dalat viszonylag későn, az 1920-30-as években virágzott, a pofás épületek nagy része is ekkor épült. Ennek köszönhetően itt a paloták már nem abban a neoklasszicista stílusban épültek, amit általában gyarmatinak szokás tartani, hanem a korszak menő divatja szerint art deco-, bauhaus- és még mindenféle olyan stílusban, aminek a megnevezését nem merjük ide behazudni. Vannak keverékek, mint például a Sprite fehérborral, amik egyszerűen nem tudnak működni, mások viszont megmagyarázhatatlan módon igen, és a világháborúk közötti európai építészet a vietnami hegyekbe ültetve szerencsére az utóbbiak közé tartozik.

A Dalat környéki vietnami hegyekben az a legérdekesebb, hogy nagyon nem tűnnek se vietnaminak, se délkelet-ázsiainak. A leggyakoribb növény a mediterrán fenyőre nagyon hasonlító fa, és nagyon sok az apró, csendes tavacska, mi ilyet legutóbb a Salzkammergutban láttunk. Viszont szinte teljesen hiányoznak a pálmafák, a rizsföldek és a por, hogy csak a régió legjellemzőbb vonásait említsük. Ebben a környezetben egyaránt jól esett a tóparti andalgással töltött nap, valamint a másik, amelyen helyi motorbiciklis taxisok hátsó ülésén kuporogtunk, Dalat környékének érdekes és nagyon mérsékelten érdekes nevezetességeit bejárva. Ez utóbbiak közül is kiemelkedett a legbénább dolog, amit a mianmari Inle-tó azon kolostora óta láttunk, ahol a helyi szerzetesek macskákat tanítottak meg karikákon átugrálni. Itt néhány, füstölő-készítésből élő apáca idomított be dagadt pincsikutyákat arra, hogy a vékony rudakat mellső lábaik közt tartsák. Lebilincselő volt.

Dalatból Hoi Anba szerettünk volna utazni, ám a vietnami buszmenetrendnek köszönhetően kénytelenek voltunk eltölteni egy éjszakát a jó hosszú vietnami tengerpart legnépszerűbb üdülővárosában, Nha Trangban. Aztán még két napot, de ezeket már a saját akaratunkból. Ha az ember kap egy olcsó szobát a kilencediken, elvehetetlen panorámával a pálmafákra, a bícsre és a kék tengerre, hajlamos röghöz kötődni. Nem tudnánk pontosan felidézni, hogy ez a két nap mivel telt el, az biztos, hogy még a kislábujjunkat sem dugtuk bele a tengerbe, és nem is feküdtünk ki az egyébként meglepően jól kinéző parti homokba. Sétálgatás volt, ettünk tengeri herkentyűket és jó sok mangót, egyszer kivonszoltuk magunkat a város szélén álló nyolcszáz éves pagodákig, de a többire tényleg nem emlékszünk. Népszerű tengerparti üdülőhelyeken így is kell viselkedni.

Nha Trang után aztán végül mégis sikerült eljutni Hoi Anba, és az eddig is kifejezetten szimpatikus Vietnam hirtelen ellenállhatatlanul vonzó lett. Hoi An minden kis ékszerdobozok kis ékszerdoboza, ahol a háromszor hat utcás óváros szinte teljes egészében átvészelte az ország történetének számtalan viszontagságát. A kisvárosban ma is sok kínai él, és a szebb épületek jó részét az ő őseik építették. Az óváros összes, de tényleg az összes épülete vagy múzeum, vagy szuvenír-bolt, vagy étterem, de ez a kommersz hangulat, akárcsak Kínában, itt sem zavaró.

Nyolc hónap után már biztosan kijelenthetjük, hogy egy településnek sokkal jobbat tesz, ha élet van benne, bármilyen élet, mint skanzenként vegetálni és megpróbálni úgy csinálni, mintha még mindig 1796 lenne. Azt aláírjuk, hogy nem szép dolog a profit érdekében lerombolni a múlt dicső emlékeit, és bevásárlóközpontokat építeni a helyükre, de mivel Hoi An történelmi városmagja tokkal-vonóval rajta van az UNESCO világörökség-listáján, ilyesmi itt nem is fordulhatna elő. Ami pedig még ennél is fontosabb, a régi épületek itt nem csak díszletei a turisták megkopasztásának, hanem még élet is maradt bennük. A piacon csak néhány stand árul Ho Chi Minh-es pólót és vörös csillagos sapkát, a többieknél szabadon gyűlhet a légy a gyümölcsre és a csirkebélre. És még a leghangosabb zenével és a legolcsóbb sörrel svéd tizenévesekre specializálódó kocsmák elé is kirakják zárórakor a hely szellemének megterített asztalt, gyertyákkal, ennivalóval és néhány kupica pálinkával.

Hoi Ant még Nha Trangnál is nehezebb volt elhagyni, de ekkor már úgy rohantunk, mint aki tényleg csak három hétre jött nyaralni, és igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a szűkös szabadságából. Gyorsan megnéztük a város szélén álló My Sont, az ország legfontosabb régészeti emlékét, ami a vele nagyjából egyidős Angkor után körülbelül annyira volt érdekes, mint az amfiteátrum a Lajos utcában, harmadszorra is elmentünk ebédelni ugyanoda, a legjobb étterembe, amihez Kína elhagyása óta volt szerencsénk, majd a néhány órára lévő Hué felé vettük az irányt.

Hué sokáig a császári Vietnam fővárosaként működött, és hiába lőtték rommá az egymással küzdő amerikai és észak-vietnami csapatok, a tempós és egészen ízléses újjáépítésnek köszönhetően ma is van benne és a környékén elég látnivaló. Tényleg csak halkan merjük mondani egy ilyen, a függetlenségére oly büszke országban, de itt is minden nagyon kínai. Csak szebb és élvezhetőbb. A Hué központjában álló egykori citadella és az ő központjában álló egykori császári palota nagyon közeli rokona a pekingi Tiltott Városnak, néhány nem elhanyagolható különbséggel. Pekingben faltól-falig élével állnak az emberek, itt komplett épületekben nem volt senki rajtunk kívül. Pekingben minden épület olyan frissen mázolt, mintha épp átadta volna a kivitelező, itt szerencsére nem. A Tiltott Várost Peking betondzsungelje veszi körbe, és bent is majdnem mindenhonnét hiányzik a zöld, itt viszont a sok trópusi fű-fa-virág még emel az összképen. Jobb, mint Peking, na. És az sem elhanyagolgató szempont, hogy szemben a koldusszegény szomszédokkal, Laosszal és Kambodzsával, a vietnamiak megengedhetik maguknak jeles dolgaik rendben és tisztán tartását.

Huéval tulajdonképpen csak egy komoly problémánk volt (meg egy közepesen komoly, amikor négy órára az egész városban elment az áram). Nem tudjuk pontos adatokkal bizonyítani, de nekünk nagyon úgy tűnt, hogy egész utunk alatt itt volt eddig a legmelegebb. Kuala Lumpur és Angkor is kemény volt, de ott összeszorított foggal még el tudtuk viselni a klímát, itt viszont az utolsó napunkon már nem. A város környéki, egyébként szintén szép és érdekes császári sírok bejárásakor már csak sofőrjeink mögött a motoron ülve bírtunk létezni a menetszélben, amikor sétálni kellett volna, az már egyszerűen nem ment. Hiába ittunk meg óránként másfél liter vizet, délután egykor feladtuk a küzdelmet, és inkább visszahajtattunk légkondis szobánkhoz.

Este mentünk is tovább még északabbra, és ezúttal kevésbé hajtott az idő szűke, mint a remény, hogy valahol a világon még kell létezni egy olyan helynek, ahol másfél órás esti séta után az ember trikója nem lesz olyan a kicsapódó izzadtságtól és sótól, mint a Torinói Lepel.

Címkék: úton vietnam