HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

január 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

linkblog

Hogyan élveztük a Halong-öblöt, és hogyan élvezheted te is

2008.04.21. 13:17 |  imecs + bede

Utunk során kevésszer féltünk annyira, mint a Halong-öböl előtt. Talán Penjikent és Dusanbe közt és a mianmari-bangladesi határnál igen, de itt egészen másfajta rettegésről volt szó. Attól féltünk, hogy el fogjuk cseszni, és hiába hajókázunk Délkelet-Ázsia egyik legszebb pontján, a körülmények majd lehetetlenné teszik a műélvezetet. Félelmeink megalapozásában komoly szerep jutott korábban itt már járt magyar barátainknak, valamint az utóbbi hónapokban megismert utazóknak, akik mind ugyanazt mondták a Halongról: szépnek szép, de az itteni cirkusz elviseléséhez erős gyomor kell. Kezdjük azt hinni, hogy bennünk van a hiba, de mi, akárcsak mindenhol máshol Vietnamban, itt is egészen elsőrangúan éreztük magunkat.

Amikor megérkeztünk az öbölben cirkáló valamennyi hajó kikötőjébe, a Halong nevű, folyamatosan dagadó városkába, azért egy kicsit elbizonytalanodtunk. Az itt egymásba gabalyodó hajó- és embertömeg még Angkor és a bangkoki Khao San Road után is egészen mellbevágó volt. Az árboc-erdő sok horvát kikötőt is megszégyenített, az egymást taposó bel- és külföldi turisták csoportjai pedig egy fél Tesco-parkolónyi helyet töltöttek meg a buszaikkal. Mi elsőként érkeztünk a kikötőbe, és három perc múlva már a hajónk fedélzetén elemezhettük, hogy néha bizony lehúzzák errefelé az embert, de azért nem olyan nehéz a lehető legkisebbre csökkenteni ennek veszélyét.

A Halong-öblöt, akárcsak Vietnam szinte összes többi részét, csak lassan és relatíve drágán lehet mindenféle szervezett csoportot elkerülve bejárni. És a helyi transzport-maffia arcátlanságának köszönhetően ehhez is kötélidegek kellenek. Az egyszerű és olcsó módszer a közeli Hanoiban kínált húszezer – és ez konzervatív becslés – csoportos túra valamelyikével látogatni ide. Ezek jelentős része túl kevés pénzért kínál túl sokat ahhoz, hogy egyáltalán igaz lehessen, és természetesen nem is igaz. Szerencsésebb esetben csak megkopasztást, tömegnyomort és minden kritikán aluli szolgáltatásokat kell elszenvedni, de olvastunk olyanról is, hogy a nagyon pattogó nyugati turistákat búcsúzóul jól meg is verték.

Elmondjuk, minket hogy nem vertek meg, hátha másnak is hasznára válik. Mi is megoldottuk a feladatot tíz, egy internet-kapcsolattal ellátott számítógép előtt ülve töltött perc alatt, de legyen csak az utánunk következőknek még könnyebb. A második perc végére tudtuk, hogy Hanoiban háromféle túrát ajánlanak a Halong-öbölbe. A túl olcsót, amin nagy a pórul járás veszélye, a túl drágát, amire nem volt pénzünk, és a közepeset, amit pont ránk szabtak. Az ötödik percre megtudtuk, hogy ebben a kategóriában mely utazási irodákra mondanak csupa szépet a világhálón, a maradék időben pedig ezek honlapjait böngésztük, árak és pontos címek után kutatva.

Végső választásunk a Vega Travel nevű cégre esett, őket a történtek fényében bátran ajánljuk mindenkinek, még abban az esetben is, ha nem laknak kevesebb, mint húsz méterre az irodájuktól, ahogy az velünk történt. Arra azért érdemes odafigyelni, hogy a jó irodába menjünk, Hanoi óvárosában ötszáz utazási iroda osztozik alig húsz néven, az ügyesebb imposztoroknak még honlapjuk is van. Mi a két napos, egy éjszakás túrát választottuk, ami fejenként hatvan amerikai dollárunkba került, ebben benne volt a hajózás és a hajón alvás légkondis-fürdőszobás kabinban, négy étkezés, az összes belépőjegy, tengeri kajakozás, valamint a Hanoi-Halong-Hanoi fuvar. A sörön kívül tehát minden.

Akkor kezdtük érezni, hogy talán megússzuk a rettegett lehúzást, amikor a minibuszunk alig tíz perc késéssel gördült be az iroda elé, és tényleg nem voltak benne tizenkettőnél többen, ahogy arra előző nap a cég alkalmazottja többször is megesküdött. Sőt, velünk együtt összesen hét főből állt a csoport, ami miatt egy kicsit megijedtünk, mert hallottunk arról a kedvelt trükkről is, hogy összeöntik a túl sovány csoportokat, de szerencsére erre sem került sor. Halongig az utat csak egyetlen kötelező megálló tarkította egy szuvenírboltnál, de hát mi már csak nevetünk, amikor egy óriási WORKSHOP OF HANDICAPPED CHILDREN felirat alatt csúnya kínai műanyagtányérokat árulnak darabonként 15 dollárért. A parkolóban azt is megtekinthettük, milyen, amikor az ember direkt a legolcsóbb megoldást választja, és a harminc emberrel teletömött, tizenöt fős mikrobuszokat látva ismét csak melegen ajánlhatjuk a legalább középkategóriás megoldást.

Halong-öbölből szinte minden délkelet-ázsiai országra jut egy. A kínait láttuk, a laoszit csak messziről, a thaiföldit nem, a fülöp-szigetekin pedig még gondolkodunk. Furcsa formájú mészkő-kúpok ezek, Kínában a mezőn állnak, Vietnamban viszont a tengerben, és ha lehet választani, mi az utóbbiakra szavazunk. Bár ezen a kiránduláson minden stimmelt, a napot egy másodpercre sem láttuk, és az egész öblöt szürke felhők borították. Viszont mi nyolc hónap alatt azt is megtanultuk, hogy a napsütés rendkívül túlértékelt dolog, szinte több vele a baj, mint az öröm, dög meleget hoz és olyan fényt, hogy napszemüvegben is csak hunyorogni lehet benne, arról nem is beszélve, hogy egy fényképünk sem sikerül. Ha nem szakad elviselhetetlenül az eső, nincs semmi baj a beborult éggel, a Halong-öbölnek pedig kifejezetten jót tett, a szürkészöld víz, a szürkészöld hegyek és a szürke ég együtt nagyon jól mutattak.

Szerencsénk volt az angolul érthetően beszélő vezetővel és a normális társasággal is, különös tekintettel a holland lányra, aki mérnökként hónapokon át próbálta meggyőzni a bolíviai Cochamabamba elöljáróit, hogy elégedjenek meg egy körforgalommal a megálmodott, háromszintes felüljáró helyett, valamint az angol fiúra, akinek annyira elege volt abból, hogy napjai a londoni Ogilvynél csak kreatív könyvelésből álltak, hogy inkább világgá ment a barátnőjével. Az étel egész jó volt, a kabinunk pedig minden várakozásunkat felülmúlta, a légkondi is működött benne, nem mintha igényeltük volna.

Még a tengerbe sem ugrottunk be, és nem csak azért, mert helyenként elég koszos volt, hanem mert több hónap izzadás után itt végre egy kis hűvössel is találkoztunk. Inkább csak ücsörögtünk a hajó tetején, néztük az elsikló tájat, és örvendtünk a körülményeknek. Ilyen jól utoljára akkor éreztük magunkat a lehúzás hiányától, amikor egy minibusz olyan olcsón és olyan gyorsan vitt el csak minket Észak-Laoszból Vientiane-ba, ahogy azt megígérték. Csinálni csak két dolgot csináltunk. Egyrészt elképesztő tömegjelenetek közepette rövid sétát tettünk egy teljesen semmilyen barlangban, ahol a fő attrakció egy, a közérthetőség kedvéért vörössel kivilágított, izgalmi állapotban leledző hímtagra hasonlító cseppkő-képződmény volt. Másrészt pedig másfél órát kajakoztunk a tengeren, barlangokból ki és be. Mi ilyesmivel soha nem próbálkoztunk korábban, és bár útitársainkat jó előre figyelmeztettük, hogy a magyar nép genetikailag erre a sportra van kódolva, gyorsan kiderült, hogy velünk talán még Fábiánné Rozsnyói Katalin Katinéni sem tudna olimpiai aranyat nyeretni. A bénázás ellenére remek móka volt.

Tömeggel csak a barlangban és éjszaka a tengeren találkoztunk, mivel valamennyi hajónak ugyanott kell horgonyoznia a sötétben. Második nap hajnalban egy tök üres mellék-öbölben hajókázva a fedélzeten ülni és a hegyeket nézni a félhomályban akkora élmény volt, amekkorára pont ebben a mindenki által fenntartásokkal kezelt Halong-öbölben egyáltalán nem számítottunk. Annyira stimmelt minden, hogy a program végén szinte sajnáltuk, hogy nem a három napos, két éjszakás opciót választottunk. Aztán amikor elváltunk a többiektől és elkezdett szakadni az eső, annyira már nem bántuk, hogy nem kell több órás kirándulásra indulnunk az egyik szigeten át. Hanoiba visszafelé érthetetlen módon nem az ál-nyomorékoknál, hanem a világ legnagyobb és legízléstelenebb kerti szobrait kínáló óriási boltnál álltunk meg, ami csak tovább növelte bennünk a jó kedvet.

Két utolsó vietnami napunkat Hanoiban, Saigon kicsit csóróbb, ám szintén nagyon szimpatikus kistestvérében töltöttük. A fővárosban csak négymillióan laknak, így itt valamivel kevesebb a robogó, mint a déli központban, az óváros szűk és kanyargós utcáin uralkodó állapotok viszont még Ázsiához képest is izgalmasak. A városon egyébként az a Vörös-folyó folyik át, amit mi négy hónapja Kína legdélebbi részén, Hanoitól alig néhány száz kilométerre már láttunk. Ritkán szoktunk érzelmileg kötődni lassan hömpölygő, rendkívül szennyezett víztömegekhez, de azért jó érzés volt konstatálni, hogy mentünk egy kört.

Kína közelsége nem csak a folyóban érződik, hanem a Hanoi emberek arcán is, mi itt sokkal több kínai vonást fedeztünk fel, mint az alacsonyabb és barnább délen. És a fővárosban úgy is esznek, mint a kínaiak, ugyanolyan jót és legszívesebben ugyanolyan elképesztő méretű, folyamatosan pörgő hodályokban. Látnivaló, az nincs itt szinte egy sem, de mi nem is vágytunk már másra, mint a szívünkhöz nőtt vietnami élet kiélvezésére, mielőtt végleg elhagytuk volna Indokínát. Ez utóbbi elég nehézkesen sikerült, az elvileg hajnali egykor induló gépünk végül fél négykor szállt fel, úgyhogy több óránk volt behatóan tanulmányozni a Hanoi repterén élő népes patkány-kolónia viselt dolgait. Aki esetleg erre járna, annak adunk még egy tuti tippet a Vega Tours után. A belgacsoki-bolton kívül sehonnét ne vegyen semmit, ha nem akar megcsócsált szuvenírekkel és kekszes dobozokkal találkozni.

Címkék: úton vietnam