HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

december 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

linkblog

Egyenesen mindenki oda tud menni

2008.05.04. 09:02 |  imecs + bede

Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az érdescápák után lelkesedésünk az utazással kapcsolatban el ugyan nem szállt, viszont meglehetősen céltalanul csapongott. Fogalmunk sem volt, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Gyorsan rájöttünk, a Fülöp-szigetek többek közt abban is hasonlít Indonéziára, hogy még közepesen sok idő alatt is lehetetlen rendesen bejárni az egészet. Túl nagy az ország és túl sok itt a sziget, így muszáj szelektálni. Szelektáltunk, szelektáltunk, a turistacsapdákat kilőttük, a nagyon érdekes, ám nagyon távoli szigeteket pedig fájó szívvel ugyan, de szintén kilőttük. Végül arra jutottunk, hogy kezdjük Bohollal.

 

Ahhoz, hogy Bohollal kezdhessük, először el kellett oda jutni Donsolból. Vessünk közösen egy pillantást a fenti térképre. A felső részén középen a képbe belógó földdarab Luzon szigetének déli része, rajta az a piros pont Donsol. Az ott lefelé középtájon pedig Bohol, pirossal itt a Loboc nevű kisvárost jelöltük, ahova el akartunk jutni, mert azt hallottuk, hogy ott jó. Ahogy azt mindenki tudja, aki valaha megpróbált eljutni mondjuk Pestlőrincről a Budakeszi útra, egyenesen soha, sehova nem lehet menni. Egy szigetvilágban pláne nem. Ha pedig anyagi helyzetünkből kifolyólag a röpködéstől eltekintünk, akkor pláne-pláne nem.

A légi út mellőzésének esetén Donsolból Boholra a legegyszerűbben valószínűleg két hajóutat kombinálva lehet eljutni. Azért csak valószínűleg, mert a következő napokban történtek fényében mi minden hitünket elveszítettük a Fülöp-szigeteki kereskedelmi hajóforgalom megbízhatóságában. Mindenesetre a papír azt mondta, hogy a Donsol melletti Pilar kikötőjéből jár valami bárka Cebuba, az ország második legnagyobb városába, ahonnét már gyerekjáték eljutni a viszonylag közeli Boholra. Ezt az opciót ábrázolja a fenti térkép. Az első szakasz Cebuig állítólag tíz-tizenkét óra, amihez nagyon nem volt kedvünk. Inkább izgalmasabb és lassabb, ám potenciálisan kényelmesebb útvonal után néztünk. Rövid tervezgetés után az alábbiakat vázoltuk fel.

Tizenkét órát ültünk mi már indonéz hajókon is, a Fülöp-szigetek két méretes, ám keveseket érdeklő szigetén viszont még nem jártunk. Így döntöttünk úgy, hogy Donsolból Boholra utunk Samar és Leyte szigetein keresztül vezet majd. Méregettük a távolságokat és a közlekedési lehetőségeket, végül pedig arra jutottunk, hogy két nap alatt simán leküzdhető lesz a távolság. Úgy terveztük, hogy első nap átkelünk Samarra, végigbuszozunk a nyugati partján, átkelünk a hídon, amely egy nagyon keskeny tengerszoroson átívelve összeköti a szigetet Leytével, végül pedig megalszunk a régió központjában, Tacloban városában. A második napon csupán egy rövid kis buszút várt ránk Taclobanból Maasin kikötőjébe, ahonnét Bohol már csak két óra hajóval. Ha minden ilyen simán ment volna, biztosan nem írunk erről egy komplett bejegyzést.

A fenti térképen a különböző színekkel jelölt szakaszok az egymást követő napokon megtett útvonalat jelölik. Igen, tényleg öt napunkba tellett az, amit elvileg egynél kevesebb alatt is meg lehetett volna oldani. Panaszkodni mi már soha nem panaszkodunk, és egyébként is, számtalan érdekes tapasztalattal gazdagodtunk a Fülöp-szigetek elmaradottabb régióival kapcsolatban, a helyi gyorséttermektől a világ leghangosabb légkondijáig. Inkább akkor elmeséljük, mi is történt és mi minden romlott el. Gyűljetek körénk!

Utunk első napjának reggelén minden erőnket összeszedve képesek voltunk viszonylag korán felkelni. Megreggeliztünk, kifizettük donsoli vendéglátóinkat, könnyes búcsút vettünk tőlük, majd kisétáltunk a piacra jeepneyt fogni Pachao irányába. A jeepney a Fülöp-szigetek igáslova, azzal a különbséggel, hogy ez nem állat, hanem egy dzsip és egy busz korcs gyermeke, valamint hogy csúnya képek vannak mindegyikre festve, általában a Biblia, amerikai képregények és sportszergyártó-márkák logói által inspirálva. Pachaóban nem volt semmi dolgunk, inkább útkereszteződés az, mint falu, viszont itt kellett átszállnunk egy Sorsogonba tartó másik járműre. Öt perc várakozás után meg is érkezett egy busz, és Sorsogonban sem kellett negyed óránál többet ácsorognunk egy benzinkútnál, mire befutott egy Matnogba, következő úticélunk felé tartó jeepney. Vannak országok, ahol mindenki sírni kezd, ha a Volán megszüntet egy járatot, máshol viszont mindenki lelkesen személy- és teherszállító mikrovállalkozásba fog, aminek eredményeként a lakosságnak soha többé nem kell órákat ácsorognia a megállóban, olyan intenzív a verseny a kegyeiért.

Az események Matnogban kezdtek lelassulni. Luzon déli csücskéről Samar nagyon közelinek tűnt, a hajóra viszont várni kellett, a menetideje pedig több volt, mint amire számítottunk. Eddig töretlen optimizmusunk ekkor bicsaklott meg először, és már nem voltunk biztosak abban, hogy estig eljutunk Taclobanba. A Luzon és Samar közti szorosba kelet felől nagyjából a komplett Csendes-óceán akar egyszerre befolyni, innét kifelé már csak Guam van és Hawaii, aztán Mexikóig nagyjából semmi. A hajóról tökéletesen látszott a víz ereje, hullám nem volt egy szál sem, viszont az egész tenger úgy fortyogott és kavargott, mint amiből egy gejzír készül kitörni.

Samaron – egészen pontosan Allen kikötőjében – kétségbeesetten próbáltunk Taclobanba, vagy legalább az előtte lévő nagyvárosba, Catbaloganba tartó járművet találni, de nem volt szerencsénk. A szabad piaci verseny egyik hátulütője, hogy az ember soha nem tudja, a jeepney- és buszsofőrök vajon igazat mondanak-e, vagy csak a saját pecsenyéjük sütögetésének érdekében tagadnak le minden egyéb járművet. Végül feladtuk a harcot, és megelégedtünk egy Calbayogba, a legközelebb eső méretesebb városba tartó jeepneyvel. Reménykedtünk, hogy majd ott sikerül elkapnunk valami járművet, mielőtt késő délután teljesen leáll a tömegközlekedés.

Az, hogy Samar valóban a Fülöp-szigetek széle, elég gyorsan kiderült. Az út hamar kambodzsai szintűvé mállott, amikor nem az életünket mentve kapaszkodtunk, idegesen pillantgattunk az óránkra. Calbayogba érkezve egyetlen triciklis kivételével senkit nem találtunk, aki ne ugyanazt állította volna: innét aznap már nem megy sehova semmi. Az arcán undorító sebet viselő ember lógó nyelvvel eltekert velünk és cuccainkkal a város másik felébe, ahol a buszállomáson gyorsan kiderült, mégis a többieknek volt igaza. Ez valószínűleg sofőrünket is frusztrálhatta, nem is volt hajlandó az általunk kijelölt szállodáig elpedálozni, csak valami Tourist Innhez ragaszkodott. Ez a kívülről borzalmasan kinéző épület vacak, ám megdöbbentő módon légkondival, fürdőszobával és kábeltévével felszerelt szobáknak adott otthont, úgyhogy gyorsan meg tudtunk egyezni a recepcióssal.

Este Calbayogban elkezdtünk megismerkedni a néhány százezres Fülöp-szigeteki városok életével. Kivétel nélkül valamennyiük központjában egy Jollibee áll. A Jollibee a helyi gyorsétterem-lánc, amely az országban messze vezet a McDonalds előtt, és ahogy Calbayogban kiderítettük, nem is olyan rossz hely. Ha ilyen nyílik a nyolcvanas évek végén a Régiposta utcában, mi biztosan ezért rajonganánk. A filippínók imádják a gyorséttermeket, a Jollibee mellett még tucatnyi helyi fejlesztés működik, és szinte az összes nagy nemzetközi lánc is jelen van. Egész utunk során nem láttunk annyi kövér embert, mint itt egy hét alatt.

A Jollibee mellett ami minden Fülöp-szigeteki városban van, az a megdöbbentően sok gépjármű. Már Calbayogban is feltűnt, hogy faltól falig állnak a motoros, taxiként funkcionáló triciklik, de a később felkeresett városokban a helyzet csak romlott, volt ahol csak azért lehetett átkelni az úttesten, mert a temérdek jármű teljesen befagyasztotta a forgalmat, és így köztük lavírozva el lehetett jutni egyik oldalról a másikra. Ezen érdekes dolgok megfigyelése után esténket egy hatékony szúnyogirtó spray beszerzésére fordítottuk, közben pedig kénytelenek voltunk megállapítani, hogy a Fülöp-szigetek egyáltalán nem olyan olcsó hely, mint jónéhány ország Délkelet-Ázsiában. Később blogot frissítettünk és a szobánkban sorozatokat bámultunk, most nem ugrik be, hogy Helyszínelőket vagy a House-ot.

Másnap reggel már világosan láttuk, hogy esélytelen egy nap alatt eljutni Boholra, így a lazulás mellett döntöttünk. Csak Taclobanig buszoztunk el, továbbra is abban a szent hitben, hogy az onnét Boholra vezető távolság már tényleg simán leküzdhető egy nap alatt. Így csak öt órát kellett ücsörögnünk egy buszon, és bár az út az utolsó szakaszon már jobb volt, mint előző nap, az időjárás gondoskodott lelkünk megnyomorításáról. Ezeken a buszokon természetesen nincs légkondi, az ablakok viszont nyithatóak, így amikor jó az idő, a menetszél elviselhetővé teszi a meleget és a párát. Most viszont már közel járunk az esős évszak kezdetéhez, és szinte minden nap legalább egyszer szakadt az eső, többnyire viszont inkább ötször. Amikor pedig elkezd szakadni, a filippínók, akik nyilvánvalóan a sok gyorséttermi vacsora és édesség hatására már tényleg cukorból vannak, betegesen bezárnak minden ablakot, amitől a busz hamar szaunává változik. Egy kakasokkal teli szaunává.

Arról korábban is tudtunk, hogy a Fülöp-szigeteken a nemzeti sport a kakasviadal, de azt azért nem sejtettük, hogy milyen fokú rajongásról van itt szó. A legdrágább, légkondis buszokat és hajókat leszámítva lehetetlen olyan járműt találni az országban, amelyen ne lenne legalább egy kakas. Ezeket gazdáik speciális, lyukakkal ellátott dobozokban szállítják, és szemmel láthatóan előbb válnának meg feleségüktől, nyolc gyereküktől és a Bibliától, mint szemük fényétől, ami egyébként jó eséllyel nem éli túl a következő vasárnap délutánt. A legjobb persze az, amikor a buszban tartózkodó három harci kakas egymásnak felelgetve kukorékolni kezd.

Taclobanban aztán rosszul indultak a dolgok. Először képtelenek voltunk hatékonyan alkudni egy rendkívül agresszív triciklisofőrrel szemben, aztán a kinézett szállodában nem volt szoba, a második opcióban pedig csak egy ablak nélküli. Az előző nyolc hónapban már megtanultuk, hogy egy elviselhető hotelszobához természetes fényre egyáltalán nincs szükség (a fűtés vagy légkondi, valamint a saját vécé az igazán fontos, és nem árt, ha el is lehet férni az ágyon), az utóbbi két hétben pedig azt, hogy azokban az alsó-közép kategóriás szálláshelyeken, amilyeneket mi utunkon preferálunk, a Fülöp-szigetek elég gyenge, úgyhogy megállapodtunk ennél a vacaknál. Este már csak internetezni, egy Mastercardot elfogadó bankautomatát keresni, valamint vacsorázni mozdultunk ki. Ez utóbbi jelentette a nap egyetlen kellemes meglepetését, aki Taclobanban jár, annak az Ochó nevű éttermet mindenképpen ajánljuk, mi húsz dollárért annyi tintahalat, rákot, halat és mangóshake-et fogyasztottunk, amennyi csak belénk fért.

Harmadik napunk optimistán indult, ami elsősorban az ágyból későn kikászálódásnak volt köszönhető. Ha tudtuk volna, hogy ez végzetes hibának bizonyul, biztos nem vagyunk ilyen vidámak. A buszos döcögés helyett inkább egy gyorsabb, kényelmesebb és légkondisabb minibuszt választottunk a Maasinba vezető úthoz. Ezen az isten háta mögötti buszpályaudvaron is működött egy Dunkin Donuts, úgyhogy Amerika ízével a szánkban indulhattunk neki Leyte belsejének. Tacloban leghíresebb szülötte maga Imelda Marcos volt, és a választási plakátokból ítélve itt a Romualdez (a neves cipőgyűjtő leánykori neve) vezetéknév még mindig nagyon jól cseng.

A Fülöp-szigetek hátsó felében bolyongva eltöltött napokra valószínűleg keserűbben gondolnánk most vissza, ha a természet nem kárpótol mindenért. Amióta elhagytuk az indonéziai Banda-szigeteket, ilyen bujaságot sehol nem láttunk. Mindenütt fantasztikusan szabályos formájú vulkánok, rizsföldek, pálmafák és virágzó bokrok, most mát egészen biztosak vagyunk abban, hogy ez az egyetlen táj a világon, amit egyszerűen lehetetlen megunni.

Aztán az sem volt rossz, hogy itt majdnem mindenki tud legalább egy kicsit angolul, nagyon sokan pedig folyékonyan beszélik a nyelvet. Amikor egy kínai vonaton meg akartuk kérdezni a kalauzt, hogy mikor érünk a célállomásra, az egészen Activity-szerű feladat volt. Felírtuk egy darab papírra kiindulópontunk nevét, mellé az indulás időpontját, alá pedig az úticél nevét, mellette egy kérdőjellel. Aztán reménykedtünk, hogy az utóbbira bökdösésünket megérti az egyenruhás, és a kezébe nyomott tollal a kérdőjel helyére írja a helyes megfejtést. A Fülöp-szigeteken ez valamivel egyszerűbben zajlik. „Excuse me, when do we get to Maasin?“ - kérdezzük mi. „Around 4:30 PM, sir“ – válaszolja a sofőr. Így azért könnyebb. Lenne. Mert Kínában, ha a kalauz megérti, hogy mit kérdezünk, a válaszához órát lehet igazítani. A Fülöp-szigeteken viszont a kifogástalan angolságú válasz csupán sacc, amely nem veszi figyelembe a ránk leselkedő útépítéseket, valamint a folyamatos megállásokat és újra elindulásokat a le- és felszálló utazóközönség igényei szerint.

Maasinban optimistán szálltunk le a buszról, pláne, hogy pont a kis kikötőnél állt meg. Itt azonban gyorsan kiderült, hogy aznap már nem megy semmi Boholra, csak másnap reggel kilenckor indul a következő hajó. Így kénytelenek voltunk Maasinban aludni, és szerencsére elég nagy szobát kaptunk, aminek köszönhetően a világ leghangosabb légkondija olyan távolságban volt a fejünktől, hogy füldugó segítségével legalább néhány órára el tudtunk mellette bóbiskolni. A világ leghangosabb légkondija hangosabb volt, mint egy légkalapács, hangosabb, mint a Hungaroring célegyenese, és hangosabb, mint egy légkalapács a Hungaroring célegyenesében. A világ összes hangos dolga közül csak a Kuala Lumpur-i Pondok Lodge-nál nem volt hangosabb. Próbáltuk kinyitni az ablakokat, de gyorsan kiderült, hogy Maasin kóbor kutyái olyan dühösen tudnak ugatni, valamint olyan párás a klíma, hogy annál még a légkondi monoton berregése is jobb.

A klímaberendezések elviselhetetlenségével kapcsolatos észrevételeink mellett más érdekes felfedezést is tettünk Maasinban. Harmadik napja jártuk a Fülöp-szigetek eldugottabb részeit, és még egyetlen nőnemű turistával sem találkoztunk. Férfival viszont annál inkább, még olyan isten háta mögötti helyekre, mint Maasin is jutott négy-öt fehér férfi, fajtájuk meglehetősen defektes példányai, oldalukon húsz évvel fiatalabb és hatvan kilóval könnyebb bennszülött lányokkal. Ázsiában máshol is találkoztunk szexturizmussal, de olyan léptékűvel, mint a Fülöp-szigeteken, sehol.

Másnap reggel a maasini kikötőben szó sem volt Boholra induló hajóról. A meglehetősen fogalmatlan helyi triciklisek összesen annyit bírtak kinyögni, hogy a húsz kilométerrel északra lévő kisvárosban, Batóban, több esélyünk lehet. Fáradtak voltunk, mert nem aludtunk, éhesek, mert nem reggeliztünk, mégis hősiesen átjeepneyztünk Bato kikötőjébe, ahonnét már órákkal korábban elment a boholi hajó. Elkeseredettségünkben elkezdtünk hülyeségeket csinálni, nevezetesen megvárni a délután kettőkor induló következő hajót. Órákon át ücsörögtünk a koszos váróteremben, nyalogattuk a sebeinket, és közben egyszer sem jutott eszünkbe, hogy kettőkor már semmi értelme nincs átmenni Boholra, mert csak fél ötre érnénk át, amikor már garantáltan semmi nem vinne el minket Lobocig. Mindez csak kettőkor jutott eszünkbe, amikor befutott a hajó, ami egyébként sem úgy nézett ki, mint aminek a fedélzetén el akartunk volna két és fél órát tölteni.

A velünk együtt várakozók legnagyobb megrökönyödésére így négy óra ücsörgés után nem a Boholora tartó hajóra szálltunk fel, hanem egy Ormocba induló buszra. Nem volt kedvünk több obskúrus útvonallal próbálkozni, inkább elbuszoztunk a városba, ahonnét biztosan indult hajó Cebuba, ahonnét pedig biztos indult hajó Tagbilaranba, Bohol fővárosába. Ormoc pont ugyanolyan, benzinnel és gyorséttermi sültcsirkével meghajtott városnak bizonyult, mint előző állomásaink, bár szexturistából talán itt volt a legtöbb. Viszont itt kaptunk normális szobát, és egy olyan éttermet is találtunk, ahol a crispy pata, az ország egyik nemzeti eledele simán felvette a versenyt bármelyik német ropogós csülökkel – lévén ez is ropogós csülök.

Nem Ormocban találkoztunk először autentikus filippínó karaokéval, de a szállásunk éttermében éjjel folyó előadás volt az a borzalom, amihez ezentúl az életben minden borzalmas karaokét hasonlítani fogunk. A Fülöp-szigeteken egyáltalán nem számít, ha valaki nem tud énekelni, a lényeg, hogy szeressen. Sokkal nagyobb szégyen, nem tudni a dal szövegét, de ahogy elnéztük, olyan nagyon ez sem baj. Ormocban egy tucatnyi középkorú, elég részeg polgár előadásában voltunk kénytelenek meghallgatni a hatvanas és hetvenes évek legnagyobb slágereit, a leginkapacitáltabb férfi által énekelt Hey Jude jobban fájt volna Paul McCartneynak, mint egy válás valami féllábú ex-prostituálttól.

Odüsszeiánk ötödik napján végre felszálltunk egy Cebuba tartó, légkondicionált és igen gyors hajóra, majd ott alig fél óra várakozás után egy ugyanilyen, Tagbilaranba tartó járműre. Végül Boholon már csak egy taxissal kellett megalkudnunk a a loboci fuvarra, miután képtelennek éreztük magunkat az újabb jeepneyzésre. Délutánra meg is érkeztünk szállásunkra, a szigeten pedig számtalan, ám az előző napokhoz semmiben sem hasonlító kaland várt ránk. Aki pedig Donsolból akar eljutni Boholra, az ne feltétlenül így csinálja.

komment

Címkék: fülöp szigetek úton

süti beállítások módosítása