HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Kismajom, csokihegy, magyar ember csak Boholra megy

2008.05.07. 09:53 |  imecs + bede

Azért kacskaringóztunk annyit Boholért, mert meg akartunk itt nézni két dolgot, az öt napos bolyongás és benzingőz után pedig még pihenni is egy kicsit. Az utóbbi tevékenységhez a Loboc folyó partján, a hasonló nevű kisvárostól néhány kilométerre épült bungalókat néztük ki. 18 dollárért járt egy elég nagy szoba saját fürdőszobával, szúnyoghálós ággyal, valamint annyi gekkóval, gyíkkal és hangyával, hogy csak az ő mindennapjaik megfigyelésével el tudtunk tölteni fél napot. Lehetett még itt bérelni biciklit és csónakot, valamint volt egy nyugatias étterem, ez utóbbinak mi speciel annyira nem örültünk. Utunk során most laktunk először fehér emberekre belőtt, fehér emberek által üzemeltetett helyen, és az élmény rendkívül tanulságos volt.

 

A közepesen bolond, belga Rita, valamint férje/élettársa/barátja, a szintén belga, viszont nagyon bolond és nagyon fárasztó Chris tíz éve nyitották meg álmaik szállodáját, a Nuts Huts névre keresztelt, 40 ember elszállásolására alkalmas bungalósort. Előtte angolt tanítottak Kínában, még régebben pedig a halál szélén álló betegeket ápoltak Antwerpenben, de már évtizedek óta arra készültek, hogy egyszer lesz egy ilyen helyük. Utunk során sok emberrel találkoztunk, aki az otthoni mindennapok elől menekülve folyamatosan arról beszélt, hogy valahol a világ végén nyitni kellene egy bárt vagy szállodát vagy búvárbázissal kombinált, szörfdeszkákra épített éttermet, de valahogy ezeket a terveket hallgatva egyszer sem voltunk meggyőződve, hogy valaha is megvalósulnak. A Nuts Huts viszont sikerült, a sűrű zöldben a folyóról is alig lehetett látni a parttól néhány méterre épült házikókat. Nyilvánvaló volt, hogy az egészet valaki nagyon jól kitalálta, ami pedig ritka, meg is csinálta. Többek közt ezért is volt érdekes Rita és Chris sztorijait hallgatni.

Például hogy milyen sok gondjuk volt a szomszéd falu kisgyerekeivel, akik a bungalók mögé bújva próbálták meglesni a fürdőszobákban meztelenkedő európai nőket. A megoldás egy helyi éjjeliőr felfogadása volt, aki név szerint ismerte az összes kis kukkolót. Aztán ott volt a transzvesztita pincérük, aki egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt, és csak jóval később tudták meg, hogy lelépett az egyik csendes, francia vendégükkel. Vagy a tizenkét kövér német férfi, akik minden nap megitták az összes rendelkezésre álló alkoholt, húson kívül semmit nem voltak hajlandóak enni, de nem volt velük semmi baj, csak amikor utolsó estéjükön fogdosni kezdték a nőnemű alkalmazottakat. Szerencsére túravezetőjük gyorsan leállította őket azzal, hogy nyugalom, másnap Cebu városában lesznek majd lányok is a programban. Eddigi vendégeik alapján a magyarokat rendkívül sokat piáló, ám az alkoholt jól bíró, és egyébként is kedves embereknek ismerték meg. Igyekeztünk megfelelni előítéleteiknek.

Tíz év zavartalan működés után a Nuts Huts valószínűleg a végét járja. A Loboc folyón egyre gyakoribbak a két egymáshoz erősített csónakra helyezett deszkákon működő éttermek, amelyeken a japánokból, koreaiakból és leginkább kínaiakból álló közönség eszik, iszik, jó hangosan karaokézik, és hallgatja helyi zenészek előadásában az Oh, Carol-t és a My Way-t. A hajók működése jelenleg nagyjából délelőtt tíz és délután négy közé van korlátozva, azonban ennek is gyorsan vége lesz.

Loboc településtől felfelé a folyóparton vagy öt kilométer hosszúságban már kiépült a közvilágítás, amelynek ünnepélyes beüzemeltetésére valamikor májusban maga az államelnök, Gloria Macapagal-Arroyo is a helyszínre utazik. Bár a polgármester azt ígérte, hogy a karácsonyfa-szerűen kivilágított folyón sem közlekedhetnek majd a hajók este tíz után, a belgák nem valami optimisták. Egy kínai vállalkozó ebbe az egészbe már túl sok pénzt fektetett ahhoz, hogy ne akarjon a lehető legtöbbet kiszedni belőle, az pedig egészen nyilvánvaló, hogy a következő években fog ide annyi kínai turista özönleni, amennyiért érdemes még hajnali négykor is karaoke-hajókat indítani. A belgák már hallottak olyan pletykákat, hogy esetleg az ő helyüket is felvásárolnák, ami tulajdonképpen nincs is ellenükre, feltéve, hogy jó árat kapnak, valamint a vásárló garantálja, hogy gondoskodik a személyzetről is. Közelednek az ötvenhez, most már inkább Dél-Európában üzemeltetnének valami panziót, talán elfekvőt gazdag, ám a végüket járó nyugdíjasoknak és háziállataiknak.

Nem emlékszünk, hogy pontosan mikor és miért, de még jóval tavaly augusztusi indulásunk előtt nagyon elkezdte birizgálni a fantáziánkat Bohol két nevezetessége, a koboldmaki és a Chocolate Hills. Az előbbi valószínűleg azért, mert ennél viccesebben kinéző állat kevés van, az utóbbi pedig mert hiába olvastuk, hogy annyira azért nem nagy szám, és igazából sajnos nem is csokoládéból vannak azok a hegyek, a név kellően érdekesnek tűnt. Szerencsénkre mindkét attrakció megfelelt a vagy egy éve felépített várakozásoknak, sőt. Pedig itt aztán minden a lehető legrosszabbul indult.

Koboldmakikat Boholon sokfelé lehet látni, ám mi direkt el akartuk kerülni az olyan helyeket, ahol kis ketrecekben tartott példányokat lehet birizgálni és fényképezgetni. Inkább lelkiismeretes turistaként úgy döntöttünk, hogy a koboldmakikat nem rabszolgaként, hanem relatív kényelemben tartó egyetlen helyet, a Tarsier Visitors Centre-t keressük fel. A tarsier az a koboldmaki angolul, egyébként. Szállásunktól a TVC pontosan 18 kilométerre esett, úgy éreztük, ez akkora távolság, amit biciklivel oda és vissza pont le tudunk küzdeni egy nap alatt anélkül, hogy egy árokba beleborulva végkimerültségben elhalálozzunk.

Az volt a nagy szerencsénk, hogy az alkohol és a sci-fik mellett már csak a biciklisport iránt érdeklődő Chris két egészen kiváló mountain bike-ot bocsájtott a rendelkezésünkre. Mindkettő pehelysúlyú volt, jó sok sebességgel, aminek köszönhetően az elképesztő emelkedőkkel tarkított úton csak néhányszor kellett leszállnunk tolni a bringát. Tényleg nagyon nehéz terep volt, minden boltnál meg kellett állnunk vizet vásárolni, a tekerés közben érzett fájdalom azonban semmi volt ahhoz képest, ami akkor tört ránk, amikor a TVC bejáratához érve megpillantottuk a ZÁRVA táblát. Sajnos mi szombaton érkeztünk ide, és a faluban pont ezen a hétvégén zajlott valami fiesta, amin a jelek szerint mindenkinek kötelessége volt részt vennie, aki csak élt és mozgott a környéken. Elkeseredettségünkben belógtunk a vadaspark-szerű TVC-be, ám mivel csak nagyon nagy vonalakban tudtuk, hogy mit kellene észrevennünk a fákon, esélyünk sem volt egyetlen vacak kis koboldmakit megpillantani. Ha visszafelé nem több a lejtő, soha nem érünk vissza, és így is ez volt a legfárasztóbb dolog, amit évek óta csináltuk.

Két nappal később ismét nekifutottunk a TVC-nek, ám ahhoz már nem volt lelkierőnk, hogy ismét bringázzunk. Inkább bementünk Bohol fővárosába, Tagbilaranba, meghosszabbíttatni vízumunkat egy Themistocles P. Intig nevű, rendkívül komoly és bajszos tisztnél, majd felbéreltünk egy motoros triciklit a koboldmakikig vezető útra. Féltünk, hogy esetleg a fiestán mindenki úgy berúgott, hogy nem lesz, aki kinyissa a koboldmakikig vezető utat, de aggodalmunk alaptalannak bizonyult. A vadaspark alkalmazottja, miután felhívta a figyelmünket, hogy ne az erre rendszeresített perselybe dobjunk a belépődíjat, hanem inkább az ő zsebébe csúsztassuk, végre beengedett minket a ráccsal körülvett, néhány focipályányi erdőbe.

A koboldmakik törzsfejlődésileg valahol a félmajmok és a majmok között elhelyezkedő, nagyjából kézilabdányi kis állatok, amelyek különböző fajai a világon csak itt, a Maláj-szigetcsoportban fordulnak elő. Ennél sokkal érdekesebb, hogy a helyiek szerint ők voltak a modell a Csillagok háborúja Yodájához, ám rajta kívül is jónéhány filmhősre hasonlítanak egyes darabjaik, a szemük tiszta Jabba, az ujjaik vagy Gollum, vagy ET, a fejüket pont úgy tudják csavargatni, mint R2D2, összességében pedig tiszta Szörnyecske mind. Éjszaka vadásznak mindenféle rovarokra, így a TVC nyitvatartási idejében csak vékony fatörzsekre csimpaszkodva merednek maguk elé. Nagyon ritkán forgatják kicsit a fejüket, még ritkábban pedig valamelyik szemükkel kacsintanak egyet. Mi úgy láttuk, hogy erre inkább a balt használják, ezügyben további kutatásokat javaslunk.

A koboldmakik legszembetűnőbb darabja természetesen a szem, amely arányosan százötvenszer akkora, mint az emberé. Kevés viccesebb koponya van az állatvilágban, mint a koboldmakié. Nulla agy, óriási szemgödrök. Nappal a pupillájuk egészen kicsi, a sötétben viszont óriásira nő, aminek köszönhetően elég hatékony vadászok. Az sem mellékes, hogy tenyérnyi méretük ellenére akár öt métert is képesek ugrani. Ebben nagyot segít nekik az ezeken a képeken sajnos nem igazán látható, testüknél is hosszabb, patkányszerű farkuk. Fél órát mászkálhattunk a lezárt erdődarabban, a korrupt erdész öt koboldmakit mutatott, és azt kell mondanunk, talán még másodszorra is megérte volna idáig eltekerni.

A Chocolate Hills-hez viszont nem vállaltuk a biciklizést, mert nem bíztunk benne, hogy elég jó lesz. Bohol közepén egy síkságon egymás hegyén-hátán több száz, furcsa formájú dombocska sorakozik, állítólag a száraz évszak végén ezek mind egyformán bebarnulnak, és az egész táj úgy néz ki, mintha kis csokoládéhalmocskákkal lenne tele. Mi a száraz évszak végéhez egészen közel érkeztünk ide, mégis alig néhány domb volt barna, a többi mind egyenletesen zöld maradt. Utólag viszont mindenkinek melegen ajánlanánk, hogy szándékosan zölden kapja el ezt a tájat, mert ez így néz ki igazán jól. Utunk során már valamikor megállapítottuk, hogy az emberiség nagyon szeret mindent, ami nagy, legyen az Fal vagy túlméretezett szobor. Most viszont azt kell mondanunk, hogy kollektíven vonzódunk mindenhez, aminek szokatlan a formája, és ezt a tételt a Chocolate Hills tökéletesen illusztrálja. Naivan azt hittük, hogy minket néhány vakondtúrás nem fog tudni lenyűgözni, de amikor a legmagasabbról szétnéztük a bizarr púpokkal teli tájon, az egészen meggyőző volt.

Mivel az egész országot nem lesz időnk végigjárni, nem tudjuk, hogy a Fülöp-szigetek összes darabja olyan szórakoztató-é, mint Bohol. Mindenesetre ezen az alig 4000 négyzetkilométeres szigeten is bőven el lehet tölteni egy hetet. Mi például még egy kakasviadalon is voltunk, de az aztán tényleg egy külön kisregényt érdemel.

Címkék: fülöp szigetek állatok úton