HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Az ezüstérem is szépen csillog

2008.05.16. 13:07 |  imecs + bede

Sajnos életünk hátralevő évtizedeit azzal fogjuk tölteni, hogy Kei-hez hasonló tengerpartokat keresünk, és egymás után fitymáljuk le a versenyzőket. Ennek ellenére meg akartuk nézni, mit tud egy filippínó strand. Ahhoz azért elég sok itt a sziget, hogy ha a tökéletest nem is tudja egyik sem nyújtani, a tökéletes mínusz nagyon kicsit legalább igen. Két kört is futottunk, és ahogy a dal nagyon szépen mondja, az egyiknek sikerült, a másiknak meg nem.

Először Siquijorral próbálkoztunk. Úgy emlékeztünk, hogy az út során ezt több megbízható ember is ajánlotta, bár mivel jegyzetelni elfelejtettünk, amikor még pontosan emlékeztünk a névre, simán lehet, hogy egy másik, szintén S-betűvel kezdődő szigetre kellett volna mennünk. Késő bánat. Az is Siquijor mellett szólt, hogy előző állomáshelyünkről, Boholról, van ide hajójárat, ráadásul nem is akármilyen, hanem a Fülöp-szigeteki tengeri közlekedés csúcsát jelentő óriási, légkondicionált motorcsónak-szerűség.

Nyílt szívvel és magas elvárásokkal érkeztünk hát Siquijorra, ám a kirándulás mégsem úgy sült el, ahogy azt reméltük. Elsősorban azért, mert nem volt hely. Van olyan turista, aki mindig, mindenhova foglal szállást, mi inkább csak akkor szoktunk, ha reális esélyét látjuk a hoppon maradásnak, ami a mi esetünkben ugye azt jelenti, hogy két rohadt nehéz hátizsákkal kell ácsorognunk a negyven fokban, teljesen tanácstalanul azügyben, hogy akkor aznap este hol is fogjuk álomra hajtani a fejünket. Siquijorral kapcsolatban mi nem éreztük ezt a reális veszélyt, mivel az elég kicsi és nem túl népszerű szigeten sok szálláslehetőség van, ám csúnyán pórul jártunk.

Nem volt szoba, na. Illetve ott nem, ahol szerettük volna, a szomszédban végül sikerült szereznünk egy bungalót. Itt végig nem derült ki, hogy ki gyakorolja a tulajdonosi vagy legalább az ügyvezetői jogokat, középkorú filippínák egész sorával találkoztunk, és egyiknek sem vágott beretvaélesen az agya. Már éppen sikerült volna megállapodnunk a legpofásabb vityillóban, amikor valamelyik asszonyságnak eszébe jutott, hogy az másnaptól le van foglalva. Így kénytelenek voltunk abban maradni, hogy csak egy éjszakára kapjuk meg ezt a szobát, másnap átköltözünk egy másikba, amelynek berendezése egy elég kis ágyból, valamint négy falból állt.

Már éppen beletörődtünk volna sorsunkba, amikor elment az áram. Attól, hogy az ember ajtaját csak tíz méternyi fehér föveny választja el a tengertől, két viskóval arrébb pedig mangóshake és frissen rántott tintahal-karika fogyasztható, még joga van nyavalyogni. Az eltelt lassan kilenc hónap alatt nem először kellett vaksötétben előkaparnunk a fényképezőgépet és az elemlámpát, hogy az előbbiből kiszedett ceruzaelemek segítségével működésbe helyezzük az utóbbit, most valahogy a máskor ránk jellemző tréfálkozás és dilizés nélkül tettük mindezt. Inkább csak ücsörögtünk a parton, néztük a naplemente utolsó fényeit, majd a sötét semmit, villámgyorsan igyekeztünk minél több sört meginni, amíg még tartott a hűtőben a hideg, és nagyon látványosan bosszankodtunk.

Másnap reggelre az áram visszajött, viszont a víz elment, amit mi ismét csak nagyon zokon vettünk, és a tengerben lubickolás helyett inkább a működésképtelenné vált fürdőszobában található műanyag vödrön vezettük le mérgünket. Nem igazán volt kedvünk átköltözni a nekünk ígért kopár lyukba, aztán amikor kiderült, hogy azt már kiadták két svéd kőművesnek, nem is kellett tovább gondolkodnunk a megoldáson. Összepakoltunk, és éppen 24 óra elteltével ugyanazzal a hajóval hagytuk el Siquijor szigetét, amelyikkel ideérkeztünk.

Másodjára Guimaras-szal próbálkoztunk. Ehhez először átlósan át kellett vágnunk a Fülöp-szigeteki mércével méretesnek számító Negros szigetén, ahol elég jó a tengeriherkentyű-felhozatal, más érdekeset viszont a filippínó vidékkel kapcsolatban nem tapasztaltunk. És most már olyan nagyon nem is szeretnénk, minden egészséges ember számára létezik egy határ, amelynek átlépése után már nincs kedve több zajos légkondit, zajos triciklit, zajos jeepneyt, zajos karaokét, zajos zajt és a szomszéd szobában reggel hatkor ordítva reggeliző takarítónőket hallgatni.

Guimarast nem csak olyan, mára teljesen homályba vesző indokok miatt választottuk, mint Siquijort. Hanem a mangók miatt. Amióta úgy két hónapja beindult a délkelet-ázsiai mangószezon, mi szívós munkával teljesen rászoktattuk magunkat a világ legjobb gyümölcsére. Ma már simán elvonási tüneteink vannak, ha nem fogyasztunk naponta fejenként minimum három mangót, vagy legalább ennyi gyümölcs felhasználásával készült dzsúszt és/vagy shake-et. Úgyhogy amint megtudtuk, hogy Guimaras a világ mangó-Mekkája, egy pillanatig sem volt kérdéses a látogatásunk.

Amint megérkeztünk a sziget fővárosának kikötőjébe, éreztük, jó helyen járunk. Több óriási tábla is figyelmeztette az utazóközönséget, senkinek eszébe ne jusson máshonnét származó mangóval a szigetre lépnie, sőt, minket egy hivatalosnak látszó szerv külön meg is kérdezett, nincs-e nálunk eldugva egy kis gyümölcs. Mondtuk, hogy nincs, mert hát tényleg ez volt az igazság, bár azt azért egy kicsit sajnáltuk, hogy ezután nem következett nagyon szigorú poggyász-átvizsgálás is.

Egyetlen baj volt csak, nevezetesen hogy a szállásunkon nem volt mangó. Nem ez volt egyébként az egyetlen furcsa dolog, az elvileg tulajdonos angolt például egyszer sem láttuk, viszont a helyet üzemeltető helyi család ijesztően sok és ijesztően bolond tagját volt alkalmunk részletesen megismerni. Nagyon kedvesek voltak, egészen jól főztek, de amikor a legbolondabb reggeli közben a szájába vett petróleum és egy égő újságpapír segítségével megmutatta, milyen ügyesen tud tüzet hányni, akkor egy kicsit megremegett a kezünk.

A legfurcsább pedig az volt, hogy teljesen egyedül voltunk. Hiába a sok dicséret útikönyvekben és az interneten, csak első éjszaka kellett megosztanunk a bungalósort egy holland párral, onnantól kezdve mi voltunk, meg a személyzet. Így legalább senkivel nem kellett összevesznünk a leharcolt biliárdasztalon és a motorcsónakon, amit nem akartak nekünk kiadni anélkül, hogy valaki a személyzetből velünk tartson, aztán amikor végre sikerült átvennünk a kormányt, a propellerrel gyorsan végig is szántottunk néhány túl sekély vízben lévő kövön.

Üres szállodákkal kapcsolatban Ragyogás-utalásokat illik elejteni, de itt nem hogy semmi ijesztő nem volt, hanem a szezonvégi hangulat kifejezetten jót tett a helynek. Miközben a személyzet mindenféle felújítási munkálatokat végzett, körülbelül olyan tempóban és hatékonysággal, ahogy az teljesen elmebeteg filippínóktól elvárható (sajnos nem tudunk méltó képet festeni arról a jelenetről, amikor egy dülöngélő csónakba igyekeztek beemelni egy óriási frizsidert), mi még náluk is lassabban tettük a dolgunkat. Illetve mivel klasszikus értelemben vett dolgunk egyáltalán nem volt, vagy üldögéltünk a tenger fölé gyakorlatilag kilógó teraszon, vagy áteveztünk az öböl túloldalára, vagy rettegve figyeltük a fürdőszobánk falán éldegélő óriási pókokat, vagy ettünk egy nagy adag halat, vagy néztük a szakadó esőt, vagy nem tudtunk aludni a tetőgerendák közt eszegető, gyanúsan patkányszerű, ám fehér hassal rendelkező rágcsáló miatt. Hosszú ideig győzködtük magunkat, hogy valójában csak egy cuki kis pele.

Négy napot töltöttünk itt, és a másodiktól kezdve már mangót is kaptunk. Tapasztalataink alapján pedig azt kell mondanunk, hogy a világ legjobb mangója nekünk már sok. Talán mert a guimarasiak nagyon éretten szeretik, de annyira sárga és annyira édes volt a gyümölcs, hogy azt bátran nevezhetjük gejlnek. Mindenesetre megettük a teljes készletet. Nem volt Kei, de jó igen.

Címkék: fülöp szigetek úton