HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

linkblog

Tokió

2008.06.17. 18:08 |  imecs + bede

Egyáltalán hogy merészelünk sommás véleményt alkotni Tokióról azután, hogy mindössze öt és fél napot töltöttünk ebben az agglomerációval együtt 35 milliós ultra-hiper-megalopoliszban??? Van a világon néhány város, elsősorban éppen Tokió és New York, aztán talán London, Párizs, Róma, és még egy-két hasonló kaliberű hely, amelyekkel valamiért csak úgy illik bánni, mint a művészettörténet legnagyobb alkotásaival, a Mona Lisával, a Karamazov testvérekkel meg persze a Bitlisszel. Szabad ellenvéleményt megfogalmazni, de csak évtizedes tanulmányokat követően, és még akkor is reszkírozva a futóbolond címkét. Nekünk viszont Tokióról is van véleményünk egy ilyen röpke találka után, mint ahogy van véleményünk az említett három műalkotásról is (csak hogy le legyen írva, sorrendben: halálosan semmilyen; remekmű; rendben van, de indokolatlanul túlértékelt).


Tokió valószínűleg azért került az előbb felsorolt érinthetetlen kiválasztottak közé, mert rajongói szerint nincsen széles-e világon semmi, ami Japán fővárosához fogható lenne. Ez természetesen igaz, hiszen Váchoz és Jekatyerinburghoz sem fogható semmi. Az viszont nem igaz, ami e lelkesedés mögött van. Tokiónak ugyanis éppen az a titka – és ez a mi sekélyes és elhamarkodott véleményünk ez a soványka öt és fél nap után –, hogy bár tényleg különbözik minden más méretesebb településtől, a lényeges pontokon valójában teljesen ugyan olyan. Ha olyan nagyon más lenne, nem is tudtuk volna úgy élvezni, ahogy élveztük. Nem vagyunk mi ufók.

Tokiói közhely egy: az idegen számára kibogozhatatlan, átláthatatlan káosz, amelynek metrómegállóit eltévedt és végkimerült külföldiek tetemei borítják. A valóság nem is állhatna ettől távolabb. Jó, a Shinjukun, a világ valószínűleg legforgalmasabb állomásán, ahol metró, vonat, HÉV- és buszjáratok tucatjai találkoznak, ahol gyakorlatilag minden emberi igényt ki lehet elégíteni a kurvázástól a gyorséttermeken és a szerencsejátékon át a ruhavásárlásig anélkül, hogy nagyon ki kelljen bukkanni a szabad levegőre, ott egyszer közepesen, még egyszer pedig egészen kicsit azért sikerült eltévednünk. Na de mutassák csak meg nekünk azt a nyugati turistát, akit beeresztenek a Nyugati aluljáróba, és egyből megtalálja a kijáratot a Westendhez. Az az igazság, hogy Tokió egésze, a tömegközlekedése pedig különösen, pofonegyszerűen átlátható, nagyon hatékony rendszer, amelynek megismeréséhez tíz perc, tökéletes használatához pedig egyetlen óra elegendő. Nem bonyolult, és főleg nem ijesztő.

Tokiói közhely kettő: kolbászból van a kerítés. Nincs. Tokióban van bőven lepukkantság és nyomorúság, annyira még keresni sem kell. Ott volt például mindjárt a szállásunk, ahol még a Japánban legmeglepőbb jelenséggel, tapló személyzettel is sikerült találkozni. És nem csak vietnami árakhoz szokott turisták tudnak itt megcsúszni, hanem echte japánok is. Tokióban megdöbbentően sok a hajléktalan. Manilából érkezve volt viszonyítási alapunk, így kijelenthetjük, hogy a Tokióban szinte kizárólag középkorú férfiak kerülnek az utcára, a nő nagyon-nagyon ritka, utcagyerek pedig, akárcsak az összes többi olyan fejlett nagyvárosban, ahol nincs koldus-bevándorlás, egyáltalán nincs. A tokiói hajléktalan máshol élő társaihoz hasonlóan kerekekkel ellátott tákolmányon tologatja ingóságait, esténként pedig nagyfokú kreativitásról tanúbizonyságot téve alkot magának fészket. És lefekvés előtt akkurátusan leveszi a cipőjét. Néha pedig csimbókokban áll a haja és elég büdös is, bár júliusban a Rákóczi tér és a Baross utca között azért fel sem tűnne.


Tokióban az a legjobb - még a hajléktalanoknál is sokkal jobb! -, hogy olyan karakteresen egyéni kerületekre van osztva, amilyenekre a világon nem nagyon van példa. London, Párizs vagy New York is jól elhatárolható darabokból áll össze, ám ezek a darabok közt a választóvonalat a legtöbbször etnikai törésvonalak jelentik. Az egyszeri okosság New Yorkról az, hogy két metróállomás közt el lehet jutni Lembergből Puerto Ricóba, Londonról pedig hogy az utca egyik sarka még Karachiban van, a másik meg már Kingstonban. Tokió nem így osztódik, hanem valahogy úgy, ahogy a középkori városok Európában: egy utca a rézműveseknek, a másik a cserzővargáknak, a harmadik meg a sárkányfüveseknek.

Ott van például Ginza, a luxus-bevásárlóutca és annak közvetlen környéke. Van olyan sarok, ahol békésen szemez egymással egy Louis Vuitton-, egy Bulgari-, egy Gucci- és egy Chanel- nem -bolt, hanem –áruház. Aztán ott van Asakusa, ahol mi, prolik laktunk, és ahol nyoma sincs a drága boltoknak, viszont olcsón lehet normálisat enni a munkából hazafelé tartó irodai rabszolgák által látogatott éttermekben, és ahol az egy-két emeletes házakkal teli utcákban még van egy kicsi abból a Tokióból, amit az amerikaiak 1945-ben felszámoltak. Ott van Shibuya és Harajuku, amelyekben nyoma sincs semminek, ami régi, viszont mindkét negyed teljes mértékben az ifjúsági fogyasztói kultúra kiszolgálására épül, menő diszkóktól béna ruhaboltokig minden van, más viszont semmi. Ott van Roppongi, ahol meg a debil káoszt felesleges keresni, mert csak modernség van és vonalzóval megtervezett jövő, meg felhőkarcoló a tetején csak formabontó kortársban utazó múzeummal. Aztán vannak alvóvárosok és irodaház-gettók ezrei, de ezeket kihagyja a turista, mert ilyen aztán végképp van otthon is, és természetesen külön negyed az elektronikai kütyüknek, látogatásunk alatt itt hajtott bele a tömegbe majd késelt halálra egy csomó embert egy megkeseredett manga-rajongó.


Ez a funkciók szerinti tagolás viszont egészen remek találmány, még ha az igazi és megkérdőjelezhetetlen központ hiánya kicsit szétszórttá is teszi a térképet. A tisztességes nyugdíjasoknak nem kell Shibuya részeg tinédzsereibe botlaniuk péntek esténként, Shibuya részeg tinédzsereiknek pedig ugyanezeken a péntek estéken tisztességes nyugdíjasokba nem kell botlaniuk. Tokió sokszínűségéből nem vész el semmi azzal, hogy nem változik utcáról utcára az összkép, viszont mindenkinek jut hely szabadnak lenni, még a részeg nyugdíjasoknak és a tisztességes tinédzsereknek is.

Tokiói közhely három, mind közül a legnagyobb: nincs még egy város a világon, amely modernségileg és pörgésileg felvehetné a versenyt Tokióval. Amint először megpillantod a híres Shibuya-kereszteződés zebráin egymásnak rohanó tömeget, egyszerűen LEREPÜL A FEJED. Ugyan, dehogy. A nevezetes kereszteződés felett valóban több óriási monitor is sugároz reklámokat, ám a hangerő olyan diszkrétre van állítva, hogy az még egy alvászavaros Sziget-közeli nyugdíjas fejét sem tépné le. Amikor Ürümcsiben először sétáltunk végig a bevásárlóutcán, és egyszerre ordított húsz hangfal és harminc árus megafonja, na az mellbevágó volt. Tokió viszont, akárcsak Japán általunk megismert többi része, inkább csak hatékony és jól nevelt.


Ötszáz emeletes felhőkarcolót hatvan emelet magas képernyővel már a kínaiak is tudnak építeni, olyan halpiacuk viszont a következő kétszáz évben nem lesz, mint a tokiói Tsukiji. Szemben Shibuyával itt már tényleg el lehet veszteni a fejet, és nem csak azért, mert a tökéletes élményhez érdemes hajnali hat előtt felkelni. A Tsukiji méreteit ép ésszel felfogni lehetetlen, egy nagyjából Budapest Sportaréna alapterületű csarnokban semmi mást nem lehet kapni, csak halat és herkentyűt. A tokiói öt és fél napból csak a piacon töltött másfél órában éreztük úgy, hogy ez a város tényleg minőségileg más, mint bármi más. Egyrészt azért, mert a választék és a mennyiség hihetetlen, komplett standok árulnak csak különböző méretű polipkarokat, másrészt pedig mert az egésznek nincs semmiféle szaga. Fogalmunk sincs, hogy csinálják, nyilván a frissesség fontos tényező, de magyarázatnak ez kevés, kell itt lennie még valami trükknek. A Fülöp-szigeteken egyetlen darab haltetemből több bűz áradt, mint ebből a jégre terített menazsériából.

A Tsukiji bőségének van azonban egy árnyoldala is, amely szintén hozzájárul ahhoz, hogy a kínaiaknak kétszáz év múlva se legyen ilyen. Ha ugyanis a következő kétszáz évben ugyanúgy minden nap kinyit a piac, mint most, a végén már csak néhány szardíniakonzerv marad a pultokon. A bálnapusztítás többet szerepel a hírekben, pedig nem az ám a nagy baj, hanem hogy a japánok egész egyszerűen kizabálják a tengereket. Egészen megdöbbentő adatok vannak arról, hogy a világ vizeiből kihalászott állatok hány százaléka jut japán tányérokba, és ahogy a Tsukiji leghíresebb részét, a tonhal-nagybanit elnéztük, ezen kellene inkább rugózniuk a hippiknek, nem azon a pár ceten.


Néhány szempontból persze pont olyan volt Tokió, mint amire számítottunk, bár ezek többnyire apróságok voltak. A metrón néhány nyikhajt leszámítva tényleg minden férfin öltöny van, és tényleg még az éjfél körül induló utolsó járatokra is jut bőven ezekből az életüket a cég szolgálatában eltöltő salaryman-ekből. Tényleg minden második ember telefonkönyv-vastagságú mangákba temeti a fejét, és tényleg, de tényleg minden nőnek Louis Vuitton-táskája van. Ez viszont kevés ahhoz, hogy valami teljesen földönkívüli élményt nyújtson. Csak egy jó kis város ez.

Címkék: japán úton