HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

linkblog

Két súlyos tévhit Japánnal kapcsolatban 2. – Menő

2008.06.25. 15:35 |  imecs + bede

Nem, nem menő. A világ tele van olyan fiatalokkal és nem olyan fiatalokkal, viszont többnyire azért mégiscsak fiatalokkal, akik Japánt egyszerre tartják a naprakész divat, a kifogástalan stílus és a három lépéssel a világ előtt járás Mekkájának, Sixtus-kápolnájának és Csárdáskirálynőjének. Nem szégyelljük bevallani, hogy mielőtt Japánba érkeztünk, nekünk is voltak ha nem is ilyen elvakult, de kicsit azért erre tendáló prekoncepcióink. Így Japán után viszont csak annyit tudunk mondani, hogy nem néz ám ki kevésbé hülyén egy oszakai kamasz, mint egy szabolcsi, csak mert Kanye Westnek öltözik, és nem 50 Centnek. Ha nem tudod, ki az említett két néger fiatalember, akkor ez a bejegyzés most kivételesen nem neked szól, ezért előre is elnézést.

A japanofília igen súlyos elmebaj. Más kultúrájában turistáskodni – hogy egy igazi klasszikust idézzünk – minden esetben rendkívül nevetséges, márpedig a japanofilok általában nem maradnak meg külső szemlélőnek, hanem igyekeznek teljesen beleolvadni imádatuk tárgyába. Zen-kertet építenek otthon, mangát rajzolnak, vagy legalább hülye hajat viselnek. Esetleg ismerőseiket Japán-szakértelmükkel fárasztják. Leglehangolóbb képviselőjükkel a tokiói Harajuku állomás mellett találkoztunk.

Az állomás melletti felüljáró arról híres, hogy itt találkoznak hétvégénként a cosplay-szubkultúra ifjú megszállottjai. A cosplay-hívők életének értelme anime- és manga-hősök ruhájának és kellékeinek pontos lemásolása és viselése. Ennyi. Szóval a sok japán kamasz között állt egy borzasztóan csúnya és borzasztóan nagydarab, valószínűleg amerikai lány, természetesen rajzfilmhősnek beöltözve, meg nem mondjuk így utólag, hogy nővérke volt vagy bejárónő. Szegény lányt a mamája is elkísérte, és legalább rajta látszott, hogy szörnyen érzi magát, amiért gyermeke itt áll idióta ruhákban, és a kutya sem szól hozzá, pedig nyilván erre a pillanatra készült, amióta megtudta, hogy elviszik Japánba.

A kövér amerikai lányt egészen megsajnáltuk, a körülötte vihogó és cigiző japán fiatalokkal viszont már kevésbé voltunk elnézőek. A Harajukunál ébredtünk rá, hogy amit Nyugatról rendkívül menőnek szokás tartani, tehát a jellegzetesen japán ifjúsági kultúra, az azért elég nevetséges egy valami. Az érzést pedig csak erősítette a Shibuya, Tokió direkte fiatalokra berendezett kerülete. Azt hittük, itt majd mindenki nagyon jól és nagyon naprakészen lesz öltözve, erről azonban szó sem volt. A nyugat-európai átlag egészen biztosan sokkal menőbb és sokkal egyedibb is. Van néhány helyi szubkultúra, de ezek követői aztán tényleg egyformán öltözködnek, a legviccesebb az volt, hogy még a Harajuku cosplay-esei közül is a legtöbb ugyanazt a négy-öt figurát utánozta.

Három hét után már nagyon úgy tűnt, a japánok összes saját szubkultúrája kicsit nevetséges, az összes importáltat pedig ugyanolyan hülyén koppintják, mint azok a budapesti fiatalok, akik comptoni négernek vagy londoni művészeti egyetemistának képzelik magukat. Jól csak azok a helyiek néztek ki, akik irtózatosan vastag pénztárcáikkal a zsebükben inkább direkt az elegáns luxust viselték. A világ hajlamos azt hinni, hogy egy olasz vagy egy francia nő tud elegáns lenni, ám ezek a hangadók nyilván még soha nem voltak Japánban. Nem véletlenül van itt annyi high-end márka, ráadásul olyan sűrűn, a Louis Vuittontól a Chanelen át a Diorig. Egyszerűen a japánok tudják a legjobban, hogy kell ezeket hordani, és nekik is áll a legjobban.

Aztán az is megdöbbentő volt, amikor megláttuk az első japán reklámokat az oszakai metróban. Aki Európában dizájn-magazinokat és –honlapokat, meg mindenféle legjobbreklám-válogatásokat fogyaszt, az hajlamos azt hinni, hogy ez az a szakterület, amiben a Japánok egyszerűen képtelenek nem csak a legjobbat és a legmenőbbet nyújtani. Ehhez képest az igazság az, hogy Japán tele van annyira igénytelen, vizuálisan semmilyen, szöveggel telezsúfolt reklámokkal, hogy némelyiket még egy magyar ügynökség is szégyellné prezentálni az ügyfélnek. És ne is említsük a japán honlap-dizájnt, annak elképesztő igénytelensége előtt végképp teljesen tanácstalanul álltunk.

A helyzet nem jobb az óriásplakátokon és a tévéreklámokban sem, bár ezek között legalább akad néhány valóban igényes alkotás. Az összkép azonban ismét csak nem rózsásabb, mint mondjuk Nyugat-Európában. Nem néztünk sok tévét, három hét alatt így mindössze egyetlen egy spotot sikerült elkapnunk, amire tényleg elismerően húztuk fel a szemöldökünket. A többi a megszokott debilen mosolygó háziasszonyokat hozta, meg tapsikolást egy csodálatosan tiszta tányér láttán. Egy dolgot ismerünk csak el, nevezetesen hogy a japán csomagolás-kultúra valóban sokkal igényesebb, mint nyugati megfelelője. Az élelmiszerboltok polcain és az automatákban sorakozó termékek szinte mindegyike tud úgy kinézni, hogy csak komoly önmegtartóztatás árán lehetséges nem megvenni mindegyiküket.

A formatervezés úgy általában is elég erős, a japán utakon hangtalanul surranó kisautók közül sok – és valamiért pont azok a modellek, amelyeket nem hoznak át Európába – néz ki jobban, mint francia és olasz versenytársaik. A bútorok is rendben vannak, de például az átlagos japán városi lakóház, legyen szó akár családiról, akár monstre lakótelepiről, szinte minden esetben kevésbé mutatós, mint amivel Európában találkozni lehet. Érdekes módon vidéken sokkal szebb házakat láttunk, talán mert itt több a hely és a hagyomány, a teljesen modern, mégis kicsit régies faházak a formára nyírt bokrokkal és fákkal simán versenyezhetnek bármelyik toszkán vagy provence-i vagy katalán kúriával.

A világ popzenéjének éles szemű és főleg fülű megfigyelőjeként minden érzékszervünkkel figyeltünk a japán hangszórókból ránk ömlő muzsikára is. Az ítéletünk pedig a következő: az átlagos japán popzene ugyanolyan gyenge és rágógumi, mint a leggyengébb és legrágógumibb eurodance, viszont annak sokszor azért a felszínre bukkanó kikacsintása nélkül. A Scooter együttes igenis vicces, az irtózatos j-pop és főleg visual kei-együttesek viszont a legrosszabb emo-komolyságot kombinálják a Coco Jumbo-val. A futószalagon gyártott japán popzene világa kívülről gyakorlatilag megérthetetlen, úgyhogy ennél tovább nem is mennénk (érdeklődőknek ezt a cikket viszont nagyon ajánljuk). Azon viszont elgondolkodtunk, hogy a japánok híres-neves könnyűzenei kultúrája igazából hány olyan együttest és előadót termelt ki, amilyet a nyugati kultúrember szívesen is hallgat. A válasz az, hogy hármat: a Shonen Knife-ot, Corneliust és a Guitar Wolfot (Merzbow-t és Boredoms-ot természetesen igazából senki nem hallgat). Van még néhány közepesen izgalmas techno-producer, oszt ennyi. Ennél azért a svédek vagy a brazilok is sokkal többet tudnak felmutatni.

Szegény svájciakat és osztrákokat senki nem vádolná menőséggel, és hiába tett ránk rendkívül jó benyomást az ország úgy egyébként, azt kell mondanunk, hogy a jómód azon szintje, ahol Japán van, az már nagyon nehezen tud menő lenni. A menőséghez szex kell meg erőszak, nem pontos vonatok. Japánból speciel nem hiányzik ez a két örök emberi érték sem, csak hát attól, hogy Josef Amstettenben a pincében alapít új családot, Ausztria még nem lesz több helyes marcipánországnál. És persze ahogy Ausztria sem az, Japán sem ciki egy cseppet sem. Csak nem kell olyan hülyének lenni, mint a kövér amerikai lány a Harajukunál.

Címkék: japán úton