HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

október 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

linkblog

Nem Ázsia

2008.07.13. 17:45 |  imecs + bede

Éppen öt hónappal ezelőtt egyszer már jártunk Malajzia kontinentális részén. Akkor kevesebb, mint egy hét természetesen semmire sem volt elég. Maláj-Borneó után tehát visszatértünk pótolni. Olyan nagyon sok időnk sajnos most sem volt, így a maláj múlt két fontos helyszínére, Penang városára és a Cameron Highlands-re korlátoztuk magunkat. Legalábbis azt hittük, hogy ez a két hely a maláj múltról szól, ám rendkívül elégedetten állapítottuk meg, hogy Délkelet-Ázsiában egészen szokatlanul itt dicső jelen is van, sőt, talán még jövő is.

Penang városát igazából nem is Penangnak hívják. Penang a maláj szárazföldtől alig néhány kilométerre fekvő sziget neve, amelynek a fővárosa hivatalosan Georgetown néven fut. Ennek ellenére a várost is mindenki Penangnak (ami kiejtve Pinangnak hangzik) nevezi. És ez a Penang nem csak Malajzia büszkesége lehet joggal, hanem nyugodtan az egész emberiségé is, amely itt végre bebizonyította, hogy a vállalkozó szellem és a békés együttélés szerencsés kombinációja milyen csodálatos eredményekkel járhat.

Penang egyáltalán nem olyan régi város. Csak a 18. század legvégén alapították angol kereskedők, akik innét tervezték a környék hajóutait ellenőrizni, és a lehető legtöbb kényelmetlenséget okozni az akkor errefelé vezető pozícióban lévő hollandoknak. Az itt kivételesen rendkívül liberális angol gyarmatbirodalom szabályosan toborozni kezdte a leendő városhoz szükséges emberanyagot, a hordártól a kishivatalnokon át a nagykereskedőig, aminek eredményeként Penang hamar megtelt közelről és egészen távolról érkező kalandorokkal, vállalkozókkal és egyéb bátor emberekkel.

Messze a legtöbben Kínából érkeztek. Volt, akiből mágnás, és volt, akiből bányász lett, az azonban mindannyiukban közös volt, hogy próbára akarták tenni a szerencséjüket. A második legnépesebb csoportot az angolok által importált indiaiak alkották, és gyorsan megjelentek a világ olyan jelentős kereskedő népei is, mint az arabok, a zsidók, és az örmények. Jöttek burmaiak, szikhek és a maláj szigetvilág mindenféle hajósnépei, mindennek a tetejébe pedig természetesen sok angol és kevesebb egyéb európai is. Ők mindannyian, valamint az őslakos, ám Penangban a mai napig csak harmad- és negyed-hegedűsi szerephez jutó malájok itt megkapták a lehetőséget, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki magukból.

Penangot járva folyamatosan a város és a vele nagyjából egyidős Amerikai Egyesült Államok újabb és újabb közös vonásai tűntek fel. Mindkettőt kalandorok, ám tehetséges és merész kalandorok alapították, és művük a kisebb hibák ellenére alapvetően zseniálisan sikerült. A szellem és a pénz szabad szárnyalását ösztönző környezetet aki ki tudta használni, az nagyon sokra vihette. Az egyes alkotóelemek pedig annak ellenére, hogy nem volt közös múltjuk, valamint hogy a jelenben sem nagyon keverednek, furcsa módon egészen harmonikus társadalmat hoztak létre, ahol a különböző törzsek valamivel ritkábban esnek egymásnak, mint a világon máshol. Penangban az indiai pár a kínai templomban imádkozik, a kínaiak pedig randiznak meg valamelyik elsőrangú indiai étteremben.

Akárcsak az Egyesült Államokban a fehér, angolszász protestánsok, Penangban is van egy réteg, amely azért egy kicsit egyenlőbb a többieknél. Itt egyértelműen a kínaiaké a vezető szerep. A lakosság 43 százaléka kínai, és bár nem találtunk erről pontos adatot, valószínűleg Szingapúrt leszámítva Kína határain kívül Penang a világ legkínaibb városa. Itt nem csak egy szűk elitet alkotnak ők, mint Manilától Szumátráig a környéken mindenhol, hanem tokkal-vonóval övék a város.

Néhány, még a britek által emelt középületet és templomot, valamint az indiai negyedet leszámítva Penang óvárosa is teljes egészében kínai. Kínaiak a jellegzetes, lakóházként, műhelyként és boltként egyszerre funkcionáló épületek, kínaiak a templomok és kínaiak az itt a gangnak megfelelő verandára kiültetett, kilencven körüli, csontsovány nénik és bácsik is. És kínaiak a szupermarketek és a bevásárlóközpontok is, meglepődve vettük észre, hogy ugyanazokkal a cégérekkel és márkákkal találkozunk itt is, mint Ürümcsitől Kunmingig mindenhol. A már egy-két évszázada itt élő kínai diaszpóra most, hogy végre megéri, nyilván felvette a kereskedelmi kapcsolatokat az otthoniakkal, és nagyon szívesen szolgál a friss pénzemberek szálláscsinálójaként.

Ma már fűszerrel, nemesfémekkel és textillel kereskedni nem feltétlenül jó üzlet, így Penang és a penangi kínaiak is fokozatosan profilt váltanak. A legnagyobb lehetőségeket pedig a jelek szerint a turizmusban látják. A szigeten akkora reptér van, mint Ferihegy hárommal megszorozva, az ötcsillagos szállodák, golfpályák és az elképesztően sok étterem pedig boldogan szolgálják ki az ideérkező koreaiakat, japánokat és természetesen kínaiakat. Az itthagyott pénz pedig kifejezetten jómódúvá teszi a penangiakat, elsősorban pedig természetesen a penangi kínaiakat, akik itt, a trópusokon egy kicsit azért lazábbak, mint az óhazában. Kvázi elmediterránosodnak, papucsot hordanak és rövidnadrágot, kikönyökölnek a kabriókból és még többet zabálnak, mint Pekingben és Sanghajban.

Kicsit féltünk, hogy a thai határhoz nagyon közel eső Penang tele lesz nyugati turistával. A keletiektől nem kell félni, ők annyira máshogy nyaralnak, hogy szinte csak a repülőtéren fut velük össze az ember. Félelmeinket fokozták a jótanácsok a penangi pitiáner bűnözőkkel kapcsolatban, valamint a tény, hogy egy Love Lane nevű utcában foglaltunk szobát, az óváros kellős közepén. Azt hittük, a bangkoki Khao San Road miniatűr verziójába kerülünk, két kupleráj közé, ám hamar kiderült, hogy egyrészt erről szó sincs, másrészt az utca neve inkább valami Love nevű angol potentáttól származik, mint az egykori piroslámpás negyedtől. Fehér ember olyan kevés volt, hogy az EB-döntőre is csak négyen gyűltünk össze a szállodában, és az egész utcában nem volt több fél tucat éjszakai hímnős pillangónál, ami errefelé tényleg nevetségesen kevés.

Egy büdös lélek nem volt a kiemelkedően színvonalas városi múzeumban és a múlt jeles kínai famíliáinak felújított otthonaiban, nyugati (illetve ausztrál) turistacsoporttal csak az egyik bevásárlóközpontban találkoztunk, ahol éppen mindannyian egyszerre ettek hamburgert és vásároltak össze mindenféle vackot. Természetesen mi is hamburgert ettünk és valami kozmetikai vackot vásároltunk, de nem olyan fogalmatlanul, mint egy ausztrál szakmunkás, hanem méltósággal és intelligensen.

Egyáltalán nem mellesleg a színes kavalkádnak köszönhetően Penang éttermi kínálata a legnagyobb nyugalommal veszi fel a versenyt a világ bármely metropoliszával. Annak fényében, hogy a világon talán sehol máshol nincsenek jelen ilyen erővel az univerzum két nagy konyhájának, a kínainak és az indiainak a képviselői, ebben nincs is semmi meglepő. És akárcsak Malajziában szinte minden, a penangi éttermek is szemérmetlenül olcsóak, volt, hogy három dollárnál kevesebbért tudtunk ketten megebédelni.

Szívesen maradtunk volna két hetet is, de a kíváncsiság és az egyre jobban szorító idő hajtott tovább, a Cameron Highlands felé. Ez a gyarmatosító angolok hűs, hegyvidéki pihenőhelye volt, ahova elmenekülhettek a trópusi klíma és a hálátlan bennszülöttek elől. És nem csak pofás villákat emeltek, hanem óriási, többnyire ma is működő teaültetvényeket is létesítettek, amelyek ma a környék legnagyobb vonzerejét jelentik.

Utunk során már megállapítottuk, hogy a rizsnél egy növény sem néz ki jobban nagy tömegben, most azonban hozzátennénk, hogy a második hely a teáé. Az ültetvényeknek otthont adó dombok pont úgy néznek ki, mint amiket vastag, sötétzöld, bordázott, süppedős padlószőnyeg borít. A kis tisztások meg legyenek mondjuk a Nagy Teaóriás cigarettájáról lepottyanó hamu által égetett foltok.

A Cameron Highlands-nek természetesen van régies, vagy legalábbis annak látszani próbáló része, ötórai teával és minden egyéb gyarmati tartozékkal. Az összkép mégis inkább a maláj középosztály modern nyaralóhelyét mutatja, ahol egymás után épülnek az elég ízléstelen apartman-házak, és a szuvenírboltok helyenként kilométeres hosszúságban szegélyezik az utat. Az általunk felkeresett teaültetvény sem valami rozoga vityilló volt, hanem egy egészen modern kis gyár, az itt termelt teából pedig a dombok fölé kinyúló, divatos kis teraszon lehetett fogyasztani.

Arról, hogy a reklámok mindig hazudnak, Penangban és a Cameron Highlands-en győződtünk meg végérvényesen. Malajzia ezer csatornán nyomott szlogenje, a „Malaysia - Truly Asia“ köszönőviszonyban sincs a valósággal. Ez az ország nagyon messze van attól, ami a reklámok célközönségének, a potenciális nyugati turistáknak a fejében Ázsiáról él. Meleg ugyan van, kosz viszont alig, szinte minden tökéletesen működik, az emberek nagy része jól beszél angolul, és a dicső múlthoz nem reménytelen jelen és jövő párosul, hanem egészséges pezsgés és remek kilátások. Nekünk az Igazán Ázsia inkább Mianmar volt, ám attól, hogy itt valami egészen mást kaptunk, még nagyon meg voltunk mindennel elégedve.

Címkék: malajzia úton