2008 március 3-án és 4-én megpróbálkoztunk azzal, amivel szerintünk az emberiség történetében még soha senki. 40 óra alatt eljutni Indonézia keleti végéből Laosz fővárosába, Vientiane-ba. A mutatványt senki meg ne próbálja utánunk csinálni. Izgalom nem nagyon volt benne, viszont jó rohadt sokat kellett mérsékelten kényelmes székekbe szögezve ülni.
Reggel négykor keltünk, és ha az embernek reggel négykor kell kelnie, akkor már úgyis minden mindegy. Napokig mérlegeltük Kei elhagyásának lehetőségeit, még az is felmerült, hogy hagyjuk elveszni a március 3-ra lefoglalt Dzsakarta-Bangkok repülőjegyünket, de végül győzött a józan ész és ragaszkodásunk eredeti terveinkhez. Miután kiderült, hogy a Kei-szigeteken senkinek nincs fogalma sem arról, hogy mikor jön a menetrenddel cseppet sem foglalkozó óceánjáró, fogunkat szívva a drága repülős menekülés mellett döntöttünk. És nem csak drága volt, hanem korán is kellett miatta kelni.
Szóval négykor már ébren voltunk, mert fél ötre jött értünk - és az előző bejegyzésben már említett Markért - három ojek, ami egyszerűen motorbiciklis taxist jelent, nem is világos, hogy indonézül miért van külön neve annak, hogy egy motoros mások fuvarozását is vállalja a hátsó ülésen. Bepakolni már előző este majdnem teljesen bepakoltunk, úgyhogy indulás előtt ezzel már nem volt gond. A három motoros időben érkezett, a háromnegyed órás út a reptérre pedig a nap csúcspontjának bizonyult. Tök sötétben száguldozni trópusi szigeteken, pálmafák és falvak közt, az éjjel is meleg aszfalton alvó kutyákat kerülgetve, na azt még halálosan álmosan is lehet élvezni.
A Kei-szigetek reptere a várakozásoknak megfelelően családias hangulatú volt, viszont azért messze volt az utóbbi hét hónapban látott leglepukkantabb légikikötőktől (a tádzsikisztáni Khorog vezet eddig ezügyben). Volt például benne fémdetektoros kapu is, más kérdés, hogy természetesen nem volt bekapcsolva. Két különböző légitársaság gépe indult hajnali hatkor innét pont ugyanoda, ami mögött nem egészen értettük a logikát, viszont így egész szép tömeg jött össze a váróteremben, a délkelet-ázsiai világvég elitjének minden szegmensét felvonultatva. Tehát majdnem mindenki kínai kiskereskedő volt, rajtuk kívül akadt még egy apáca és néhány pápua arcberendezésű hivatalnok.
Az út Ambonig viszonylag eseménytelen volt, szerencsénkre pont láttuk a Banda-szigeteket, és mivel a kis gép kellően alacsonyan repült, simán ki lehetett venni azt is, hogy másfél héttel korábban hol láttuk a legszebb korallszirteket. Sajnos az expedíció egyik fele az Indonéziában töltött egy hónap alatt minden bizalmát elvesztette az ország kereskedelmi légiközlekedésével kapcsolatban, amiben sokat segített neki az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok, amelyek légteréből a nemzetközi biztonsági előírások arcátlan ignorálásából kifolyólag valamennyi indonéz légitársaság ki van tiltva. Így az expedíció ezen fele számára az indonéz repülőutak azon malacok utolsó éjszakáihoz hasonlítanak, amelyek pontosan tudják, hogy másnap könyörtelenül le lesznek vágva. A helyzeten az sem segít sokat, hogy a trópusokon a páratartalomból meg egyéb különös légköri jelenségekből kifolyólag minden repülőút turbulenciákkal teli akadályverseny. És egyébként is: a jóisten egyszer meg fogja büntetni az emberiséget, amiért azt képzeli, hogy a természet törvényeire fittyet hányva vasmadarakon szálldoshat csak úgy, ide és oda.
A félelmek ellenére egy darabban (illetve kettőben) megérkeztünk Ambonba, ahol előbb búcsút vettünk Marktól, majd nekiálltunk agyonütni négy teljes órát a dzsakartai gépünk indulásáig. Kétfajta reptéren lehet időt hatékonyan agyonütni: a nagyon fejletten és a nagyon fejletlenen. Az előbbin mindent lehet kapni és minden hét nyelven beszél, az utóbbin (amely típus eklatáns példájával hajnalban Keien már találkoztunk) pedig lehetetlen megunni a légiközlekedés technikai fejlettségével oly‘ hangsúlyos kontrasztban álló utazóközönség fejletlenségét. Sajnos Ambon nemzetközi repülőtere (nem sikerült kiderítenünk, hogy miért érdemelte ki ezt a címet, csak azt tudjuk elképzelni, hogy a pápuai Port Moresby-ből néha repül ide valami) pont a két kategória közé eső, unalmas épülethalmaz.
Reggeliztünk, olvastunk, zenét hallgattuk, sőt, még a beszélgetéssel is megpróbálkoztunk, már amennyire ez két álmos, az aznapi szenvedések végétől még messze lévő embertől elvárható. Egyetlen szórakozásunk annak felfedezése volt, hogy lehet valami az indonéz légitársaságok rossz hírében, mert olyan cégben mi sem nagyon bíznánk, amelyik még a saját szlogenjét is rossz angolsággal fogalmazza meg. A Wings Air „Fly is Cheap“ szövege sem rossz, de a csúcs a Mandala Airlines „Truly Airline“ szlogenje, egyikünknek élete egyik különösen sötét szakaszában kellett reklámszövegeket írnia, és ilyen szar még az ő kezei közül sem került ki soha.
Az Ambon-Dzsakarta szakaszt egyáltalán nem véletlenül az indonéz légitársaságok legjobbikával, a Lion Air-rel tettük meg. Ennek is elég sötét a múltja, most viszont nagyon hajtanak arra, hogy beengedjék a járataikat Ausztráliába, úgyhogy minden gépük vadonatúj, de annyira, hogy még nem is tudják ezeket rendesen kezelni, és a Boeing gyári beállításai szerinti amerikai szövegek szólalnak meg minden gombnyomásra. Ennek ellenére – és az expedíció paranoiás felét rendkívüli módon meglepve – most sem estünk le.
Amint földet értünk Dzsakartában, gyakorlatilag rohanni kezdtünk a cél felé. Futólépésben szedtük fel a csomagjainkat, futólépésben találtuk meg a belföldi és a nemzetközi terminál között közlekedő buszt, és futólépésben kerestük az utóbbin a McDonald‘s-ot, amiről tudtuk, hogy ott kell lennie. Se nem titkoljuk, se nem szégyelljük rajongásunkat az amerikai gyorséttermek iránt, két hét rizses hal után (még ha többnyire finom hal is volt finom rizzsel) pedig gyakorlatilag remegve rendeltünk ki két BigMac-menüt nagykrumplival, nagykólával, egy FishMac-et és egy hatos McNuggets-t. Amikor pedig végre kibontottuk az egészet, olyan volt, mint beleharapni egy falat Magyarországba.
Dzsakartában csupán három órát kellett kihúznunk, amit szinte teljes egészében egy ingyenes WiFi-kapcsolat felkutatásának szenteltünk. A megoldást végül az elsőosztályú lounge jelentette, ahova ugyan nem sikerült bejutnunk, mivel a szemét, utolsó fasiszta ajtónállón egy szimpla Citibankos hitelkártyával nem lehetett átjutni, legalább egy platinát követelt a rohadt kapitalista, burzsuj szemétláda, viszont pofátlanul előtte ülve sikerült kijátszani a Világbank és az IMF egyesített kopóit, és ingyen jutni a mindenkinek alanyi jogon járó információhoz és kommunikációhoz. A kapzsi kizsákmányolók ránk küldték az egyik pribékjüket, aki nyomatékosan kérte, hogy szüntessük be a sávszélesség-lopást, de mi Genova szellemiségéhez hűen, középső ujjainkat mutatva a hazug és gyilkos rendszernek csakazértis válaszoltunk aggódó szeretteink emailjeire, sőt, még ezt a blogot is frissítettük.
Aznapi harmadik járatunk volt az első, amelyik késett, de egyrészt csak fél órát, másrészt pedig az Air Asia van akkora áldás, hogy így sem nagyon panaszkodtunk. Az Air Asia egyszerűen a legjobb dolog, ami a Délkelet-Ázsiában utazókkal az utóbbi öt évben történt. A régió (és szerintünk egyben a világ) vezető fapados légitársasága ennyi idő alatt szinte a nulláról nőtt akkorára, hogy például Kuala Lumpurban gyakorlatilag egy komplett repteret tartanak el csak az ő járataik, és máshol is elképesztő forgalmat bonyolítanak. Legfeljebb a konkurencia sírhat, mert az Air Asia nyilván gennyesre keresi magát, a közönség pedig, ha tud egy kicsit előre tervezni, szintén rendkívül jól jár. Mi január végén foglaltuk le a Dzsakarta-Bangkok jegyeinket, és a kettő együtt összesen 75 dollárba került, ami egy nemzetközi, három órás járatért gyakorlatilag semmi.
Bangkok felé megint nem fejeztük be földi pályafutásunkat egy tengerbe csapódó tűzgolyóban. Helyette inkább abban bizakodtunk, hogy létezik valami alternatív megoldás (mondjuk a tranzit vízum) a teljes áru thaiföldi turista vízum helyett, amire joggal számíthat az, aki 24 óránál is kevesebbet akar eltölteni az országban. Sajnos gyorsan kiderült, hogy a thai állam egyéni igényekre egyáltalán nincs tekintettel, úgyhogy vehettük meg a turista vízumokat. És ez még a bangkoki bajaink kisebbike volt, amikor este fél tízkor hullafáradtan még mindig nem volt szállásunk, az már igazán fájt.
Jó, persze, tudjuk ám mi, hogy ilyen népszerű helyen tanácsos előre foglalni, de hát mégis, honnét intéztük volna el? Keiről vagy a dzsakartai repülőtérről? Lényeg a lényeg: elkeseredetten vonszoltuk magunkat és hátizsákjainkat a Soi Kasem San nevű, erősen turista-orientált, de azért a Khao San Road végső megoldásától még messze lévő utcán, és már majdnem beletörődtünk, hogy kénytelenek leszünk ötven dollárt fizetni egy szobáért, amikor végül a környék legvacakabbul kinéző helyén találtunk egyet húsznál kevesebbért.
Több, mint két hét után először tudtunk igazi fürdőszobában zuhanyozni. Egy ideig azon szenvedtünk, próbáljunk-e még valami vacsorát szerezni, de aztán amikor rájöttünk, muszáj lesz kimozdulni, hogy feltöltsük az Indonéziában lemerült tusfürdő- és rágógumi-készleteket, hozzácsaptuk a feladathoz a táplálkozást is. Miután kétségbeesve vettük észre, hogy a környéken semmi nincs nyitva, megállapodtunk egy utcai árus közepesen gusztustalan, grillezett disznódarabjainál, és csak fizetés után vettük észre a nagyjából három méterre lévő, egészen korrekt, éjjel-nappali kínai éttermet. Itt két nagy tál tészta felett próbáltuk felfogni a különös tényt, hogy egy olyan metropoliszban vagyunk, amilyen Budapest húsz év múlva sem lesz, viszont reggel egy olyan szobában ébredtünk egy fél kontinenssel arrébb, ahol a padló lyukain át simán látszott a viskónk alatt a hófehér korallhomok. Miután ezen jól elgondolkodtunk, még interneteztünk egy kicsit, majd lefeküdtünk aludni, de csak egy egészen kicsit, nehogy megártson.
Másnap reggel fél hétkor keltünk, igazából korábban kellett volna, de nem volt szívünk még ennél is kegyetlenebb időpontra állítani a vekkert. Az expedíció egyik fele ugyan kész lett volna még egy napig Bangkokban pihenni, de szerencsére a másikban volt annyi lélekjelenlét, hogy ne engedjen a lustaságnak. Még szerencse, hogy előző este nem volt energiánk bármit kipakolni, így legalább ezzel nem kellett vacakolni. Kitaxiztunk a Bangkok túlsó végében lévő buszpályaudvarra, ahol mellénk szegődött a szerencse egy, az érkezésünk után alig tíz perccel induló, és pont a laoszi határra tartó busz formájában.
Tíz óra teljesen eseménytelen ücsörgés következett, amely során az egyetlen szórakozásunk az volt, hogy meglepve konstatáltuk, az indonéz bujasághoz képest Délkelet-Ázsia maradéka olyan sivár és unalmas, mint a novemberi táj az autópálya mellett, mondjuk Gyöngyösnél. Ha tudtuk volna, mi vár ránk Laoszban buszilag, jobban megbecsültük volna ezt a kényelmes üléses, légkondis napot, amikor még egy helyi legény sem gubbasztott mellettünk hóna alatt a harci kakasával, de így persze csak nyavalyogtunk, ha túl hangosan ordított a thai rádió a hangszórókból.
Hét előtt valamivel kászálódtunk le a buszról, és egy rövid túk-túk-út (motoros tricikli, nagyjából) után meg is érkeztünk a thai-laoszi határra, egészen pontosan a Mekongon átívelő Thai-Lao Friendship Bridge innenső oldalára. Megdöbbentő módon azóta nem jártunk közúti határátkelőnél, hogy valamikor öt hónappal korábban Kirgízia felé elhagytuk Tádzsikisztánt, és ennyi idő alatt egészen hozzászoktunk a repülőterek hatékony és becsületes határőreihez.
Az lehet a helyzet, hogy a nemzetközi repülőtereit minden ország egyfajta kirakatként kezeli, és ezért igyekszik a korrupciót, a kekeckedést és a sima bunkóságot a minimálisra korlátozni, a viselkedni képtelen egyenruhásokat pedig valószínűleg inkább máshova vezénylik át. A közúti határátkelőknél viszont mindent ér, ezeket úgyis csak a férgese használja. A thai oldalon viszonylag kedvesek voltak, csupán ahhoz ragaszkodtak, hogy igénybe vegyük a senkiföldjén át közlekedő, természetesen monopol-helyzetben lévő busz szolgáltatásait. A laosziaknál viszont már elszabadult a pokol, az egzecíroztatást még elnéztük volna, attól viszont már idegesebbek voltunk, hogy mindenért pénzt kértek, de még azért is fejenként egy fél dollárt, hogy beléphessünk az ő oldalukon az első településre. És természetesen meg kellett alkudni a nagy erőkkel felvonuló helyi taxismaffiával is, akik nélkül lehetetlen lett volna eljutni a határtól húsz kilométerre lévő Vientiane-ba (a szó végi e néma, csak ilyen francia gyarmati flancozás).
Vientiane-ban este fél kilenckor természetesen szintén nem volt szállás. Az első húsz hely, amit megnéztünk, már tele volt, végül a huszonegyedikben kaptunk egy meglepően normális szobát. Ezután már csak a vacsora volt hátra, valamint az étterem teraszán ülve a szembesülés az eddig szerencsésen elkerült délekelet-ázsiai szexturizmus felháborító nyomorultságával. Végül pedig aludtunk, és másnapra hagytuk azon meglepő tény felismerését, hogy a falusias, erősen szocreál Vientiane-nak több köze van Dunaújvároshoz, mint Bangkokhoz.
