Nagy előnye egy utazási blognak, hogy teljesen világos, mikor kell befejezni. Amikor vége az útnak. Mi két hónappal tovább nyújtottuk a számvetést, de most tényleg lehúzzuk a rolót.

Köszönjük minden olvasónak az olvasást, minden levél írójának az írást, és bocs, hogy csak kevésre volt energiánk válaszolni. Köszönjük mindenkinek az útközbeni vendéglátást, különös tekintettel Mercire és Péterre Pekingben, valamint Balázsra Manilában, aki nélkül talán el sem jutunk Japánba. És persze köszönjük mindenkinek, aki itthon tartotta a frontot, parkolási büntetéseket fizetett be vagy boltolt a könyvelővel.

Ha megint elindulunk valahova, mindenkit értesítünk.

Sziasztok.

Imecs Orsolya
Bede Márton
2007-2008

362 nap 94 fényképben összefoglalva:

És a szerintünk legjobban sikerült tíz írás:
Ja, a Gyömrőin is vannak kátyúk
Nomad's Home
Sanghaj, nyílt város
Puszi-puszi!!! Cuki kispandák!!! Puszi-puszi!!!
Royal Palaung Golden Triangle Cobras
Dr. Chan és az elefántok
Az egyik legjobb hely a világon
Vakáció Kambodzsában
Halál délután
Japánkert

Röviden: rossz. Bővebben: sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Amikor megvettük a hazafelé szóló repjegyünket megpróbáltam belenyugodni, hogy valamikor ennek a kalandnak is vége lesz, és olyan, az otthon fogalmához kötődő dolgokra igyekeztem koncentrálni, mint a család, a barátok és kényelem. Milyen jó lesz például angol vécét használni, könyvtárban lenni, anyám főztjét enni, vagy a barátnőkkel fröccsözni. Amikor belegondoltam, hogy nem is emlékszem már, pontosan hány cipőm és táskám várakozik a szekrényemben, kellemes bizsergés fogott el, és jó volt arra gondolni, hogy pár héten belül ehetek friss zöldséget vagy elmehetek moziba.

Az igazság viszont az, hogy az afölött érzett öröm, hogy az ember találkozik a szüleivel és a barátnőivel, nagyjából négy egész napig tud eufóriában tartani, az pedig, hogy az ember harminc táska közül válogathat, körülbelül tíz percig. Éppen ilyen rövid ideig tart a boldogság afelett, hogy percenként jár a villamos.

Sokáig úgy gondoltam a hazajövetelre, hogy ez is egyfajta egzotikum lesz, és éppúgy figyeljük majd a magyarok szokásait, ahogy fél évvel ezelőtt a mianmariakét. De ez a csoda is csak három napig tart. Régóta nem gyűjtögetjük az érdekes adatokat a magyarokról, csak beletörődve vesszük tudomásul az igazságot, hogy mindenki indulatos és rosszkedvű. Az általános ócskaságot és a vizuális igénytelenséget viszont a mai napig nehéz megszokni és, őszintén nem tudom eldönteni, hogy Budapest Manilához vagy Tokióhoz áll közelebb. Ázsia nagy része koszos és lepukkant, de legalább egzotikus. Budapest csak valamivel kevésbé. Egyelőre nagyon nehéz belegondolni abba, hogy az egész további életünket ebben a környezetben kell eltöltenünk.

Két hónapja vagyunk itthon, most már kellő távolságból lehet végigmérni ezt az utazással töltött évet, és a hazatérés sokkja is beleszürkült a mindennapokba. Azt persze eleve sejtettük, hogy egy év után visszajönni legalább olyan intenzív élmény lesz, mint éjszaka hajózni a bangladesi határnál, így legalább azon nem lepődtünk meg, hogy mennyire más itt élni, mint amott.

Az, amit a félidei összegzésben már egyszer leírtam, egy év után fokozottan megállja a helyét. Utazni a legjobb dolog a világon, és fogalmam sincs, hogy lehetett volna jobb ez a tizenkét hónap, mint Ázsiában mászkálva össze-vissza. Indulás előtt voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy egy évnyi élményadagot fel lehet-e egyáltalán dolgozni, így utólag viszont azt mondom, hogy simán. Persze ahogy arról már itt is írtunk korábban, ha az ember ilyen hosszan utazik, fokozatosan változik, hogy mi érdekli igazán. Az elején ragaszkodik nevezetesség felkereséséhez, a végén pedig már megelégszik a tengéssel és lengéssel, és egy nap már nagyon aktívnak számít, ha messzebb sikerült jutni a sarki kávézónál. Ez nem baj, csak tény.

Bár egy évnyi élményanyagot fel lehet dolgozni, néha tényleg embert próbáló feladat. 2007 októberében fogalmam sem volt, hogy mit csináltam 2006 október 9-én. Nyilván valami unalmas hétköznap volt. 2008 októberében viszont pontosan tudom mit csináltam 2007 október 9-én, hol aludtam, mit ettem és merre mászkáltam. Pontosan így tudom a többi 362 nap részletét is, és ez az, ami igazán fura élménnyé teszi az ilyen hosszú távú utazást. Egyszerre rohan az idő, mert annyi az élmény, és halad ugyanakkor nagyon lassan, hiszen minden pitiáner részlet örökre elraktározódik.

Azért ne, mert nagyon erős pszichikai elváltozásokat és hallucinációkat okozhat. Ha fertőzött vidékre készülünk, Magyarországon a Gyáli úton sajnos nem is nagyon ajánlanak mást, mint Lariamot, lévén hogy az alternatíva, az újabb és korszerűbb Malarone nagyon drága. Arra azonban senki nem készít fel, hogy milyen komoly pszichés mellékhatásai vannak. A Malarone-t ráadásul nem lehet olyan sok ideig szedni, mint amennyi ideig mi utaztunk, úgyhogy nekünk összesen két választásunk volt: Lariam vagy semmi.

A Lariam használati utasítása csupán arra tér ki, hogy minden százezredik esetben észlelnek a páciensek panaszokat, és hogy semmi esetre sem ajánlják olyanoknak, akiket kezeltek depresszióval. A gond csak az, hogy az emberek többségét soha nem kezelik depresszióval, engem sem kezeltek soha, tehát gyorsan ki is zártam magam a veszélyeztetettek kategóriájából, a néha előforduló rosszkedvet vagy az általános nyomottság-érzetet többségünk pedig nem szokta komoly problémaként kezelni. Arra később, két hónap zavarodottság után jöttem csak rá, hogy a gyártó cég, a Roche "a minden százezredik esetben észlelnek a páciensek panaszokat"-kitételt valószínűleg a Lariammal teljesen egyértelműen összefüggésbe hozható öngyilkosságokra használja csak, minden egyéb esetben pedig nem ismeri el, hogy a mefloquine-t tartalmazó gyógyszer lenne a ludas.

Az internet az utazó nagy barátja. Segítségével lehet kapcsolatot tartani az otthoniakkal, ellenőrizni a bankszámlákat, sőt, az igazán elszántak még blogot is frissítenek. Aki az utóbbira szánja magát, annak erősen ajánljuk, hogy vigyen magával laptopot is, ám most nem ennek a mikro-szubkultúrának az igényeivel fogunk foglalkozni. Hanem azzal, hogy az internet miként teheti gördülékenyebbé az egyszeri utazó mindennapjait.

Mert internet a világon mindenhol van, a mi tapasztalaink legalábbis ezt igazolják. Vagy ha nem is mindenhol, két napon belül könnyű elérni egy internet-csatlakozással ellátott számítógépet, és ha az ember hosszú ideig utazik, két napig nyugodtan lehet várni. A tádzsikisztáni Murgabban például a helyi NGO-irodában van egy megdöbbentően gyors szatelit-internetes megoldás. A mianmari Nyaung U-ban a piacon van egy stand, amelyiknek a hátsó szobájában egyetlen, borzasztó lassú, de néha azért működő gép áll. Az indonéziai Sumbawa Besarban van egy kínaiak által működtetett internetkávézó, ahol ugyan a földön kell ülni ezeréves gépek előtt, de alkalmanként akár hosszú percekre is él a kapcsolat. Van egyébként egy jó tanácsunk, amely a világ valamennyi településére érvényes. Az internettel felszerelt boltok általában a helyi telkó-központ közelében vannak, a helyi telkó-központ nagy antennái pedig mindenhonnét látszanak.

Két hónappal indulásunk előtt írtam egy bejegyzést arról, hogy az utazással kapcsolatban mitől félek a legjobban. Így másfél hónappal a hazaérkezésünk után visszaolvasva ezek nagyobbik része teljesen alaptalan volt. Az emberi természet olyan, hogy ha megéri, mindent képes megszokni. Vagy legalábbis majdnem mindent. Vegyük csak végig ezeket az indulás előtti félelmeket.

1. Mi van, ha végig hasmenésem lesz? És nem a saját tiszta vécémen kell ezt végigszenvednem, hanem egy sötét budiban, valahol Dél-Kínában.
A hasmenés nekünk csak az elején volt probléma, amíg át nem állt a szervezetünk egy másik baktériumkészletre. Kinában speciel pont semmi bajunk nem volt. Közép- Ázsiában viszont nem találkoztunk olyan utazóval, akinek nem lettek volna gyomorbántalmai és ne fogyott volna két hét alatt öt kilót. Egyébként az átállás akkor is probléma, amikor az ember hazajön. Enyhébbek a panaszok, de azért tudnánk mesélni. 

2. Mi van, ha idegesíteni fog, hogy esélyem sem lesz jó nőnek lenni hosszú hónapokon keresztül? Elég nehezen képzelem el az életet úgy, hogy három bugyi, két póló és egy szandál meríti ki az öltözködés minden örömét.
Ez egy percig sem zavart az egy év alatt. Legtöbbször szívesebben lettem volna még kevésbé nő, de sajnos akárhogy is próbálkozik az ember, európaiként még a legnagyobb férfipólóban sem tud teljesen elbújni. Az pedig nagyon meglepett, hogy mennyire kiölte belőlem az öltözködési igényeimet az elmúlt egy év. Szoktam persze tiszta ruhát felvenni, de már egyáltalán nem érdekel, ha két nap egymás után ugyanaz van rajtam.

Mikor elindultunk volt egy útitervünk. Magunkat is meglepve egész jól tartottuk magunkat hozzá. Szingapúr kivételével minden tervezett országba eljutottunk, és hát pont Szingapúr átugrását túl tudtuk élni. Arról már sajnos fogalmunk sincs, hogy miért akartunk mi meglátogatni az indonéz Pulao Enganót, ahol nincs semmi érdekes, vagy a kínai Wuilingyuant, de így utólag ne firtassuk az okokat. Szemben az indulás előtt rajzolt térképpel, a végül megvalósult út vonalvezetése kissé kusza lett, ahogy az alanti kép kiválóan ábrázolja.

Azt gondoljuk, hogy a Földön lehetséges számtalan variáció közül jó utat választottunk. Nem akartunk kontinensek közt cikázni, hanem inkább csak egyet alaposan megnézni, és nem hisszük, hogy Ázsiánál bármi változatosabb tudna lenni. Tádzsikisztán hegyeinek, Japán nagyvárosainak és Indonézia tengerpartjainak egyszerűen semmi közük nincs egymáshoz.

Hiába töltöttünk el azonban egy teljes évet egyetlen kontinenssel, a felét sem tudtuk bejárni. Nem voltunk például Iránban, Indiában vagy Szibériában, pedig valami azt súgja, hogy ott is vannak érdekes dolgok. Ennél sokkal jobban fájt, hogy sok, tulajdonképpen útba eső vidéket sem tudtunk ilyen vagy olyan okból felkeresni. Volt, amelyről direkt mondtunk le, és volt, ahol a körülmények játszottak össze ellenünk igen gonoszan. Hogy még tovább fokozzuk a fájdalmat, listát is írtunk ezekről e helyekről. Aki jobb fej akar lenni nálunk, keresse fel ezeket:

Vízumok és pecsétek 14 országból.

Katasztrófák, amiket csak napokkal vagy hetekkel kerültünk el:
Földcsuszamlás Tádzsikisztánban, amely több autót és embert is elnyelt azon az úton, ahol néhány nappal korábban jártunk; tömeges HIV-fertőzés az oshi kórházban, ahol majdnem kezeltettük a tüszős mandulagyulladásunkat; irtózatos szecsuáni földrengés; érkezésünk előtt zavargások, távozásunk után pedig a Nargis-ciklon Mianmarban; fülöp-szigeteki hajókatasztrófa; Cosme-tájfun néhány kilométerrel elkerülve; közepesen erős földrengés Kelet-Indonéziában.

Állatok, amiket megettünk 12 hónap alatt:
Csirke, marha, disznó, bárány, kecske, jak, szarvas, antilop, nyúl, kacsa, liba, galamb, sokféle hal,, angolna, rája, sokféle rák, tarisznyarák, tengeri sün, többféle kagyló, polip, tintahal, csiga, ló.
   
Állatok, amiket szándékosan inkább nem ettünk meg 12 hónap alatt, pedig lett volna rájuk alkalom:
Szamár, kutya, teknős, cápa, vakond.

A tíz legjobb íz, amit a szánkban éreztünk 12 hónap alatt:
Vietnami mangósaláta, thai yam pla dook foo, szecsuáni hotpot, friss japán szusi, üzbég sárgadinnye, kínai csülök, ca phe sua da, yangrou paomao, es dawet, kínai tengeri herkentyűk.

Járművek, amiken utaztunk 12 hónap alatt:
Repülő, légcsavaros kisrepülő, vonat,, maglev (Sanghajban a reptérre kivezető mágneses izé, 430 km/h végsebességgel), busz (BKV és Volán egyaránt), minibusz, terepjáró, kamion, terepjáró-kamion-busz (a szörnyszülött a Penjikent-Dusanbe úton), taxi, bérelt autó, metró, magasvasút, HÉV, sikló, bicikli, tandem, riksa, motoros riksa, motoros oldalkocsis riksa, tricikli, motoros tricikli, oldalkocsis motorbicikli, quad, ló, lovaskocsi, lovasfogat, hajó, vízibusz, óceánjáró, evezős csónak, motorcsónak, bambusztutaj, motoros műbambusz-tutaj, kétszemélyes kajak, komp, lanovka, drótkötélpálya, mozgólépcső, úszva, gyalog.

Jármű, amin nem utaztunk 12 hónap alatt, pedig lett volna rá alkalom:
Elefánt

Tizenkét hónap alatt nem csak a felkeresett országokról egyenként, hanem a világról úgy általában is tanultunk néhány roppant érdekes dolgot. Nevezetesen az alábbiakat.

- Mindig minden két órával tovább tart. Ha eleve tíz óránál hosszabb időt mondtak, akkor meg hárommal.
- Az emberiség a világon mindenhol perverz vágyat érez arra, hogy a környék buszmegállóit az adott régióra jellemző népművészeti motívumokkal díszítse. Soha nem feledjük el például a Biskek és az Issyk Kul-tó között látott, óriási kirgiz süveget idéző megállót.
- Minél több jó hírrel kezdődik egy adott országban az esti tévéhíradó, annál mocskosabb az ott uralkodó diktatúra.
- Ami a nyolcvanas években a világ szerencsétlen vidékein élő fiataloknak a heavy metal volt, az ma már egyértelműen a hiphop. Hogy burmai és tádzsik kamaszok ma már nem birminghami munkáskölykök, hanem brooklyni kispályás bűnözők akarnak lenni, az valószínűleg beláthatatlan változásokat fog elindítani a világban, a pontos végkifejlettel kapcsolatban azonban sajnos még tippjeink sincsenek.
- A harmadik világ utóbbi száz évének története dióhéjban a következő. Előbb a bennszülöttek vért és verejtéket nem kímélve levetik a gyarmati rabigát, majd vért és verejtéket szintén nem kímélve megpróbálnak úgy élni, mint egykori gyarmatosítóik. Csak az előbbi feladatot tudják sikeresen elvégezni.

Amikor még csak készültünk erre az útra, józan eszünk és számtalan, ehhez hasonló blog segítségével igyekeztük összerakni a bombabiztos, az ég világon minden eshetőségre kiterjedő felszerelés-listát. Aztán persze a gyakorlat felülírta az elméletet, és különböző tárgyak egészen különböző szinten biztonyultak hasznosnak. Ezeket a tapasztalatainkat összesíti a lenti lista. Ennél is hasznosabb azonban a legfontosabb dolog, amit felszerelés-téren tizenkét hónap alatt tanultunk. Ez pedig a következő: nem kell túltervezni. Az a helyzet, hogy aki nem direkt Új-Guinea dzsungeleibe indul több hetes gyalogtúrára, az a világon sehol sem lesz egy napi buszútnál messzebbre olyan boltoktól, ahol az ég világon szinte bármi beszerezhető. Azért egy kényelmes cipőt mindenképpen vigyünk magunkkal, de egy pillanatig se féljünk attól, hogy ha valamire nagyon szükség van a gyógyszertől a melltartóig, azt nem tudjuk majd előteremteni.

Itt van tehát a rendkívül részletes és feleslegesen sok magyarázattal ellátott, teljes lista.

RUHA

Orsi
- 1 pár szandál – Elengedhetetlenül fontos. És remek ötlet volt egy kicsit drágább modellt venni, mert a bőrtalpnak köszönhetően nem egy, hanem csak tíz hónap után lett elviselhetetlenül büdös. A Lizard márkát bátran ajánljuk mindenkinek!
- 1 pár túracipő – Elengedhetetlenül fontos. És törjük be még itthon.
- 1 pár tornacipő – Annyira felesleges volt, hogy ki is dobtuk. Elég a túracipő.
- 5 pár zokni – Egy hónap alatt elveszett három pár, szerencsére aztán többnyire meleg volt, és nem nagyon kellett zárt cipő.
- 1 fürdőruha (bikini) – Egyberészesben kevesebbet kellett volna feszengeni.
- 1 rövidnadrág - Sajnos csak kevés helyen volt elég liberális a hangulat ahhoz, hogy hordani lehessen.
- 2 hosszúnadrág – Nagy hiba, hogy az egyik túl világos volt, így gyakorlatilag csak a másik volt használatban. Az viszont szinte folyamatosan.
- 1 középhosszú szoknya – Egy év alatt nagyjából négyszer volt használatban, maradhatott volna otthon simán.
- 1 kendő – Kendőként, sálként, párnahuzatként és derékmelegítőként is szolgált. Egy második példány is jól jött volna volna.
- 5 bugyi – Öt hét alatt elveszett kettő. Csak pamutot érdemes vinni, a tangákat pedig felejtsük el.
- 3 melltartó – A lehető legszolidabbakat vigyük.
- 1 kombiné – Hideg napokon létfontosságúnak bizonyult.
- 5 rövidujjú felső – Nehéz volt olyanokat választani, amelyek egyszerre működnek üzbég mecsetekben és indonéz tengerpartokon. Vettünk is pár trikót út közben.
- 2 hosszúujjú trikó – Hidegben sokszor mindkettőt kellett egyszerre használni.
- 2 kapucnis pulóver – Létfontosságú. Melegít, el lehet a kapucniba bújni, amikor pedig nagyon dzsuvás az ágynemű, a kapucni véd a párna mocskától.
- 1 széldzseki – Létfontosságú.

Született ezügyben egy hosszabb cikk, popbarátoknak melegen ajánlom. És érdekes adatként itt van alant a 25 szám, amelyet a legtöbbször hallgattunk az úton. Amíg be nem döglött az a nyomorult iPod.

1. M.I.A - Paper Planes
2. Népi Papa és a Haverok - Tatabánya
3. The Hold Steady - Stay Positive
4. The Hold Steady - Knuckles
5. Wire - Map Ref. 41N 93W
6. Caetano Veloso - Marinheiro So
7. The Hold Steady - Constructive Summer
8. The Magnetic Fields - Absolutely Cuckoo
9. The Hold Steady - Hostile, Mass.
10. Annie - Heartbeat
11. Belga - Kalauz 2.
12. Bonnie Prince Billy - I See a Darkness
13. Népi Papa és a Haverok - Atti bá partija
14. The Hold Steady - Barfruit Blues
15. The Pixies - Here Comes Your Man
16. The Magnetic Fields - Queen of the Savages
17. Weezer - Surf Wax America
18. Dinosaur Jr - Freak Scene
19. The Libertines - Can't Stand Me Now
20. Art Brut - Moving to L.A.
21. The Beach Boys - 'till I Die
22. Bob Dylan - It's All Over Now, Baby Blue
23. Pavement - Range Life
24. Arcade Fire - Black Waves/Bad Vibrations
25. The Lemonheads - Rudderless

Amióta hazajöttünk, a legidegesítóbb, rendszeresen nekünk szegezett kérdés az, hogy hol volt nekünk a legjobb. És azzal sem nagyon tudunk mit kezdeni, amikor ismerősök tőlünk várják, hogy megmondjuk, hova menjenek nyaralni jövő nyáron. Hosszas gondolkodás, osztás és szorzás annyit tudunk csak kinyögni, hogy hol volt a legérdekesebb. Egy év alatt 14 országban jártunk, és szerintünk te, drága olvasó, az alábbi sorrendben keresd fel ezeket, ha minél többet szeretnél megtudni a világról.

1. Kína – Dícsértük mi már eleget Kínát ezen a blogon, úgyhogy most is csak ismételni tudjuk magunkat: Kínát nem látni olyan, mint Európát nem látni soha. És nem, nem vagyunk a Kínai Kommunista Párt fizetett propagandistái, bár néha mi is annak érezzük magunkat.
2.= Mianmar – Délkelet-Ázsia, ahogy azt mindenki elképzeli. A világ legundorítóbb rendszere és a világ legkedvesebb emberei az országban, amelyben a világon a legtöbb lenyűgöző látnivaló jut a legkevesebb turistára.
2.= Japán – Például azért sem tudjuk megmondani, hogy hol volt nekünk a legjobb, mert nincs az a skála, amelyen két annyira különböző országot, mint Mianmar és Japán össze lehetne hasonlítani egymással. Az viszont biztos, hogy Japánnál semmi sem működik jobban a világon, a hatékonyság pedig egyáltalán nem szürkíti el az országot. 
4. Tádzsikisztán – Anyukádat ne ide küldd, mert valószínűleg nem bírná a kényelmetlenségeket, az alkoholizmust és a kecskemészárlást, viszont ha szereted a kalandot, az elképesztő tájakat és az idegenforgalom struktúráinak teljes hiányát, csakis ide gyere. Kivéve, ha neked csak Afganisztán tud elég izgalmas lenni.
5. Indonézia – Indonézia valamennyi szigetének bejárására valószínűleg egy élet sem elég, de ha az ember csak az ország nekünk legjobban tetsző, keleti részére koncentrál, akkor is talál magának érdekességet néhány évre. Gyönyörű természet, elhagyatott, fehér homokú tengerpartok, remek búvárkodás, ráadásul mindez fillérekért.
6. Vietnam – Valamilyen megfejthetetlen okból sok utazót nem győz meg Vietnam, mi viszont egészen le voltunk nyűgözve. Működő és pörgő ország, izgalmas nagyvárosokkal, hangulatos kisvárosokkal, remek ételekkel és fantasztikus tájakkal.
7. Malajzia – Ázsia Svájca, ahol annak ellenére ugyanolyan élénkek a színek, mint a kontinensen mindenhol, hogy nem áll derékig a dzsuva, a buszokon pedig kényelmesek az ülések. Aki vágyik az egzotikumra, ám ragaszkodik a kényelemhez, annak Malajzia ideális választás. Ráadásul ez a régió legváltozatosabb országa, a teljesen kínai nagyvárosoktól a borneói dzsungelig.
8. Fülöp-szigetek – Indonézia kicsit kisebb és kicsit kevésbé érdekes kiadása. Az ezernyi sziget közt a lehetőségek végtelenek, a spanyol-amerikai kultúra izgi, és kevés szórakoztatóbb nép létezik a kövér, mindig vigyorgó és elégedett filippínóknál.
9. Kirgízia – Sajnos a téliesre forduló időjárás miatt nem tudtunk mindent kihozni az országból, de ahhoz láttunk eleget, hogy egyszer vissza akarjunk menni. Kirgíziában még tényleg mindenki lóról terelgeti a birkanyáját a zöld hegyoldalakban.
10. Kambodzsa – Egyrészt Angkor nélkül teljes életet nem lehet leélni, másrészt ez az igazi trópus, a borzalmas történelmével és a rohadás mindent átjáró, penetráns szagával.
11. Üzbegisztán – Akinek van két hete szép épületeket nézni, kevés izgalmasabb úticélt találhat magának.
12. Thaiföld – Aki bele akar vágni ebbe az egész utazósdiba, az kezdje a nagyon lágy Malajziával, második lehetőségnek viszont ott van Thatiföld. Nem rossz hely, Bangkok pedig izgalmas, de aki már idáig elutazott, a környéken válogathat az izgalmasabb és érdekesebb helyek közt.
13. Laosz – A hely, amelyet mindenki szeret, csak mi nem. A mai napig nem értjük, mi a vonzó ebben az elég uncsi, turistákkal tömött országban. Aki a környéken jár, ugorjon át személyesen is meggyőzödni az állapotokról, de hogy ez az ország nem ér meg egy csak neki szentelt nyaralást, az tuti.
14. Brunei – Ha már Laoszban is jártál, futás ide.

Az egyéni/hátizsákos/olcsó utazás alapvetően különbözik a csoportos/bőröndös/drága verziótól, így természetesen egészen másfajta embereket vonz. Mi pedig most eleget utaztunk ahhoz, hogy észrevegyük, a világ lerohadt szállodaiban és közlekedési eszközein megismerhető turisták között rendre ugyanazok a karakterek ismétlődnek. Az alábbi csoportokat sikerült tudományos eszközökkel megfigyelnünk és leírnunk. Az egész világot ugyan nem jártuk be, ám biztosak vagyunk abban, hogy Cuzcótól Katmanduig sem bukkan fel nagyon senki más.

Az amatőr – Amikor az ember először utazik kevés pénzből valami egzotikus helyre, hajlamos hibát hibára halmozni, sorstársainak nagy derültségére, a bennszülöttek pénztárcájának pedig nagy örömére. Van azonban olyan, aki képtelen kinőni a zöldfülűségből. Igen vidám perceket szerzett nekünk például az az egyáltalán nem kezdő francia pár, akik annyi szuvenírt vásároltak össze Délkelet-Ázsiában, hogy nem bírták hazavinni – a csomagban még egy több kilós kőszobor is volt. Mindenféle rejtélyes okokból kifolyólag soha nem sikerült eljutniuk sehova, ahova akartak, és mindennek a tetejébe még a bangkoki Khao San Roadon is csináltattak maguknak ruhát egy indiai szabónál. Aztán nagyon meglepődtek az eredményen.

Az aszkéta – Az ötdolláros hostelben a többiek ugyanazzal a rettegéssel vegyülő irigységgel tekintenek rá, mint ahogy az amerikai nyugdíjas turistacsoport tekint ezekre a többiekre, amikor véletlenül összefutnak valami nevezetességnél. Szikár, harmincas-negyvenes-ötvenes magányos férfi, aki be sem mutatkozik, csak ül egy sarokban, ölében egy bögre teával, és órákig bámul a semmibe. Időnként pedig megmasszírozza a lábujjait. Csak a szállás tulajdonosától lehet megtudni, hogy emberünk épp most tért vissza egy három hetes, a térképen sem szereplő csúcsokat bejáró túráról. Ha sikerül vele kontaktust teremteni, az sem jó sokra, mivel tanácsai földi halandó számára értékelhetetlenek, és semmilyen közös programba sem száll be osztozni a költségeken, hiszen másnap indul egy bérelt, teherhordó szamárral a szomszéd országba.

Ne szégyelld magad, drága olvasó, amiért a legjobban az érdekel, hogy mennyibe került ez az egész. Amikor még csak terveztük ezt az utat, minket is ez a kérdés foglalkoztatott a leginkább. Álljon hát itt először is az egy éven át minden este gondosan vezetett könyvelés végeredménye, egyetlen táblázatba sűrítve. Akit sokkal részletesebben, napra lebontva érdekelnek a költségek, töltse le ezt a táblázatot.

Napi átlagköltségek dollárban
∗ Összesen 361 napig utaztunk, ám mivel Indonéziában majdnem egy komplett hetünket drága családunk fizette, az elszámolásba csak 354 és fél nap került.
∗∗ Ehhez a számhoz hozzá lett adva a nemzetközi repülőjegyekre költött összeg, egészen pontosan 5395 USD (Budapest-Taskent 1280 USD, Biskek-Ürümcsi: 426 USD, Kunming-Mandalay 419 USD, Yangon-Bangkok 85 USD, Bangkok-Kuala Lumpur 201 USD, Kuala Lumpur-Banda Aceh 90 USD, Dzsakarta-Bangkok 82 USD, Hanoi-Manila 168 USD, Manila-Oszaka-Manila 1165 USD, Manila-Kota Kinabalu 87 USD, Kota Kinabalu-Penang 121 USD, Penang-Yogyakarta 143 USD, Yogyakarta-Bécs 1128 USD)

Tehát budapesti indulásunktól a Budapestre érkezésig 34612 amerikai dollárt költöttünk. Ez 2008 augusztusi árfolyamon 5 620 000 forint. 2007 augusztusi árfolyammal számolva viszont 6 920 000 forintról van szó, úgyhogy számoljunk a kettő átlagával, 6 270 000 forinttal.

Azonban még ez sem a végösszeg, mivel indulás előtt is voltak költségeink. A három közép-ázsiai vízumot Bécsben kellett intéznünk irtózatos pöcsölés árán, az oroszt és a kínait Budapesten, továbbá felszerelést is kellett vásárolnunk. Sajnos ezekkel nem tudunk fillérre pontosan elszámolni, úgyhogy csak saccolunk, amikor azt mondjuk, hogy egyéves utunk 6 500 000 forintba került.

Akinek ez sok, van egy jó hírünk: olcsóbban is lehet. Ahogy a fenti táblázatból elég világosan kiderül, ételre és italra (főleg ételre) mi jó sokat költöttünk. Akinek nem hobbija az étterembe járás, itt sokat spórolhat. Mi nem is mindig a legolcsóbb szállásokat választottuk, akit minden este bírja a kényelmetlenséget (egy éves távon azért kevesen vannak ilyenek), az tovább faraghat a költségekből. És nem muszáj annyit repülni, amennyit mi repültünk. Persze ki lehet hagyni a búvárkodást, a drága látnivalókat és minden egyéb, a túléléshez nem elengedhetetlen, ám pénzbe kerülő mindenfélét is, csak akkor már nem nagyon érdemes utazni. Ha készek lettünk volna még spórolósabbak lenni, azt az utat ki lehetett volna hozni ötmillió forintból is. Aki nem hiszi, járjon utána.

Augusztus 12-én kora délután szálltunk le Bécsben, néhány órával később pedig már itthon is voltunk. Nem volt egy év, de ahhoz képest, hogy induláskor nem gondoltunk kilenc hónapnál többre, azért nem rossz teljesítmény.

- Indonéziában ketten napi átlagban 75,7 dollárt költöttünk. Azonban ha nem számítjuk a búvárkodásra költött pénzt, akkor mindössze 69,5-öt. Ez alapján Délkelet-Ázsiában csak Mianmart úsztuk meg kevesebből, és így a statisztika is megerősíti benyomásunkat, amely szerint Indonézia nagyon-nagyon olcsó ország. Egyébként Indonéziában töltöttük utunk során a legtöbb időt, egészen pontosan 64 és fél napot.
- Indonézia nagyjából 18000 szigetből áll, a pontos szám forrásonként változik.
- Indonézia ajándéka a világ tisztálkodási kultúrájának a mandi. Ez a fürdőszoba sarkában álló, vízzel teli tartály, amelynek köszönhetően az indonéz embernek se zuhanyra, se csapra, se vécépapírra nincs nagyon szüksége. A mandi elengedhetetlen tartozéka a nyeles, műanyag edény, amelynek segítségével az ember mer a vízből, majd ráönti a megmosni kívánt testrészre. Eleinte idegenkedtünk a manditól, ám hamar megtanultuk szeretni az önkezünkkel a nyakunkba zúdított, lábasnyi hideg vízlökéseket.

- Sok ázsiaival szemben az indonéz férfiak jelentős része képes arcszőrzetet növeszteni. Az ennek okán érzett büszkeségből kifolyólag az indonéz férfiak jelentős része csodálatos bajuszt visel.
- Öt- és nyolcéves kor közt minden kis indonéz akkor érzi magát igazán menőnek, ha teljes Spiderman-jelmezben mehet iskolába. A legmenőbbeken még maszk is van.
- Indonézia néhány nagyvárosában van Wendy’s, Red Bullból viszont csak a vacak ázsiai fajtát lehet kapni. Kivéve Balin, mert ott a nyugati hordákra tekintettel van igazi, európai is.
- Indonézia majdnem kétmillió négyzetkilométer, ám a lakosságának nagyjából fele, 125 millió ember a Magyarországnál alig nagyobb Jáva szigetén él. Nem meglepő, hogy ez sok probléma forrása. Megoldást már a holland gyarmatosítók is kerestek, akik a transmigrasi-nak nevezett program keretében elkezdték a jávaiakat és kisebb mértékben a szintén eléggé összezsúfolódott balinézeket a szigetvilág szellősebb vidékeire költöztetni. A független Indonéziában a transmigrasi még fontosabb szerepet kapott, és keretein belül több millió embernek lett új otthona, legtöbbször függetlenül attól, hogy akart-e ő egyáltalán bárhova is elköltözni. A transmigrasi eredményeként többnyire a legszegényebb jávaiaknak kellett volna új életet kezdeni Borneó és Pápua dzsungeleiben, ám ők erre szakképzettség híján képtelenek voltak. Az őslakosság viszont természetesen jogosan háborodott fel az erőszakos javanizáción, és sokszor nem volt rest tenni is a betolakodók ellen. Volt, ahol a már évtizedek óta nem űzött fejvadász módszerek is újraéledtek az új szomszédok megregulázásnak érdekében. A transmigrasi kudarc volt, és ma már a dzsakartai kormány sem forszírozza a dolgot.

Egyből belecsapva az indonéz lecsóba annyit szeretnénk először is leszögezni, hogy sajnos a nép, amelynek a főztjét utunk során legtovább ettük, nem a világ, sőt, nem is Ázsia legügyesebbje a konyhában. Eleinte sokat nyavalyogtunk étkezések előtt, után és közben, később azonban egészen rákaptunk a helyi fogásokra. A nagy kulináris varázslatokat biztosan nem itt kell keresni, ám van az indonéz konyhának néhány dobása, amely a maga egyszerűségében kifejezetten finom, és akár két hónapon át is jó étvággyal fogyasztható - nekünk legalábbis sikerült.

Ázsia igazán nagy konyháihoz, a kínaihoz, a vietnamihoz vagy a thaihoz képest az indonéz nincs túlbonyolítva. Ilyen minőségében egyébként európai (sőt, magyar) ízléssel is érthető és élvezhető, mert egyrészt nem kell enciklopédiákat bújni a felhasznált fűszerek kielemzéséhez, másrészt eleve annyival kevesebb fűszert használnak, mint az említett ázsiai élkonyhákban, hogy a maradékot sokszor a kutyával is meg lehetne etetni. Próbáljuk csak meg egy thai vacsora romjait odaadni a kis kedvencnek!

Nagyon jó okunk volt futólépésben végigrohanni Jávától keletre fél Indonézián. Minél hamarabb el akartunk érni Alor szigetére. Ez végül egy minden szempontból pokoli hajóút után sikerült is, ám ahelyett, hogy összeestünk volna a sziget fővárosa és legnagyobb kikötője, Kalabahi egyik szálláshelyén, utolsó erőnkkel még elbuszoztunk és -hajóztunk Kepára. Ezt az egészen kis szigetet néhány száz méteres tengerszoros választja csak el Alortól, és nincs rajta az ég világon semmi érdekes néhány halászkunyhón és egy maroknyi bungalón kívül. Ezek a bungalók azonban a francia kézben lévő La P’tite Kepát képezik, a helyet, ahol utunk végét töltöttük.

Az eredeti terv egyébként nem ez volt. Csak néhány napig akartunk maradni, aztán menni tovább, hogy minél többet tudjunk kihozni az utolsó napokból. Menet közben viszont kiderült, hogy akar a franc olyan nagyon gyorsan lelépni Kepáról. Így hát csak telt egyik nap a másik után, mi pedig egyenként pipáltuk ki az úticélokat, amelyeket már nem volt időnk felkeresni. Legelőször, még Kepára érkezésünk előtt Pápuáról mondtunk le. Biztosan nagy szám, de egyrészt időigényes és Indonézia többi részéhez képest drága, másrészt elég lelombozó dolgokat hallottunk a sziget olyan vidékeinek állapotáról, amelyek eléréséhez nem kell heteket gyalogolni a dzsungelben. Néhány kepai nap után lemondtunk Sulawesiről is (ezt leánykorában Celebesznek hívták), mert csak sok pénzért és lassan lehetett volna odajutni, végül pedig még a szomszédos sziget bálnavadász falváról is. Lamalera a világ utolsó olyan helyei közé tartozik, ahol még hagyományos módszerrel, tehát szigonnyal mennek az ámbrás cetekre (valamint a rájákra és a delfinekre is), ám friss információink szerint a helyiek elkezdtek csalni, és evező helyett már motort is használnak, valamint elég nagy mázli kell egy vadászat elcsípéséhez, úgyhogy inkább passzoltunk. A faluról és a sok vérről egészen megdöbbentő módon néhány éve magyarok készítettek dokumentumfilmet, így akit érdekel, mindent megtudhat.

Indonézia szigetei közt kétféleképpen lehet közlekedni: vízen vagy levegőben. A repülő a gyorsabb, drágább és természetesen a kevésbé izgalmas. Bár figyelembe véve az ország hihetetlenül rossz repülésbiztonsági mutatóit, ez utóbbi nem feltétlenül igaz. Viszont az indonéz hajók is megbízható gyakorisággal süllyednek el, szóval akkor mégis. A magyar embernek pedig eleve kevés dolog izgalmasabb és kalandosabb, mint a tengeri hajózás. Mint a négereknek a hó, nagyjából. Indonéziában hajózni olyan érdekes, hogy a kínai vonatok után ismét komplett bejegyzést szentelünk egy közlekedési eszköznek. Az országban ezerféle hajó járja a tengert, és akkor a szigeteket átszelő folyókon közlekedő motorcsónakokat és kenukat még nem is vettük figyelembe. Ezeket a bárkákat a legegyszerűbb méret szerint csoportosítani, a méret pedig leginkább az út hosszától függ, úgyhogy haladjunk e szerinti sorrendben.

A legkisebb távolságokra a maláj szigetvilág legősibb ma is használatos járműve, a kétoldalt a felborulást akadályozó rudakkal ellátott kenu használatos. Ezek teste sokszor még ma is egyetlen kivájt fatörzsből készül. Az egészen kis, egyszemélyes modelltől a fél falut elszállítani képes, tíz-tizenkét evezős óriásokig sokféle méretben létezik, ám mivel a nagyobbak helyét fokozatosan átveszik a motorral is felszerelt csónakok, gyakrabban lehet az egészen kis lélekvesztőkkel találkozni.

Flores szigete Indonézia térképén nem különösebben feltűnő darab, Jávától néggyel, Balitól hárommal jobbra. Aki nem jár erre, legutóbb akkor hallhatott a szigetről, amikor néhány éve minden tudós nagy meglepetésére egy kihalt, törpeméretű embercsoport maradványait találták meg itt. A homo floresiensis-szel kapcsolatban számtalan elmélet létezik, van, aki szerint egy teljesen külön fajról, mások szerint csak néhány beteg homo sapiensről van szó. Állást ugyan nem foglaltunk, ám összes, végtelennek tűnő floresi buszutunkat utastársaink méregetésével és a törpékre emlékeztető vonalak felkutatásával töltöttük.

Flores első számú nevezetessége nem is magán a szigeten van, csak innét a legkönnyebb elérni. A komodói sárkányokból, a világ legnagyobb gyíkjaiból néhány tucat ugyan Floresen is él, ám a többségükkel két szomszédos, kisebb szigeten lehet találkozni – Rincán, valamint, óriási meglepetésre, Komodón. Labuanbajói szállásunkhoz az előbbi lényegesen közelebb esett, ráadásul Rincán elvileg nagyobb is az esély a dögök megfigyelésére, úgyhogy túltettük magunkat azon az apró szépséghibán, hogy komodói sárkányokhoz pont nem Komodón lesz szerencsénk.

Ott hagytuk abba, hogy Jáva szigetének keleti részén álltunk, a Bromo-vulkán kráterének peremén. Indonézia következő, minket érdeklő darabja, Flores szigete, innét több száz kilométerre keletre található, nekünk pedig feltett szándékunk volt a lehető leggyorsabban odaérni. Illetve hát egészen pontosan a lehető leggyorsabban, de drága repülőjegyek nélkül, ami alaposan megnehezítette a dolgunkat. A Bromótól Floresig sok a rossz út és a rossz komp, valamint az errefelé található indonézek sem a legjobb fajtából valók.

Ezekkel a problémás indonézekkel már a többi nehézség előtt találkoztunk. Futólépésben siettünk le kilátónktól a kráter peremén található kis faluig, ahol felkaptuk hátizsákjainkat, és megpróbáltunk elindulni a legközelebbi jelentősebb település, Probolinggo felé. A falucska egyetlen útkereszteződésében várakozó, tömegközlekedésként funkcionáló kisbuszok üzemeltetőiről sajnos hamar kiderült, hogy aljas, viszont összetartó banda. Amint egyikük közölte velünk, hogy az ő kocsija tízkor indul, a többiek szóba sem álltak velünk. Reggel fél nyolc volt ekkor, és teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy innét negyedóránként indul jármű. A hallgatási fogadalmat végül egy feljebbről érkező, a buliból nyilván kihagyott minibuszos volt hajlandó megtörni, aki felvett minket a kocsijába, ám indulás előtt még kénytelen volt egy kis kenőpénzt leadni a vérben forgó szemű kollégáknak.

Minden szempontból teljesen logikus útitervünk akkor kezdett összezavarodni, amikor februárban Szumátrára érkeztünk búvárkodni. Ha már egyszer Indonéziában voltunk, megnéztük a szigetvilág másik két szegletét is, ami ahhoz kevés volt, hogy az országot megismerjük, ahhoz viszont bőven elég, hogy vissza akarjunk jönni. Indonézia akkora, hogy egy egész élet sem elég minden szegletének bejárásához, a szigetek közti, sokszor nagyon nehézkes közlekedés pedig lehetetlenné teszi a gyors mozgást. Így aki Indonéziába készül, az már érkezés előtt kénytelen eldönteni, melyik kis darabokra szeretne koncentrálni.

Miután rendkívül alaposan megvizsgáltunk minden lehetőséget, Malajziából Jáva szigetének közepére, egészen pontosan Yogyakarta városába repültünk be. Előre is elnézést, ha ezt esetleg magyarul úgy kell írni, ahogy ejteni is, tehát Dzsogdzsakartának, de ez annyira hülyén néz ki, hogy mi többé nem ismételnénk meg. Yogyakarta mellett elsősorban nem elhelyezkedése vagy megközelíthetősége szólt, hanem a tény, hogy a város és környéke évszázadok óta a jávai civilizáció központja, és így egyben az egész indonéz szigetvilág szíve és lelke.

- Malajziában ketten naponta átlagban 82,2 dollárt költöttünk. Ez sok. Ha nem számítjuk, amit búvárkodásra költöttünk, akkor csak 64,5-öt, ami viszont egészen barátian kevés.
- Malajziában borzasztóan drága az alkohol. Közértben sincs félliteres sör három és fél amerikai dollár alatt. Az ország lakosságának többsége muszlim (sokan viszont nem), az állam azonban nem betiltja az alkoholt, hanem csak irtózatos adókkal sújtja.
- A maláj muszlim inkább iszik sört, mint disznót eszik. Disznóval szinte csak a kínai éttermek étlapján lehet találkozni, de ezek közül is sok hirdeti magát azzal, hogy náluk minden halal (az Iszlám előírásainaik megfelelő).
- A világ országai közül az egyik legfurcsább forma Malajziának jutott. Az ország nagyobbik része Borneó szigetének északi felére esik, a kisebbik pedig Délkelet-Ázsia legdélebbi csücskére.

- Malajzia lakosságának 24 százaléka kínai, 8 pedig indiai.
- Legalább egy magyar szó a maláj nyelvből származik. Az ámokfutás gyökere a maláj amok, ami azt az állapotot jelöli, amikor a hagyományos maláj falusi lét társadalmi kötöttségeibe beleőrülő ember ész nélkül törni és zúzni kezd.
- A Malajziában forgalmazott és nyilvános helyeken vetített nyugati filmeket mind cenzúrázzák, sokszor olyan sok jelenetet kivágva, hogy már a sztorit is nehéz követni. Szenvedélyes csókolózást bemutató jelenetek természetesen nem maradhatnak meg, amin viszont csak ütik a nőket, azok nyugodtan mehetnek.
- Malajziában nagyon sokan és nagyon jól beszélnek angolul. Megdöbbentő módon még a helyi kínaiak is.
- A távozásunk utáni hétvégén lépett fel Kuala Lumpurban a szupermenő, Glasgow-i Shitdisco együttes.
- Malajziában egyszerűen mindenhol van ingyenes wifi. Jó, az erdőben nem, de egészen lepukkant buszállomásokon és a legolcsóbb szállodákban is igen.