Amikor még csak tervezgettük ezt az utat, két dolgot egészen biztosan tudtunk a Pamír-hegységgel kapcsolatban. Egyrészt hogy ennél szebbet nem nagyon fogunk sehol máshol látni, másrészt pedig hogy ennél több kényelmetlenségünk sem igazán lesz sehol. És így is lett.

A Tádzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán és Kína határvidékén lévő Pamír az utóbbi tíz évben lett a magára adó turista életének álma. Azért nem korábban, mert mielőtt ideért volna a Szovjetunió, alig néhány tucatnyi nyugati ember járt erre – köztük Marco Polo -, utána pedig még annyi sem. Tádzsikisztán függetlenné válása után a polgárháború miatt nem lehetett idejönni, és amióta béke van, azóta sem ömlenek ide a turisták, elsősorban az infrastruktúra totális hiánya miatt.

A több, mint fél magyarországnyi területnek 95 százaléka hegyes, alig 250 ezren lakják, összesen egy aszfaltút szeli át, és egyetlen egy szállodában van csak hat darab, mondjuk egy európai háromcsillagos szálloda színvonalát elérő szoba. Ez így együtt teljesen kizárja a szervezett turizmusnak még a lehetőségét is, úgyhogy ide csak független utazók jönnek, köztük meglepően sok biciklista, akiknek Tibet mellett a Pamír a Mekkájuk, ahol jóval 4000 méter feletti hágókon nyelhetik a port napokig.

A mindentől elzárt hegyvidéket furcsa népek lakják, a pamíri tádzsikok, akiknek a nyelve is különbözik alföldi testvéreikétől, a vallásuk pedig pláne. Sokuknak világos a bőre és a szeme, és gyakori a világosbarna és vörös haj is. Szerintük azért, mert Nagy Sándor csapatai erre vonultak át, kellő mennyiségű makedón gént hagyva hátra a következő 2500 évre. A pamíriak iszmailiták, a síita iszlám egyik oldalágának követői, ami egyéb, lényegtelen jellegzetességek mellett azt jelenti, hogy szemben az eltűnt 12. imámjuk visszatérését váró irániakkal, az ő imámjuk soha nem ment el, hanem Aga Khan néven mindig köztük él. Illetve nem teljesen egészen köztük, mert míg ők világítás nélküli putrijaikban vacsoráznak két szem krumplit az Aga Khan fényképe alatt, addig a főnök Svájcban éli a milliárdosok mindennapjait. Amivel ugye már eleve többet tesz, mint a legtöbb vallás istene/prófétája/akármije, hiszen egyrészt valóban létezik, másrészt pedig tényleg segít követőin. Ételt küld nekik, igyekszik gondoskodni az egészségügyi ellátásukról, egyetemet alapít nekik, valamint Aga Khan Foundation feliratú, óriási fehér dzsipekkel varázsol még több porfelhőt az útjaikra. Ha már muszáj lenne vallásosnak lenni, és nem kellene mellé a Pamírban élni, mi egészen biztosan iszmailiták lennénk. Az Aga Khan segítségére azért is szükség van, mert a pamíriak a kilencvenes évek tádzsik polgárháborújában a vesztes oldalt támogatták, és ezért az utóbbi évtizedben az egyébként is nevetségesen alacsony éves tádzsik költségvetésből csak morzsák jutnak ennek a régiónak.

A Pamír hegyei ideális terepet nyújtanak mindenféle hegyi elfoglaltsághoz, lehet raftingolni, dzsippel száguldozni, hegyet mászni, érkezésünkkor egy olasz páros pedig éppen egy nyolc napon át tartó, teherhordóként szamarakat használó expedíciót szervezett össze. Sajnos a legtöbb ilyen szórakozás napi sok kilométer legyaloglását igényli, minket pedig kisgyerekként családjaink egymástól függetlenül kényszerítettek feleslegesen sok kirándulásra, egy életre megutáltatva velünk a hosszadalmas mászkálást a természetben. A másik gondunk az volt, hogy sátrat és komolyabb hálózsákot direkt nem hoztunk magunkkal, így számunkra összességében csak olyan túra jöhetett szóba, amihez a) nem kell naponta túl sokat gyalogolni, és b) este tudunk valahol négy fal között aludni. Szerencsére az utóbbi nem volt teljesíthetetlen követelmény, mivel a Pamírban több európai NGO is azzal foglalkozik, hogy a falusiakat kiokítsa az idegenforgalom mesterfogásaira, és így megdöbbentően eldugott helyeken is lehet homestay-eket, családoknál bérelhető szobákat találni.

Saját bénaságunkat figyelembe véve választottuk ki még khorogi szállásunkon a Geisev nevű völgyet. Egyrészt viszonylag közel volt Khoroghoz, másrészt alig két és fél óra gyaloglás után egy homestay ígéretével kecsegtetett, harmadrészt pedig mivel a legtöbb útikönyv nem szól róla, sőt, az egyetlen valamire való Pamír-térképről is lemaradt, a dusanbei trakta után csendet és békét várhattunk tőle. Szállásunk tulajdonosának testvére fel is ajánlotta, hogy az errefelé közepesen pofátlannak számító hetven dolláros összegért elvisz minket a túra nyolcvan kilométerre lévő kiindulópontjáig, majd másnap haza is fuvaroz minket, amit mi, más választásunk nem nagyon lévén, el is fogadtunk.

Délután fél kettőkor búcsúztunk el az egyébként egészen jó arcnak bizonyuló sofőrtől – később sajnos a saját kárunkon tanultuk meg, hogy micsoda kincs az ilyen a Pamírban -, átgyalogoltunk az utat Geisevtől elválasztó folyón átívelő gyaloghídon, és megindultunk felfelé az ösvényen, amelyről minden forrás egybehangzóan állította, hogy lehetetlen eltéveszteni. Most biztos minden olvasó azt hiszi, hogy richtig eltévedtünk, de nem. Három óra alatt jutottunk fel a Geisev nevű falucskába, és csak azért ilyen gyorsan, mert a nagy hátizsákjainkat Khorogban hagytuk, és csak minimális cuccot vittünk magunkkal. Egy keskeny völgyben, kétoldalról kőomlások között gyalogolni a tűző napon nem olyan könnyű.

Azt tudtuk, hogy egy bizonyos Juma Gulshajevet kell keresnünk, mivel ő üzemelteti a homestay-t. Az első ember, akit a falu határában megszólítottunk, fel is világosított minket, hogy sajnos Juma valahol az eggyel lentebbi völgyben ügyet intéz, de ő maga Gulshad Gulshajev, az illető testvére, de ne aggódjunk, ő majd áll szolgálatunkra. Ezután a vállán harminc kiló rőzsével el is rohant hegynek felfele, hogy intézkedhessen kosztról és kvártélyról. Elnézést, ha a neveket nem pontosan jegyeztük meg, de mivel mi nem beszélünk oroszul, tádzsikul vagy pamiri tádzsikul, Geisev húsz lakója közül pedig senki egy büdös szót nem értett ezeken a nyelveken kívül semelyiken, így kicsit nehézkes volt a kommunikáció.

Minden egyéb viszont nagyon flottul működött, mivel Gulshad a legjobb fej házigazdának, Geisev pedig a világ legszebb falujának bizonyult azok közül, akikkel és amikkel nekünk életünkben dolgunk volt. A Pamír lakóit falusi turizmusra oktató NGO-k ugyanis nem csak az egekbe tornázzák fel a bérelhető autók árait, hanem a szakma olyan alapjait is megtanítják a helyieknek, amiktől a turista tényleg sokkal jobban érzi magát. Ebben az isten háta mögötti, és borzasztó szegény faluban például van egy kis házikó, a hagyományos pamíri tetőablakos megoldással, amely mindig csak a bármikor beeső turistákra vár. Relatíve tiszta, van benne sok dunyha, a helyiek pedig főznek bőséges vacsorát és reggelit. A szoba és a félpanzió fejenként tíz dollárba kerül, ami errefelé sok pénz, viszont garantált minőséget nyújt, ami, ahogy az majd későbbi kalandjaink leírásából világosan kiderül, nem elhanyagolható szempont. Jó, a vacsora lehetett volna jobb, a főétel valamiféle ízetlen lebbencstésztából állt rossz minőségő birkahússal, de ezen kívül volt finom saláta, mindenféle magok és kenyér is, úgyhogy teljesen jóllaktunk.

A szórakoztatásról pedig Gulshad gondoskodott, aki kezét-lábát törte, hogy a valmilyen NGO által hátrahagyott, az idegenforgalomban hasznosnak vélt, angol nyelvű példamondatok segítségével beszélgetést kezdeményezzen velünk. „See you soon“, „would you like some black tea or green tea“, „how did you sleep“, ilyenek voltak, amikre a válaszunkat sajnos soha nem értette. Viszont legalább gazdagítottuk a szókincsét az „almond“, valamint a „spring“, „summer“, „autumn“ és „winter“ szavakkal. Arról viszont sikertelenül próbáltuk meggyőzni, hogy Jacgues Chiracm szemben azzal, amit ő a gazeta-ban olvasott, tényleg nem lett terrortámadás áldozata. Később rájöttünk, a félreértést valószínúleg az okozhatta, hogy Tádzsikisztánban senki el nem tudja képzelni, hogy egy államelnök élve is hajlandó legyen felmondani a melóját. Mivel Gulshad nem egészen volt tisztában a földrészek egymáshoz viszonyított pozíciójával, rajzoltunk neki egy világtérképet is. Egy ideig eljátszottunk a gondolattal, hogy Dél-Amerika és Afrika közé berajzolunk még egy földrészt, és ezzel generációkra tönkretesszük a geiseviek földrajztudását, de végül leküzdtük az ingert, meg azt is, hogy annak a földrésznek olyan nevet adjunk, ami magyarul EGY! NAGYON! CSÚNYA! SZÓ! Lefekvés előtt még játszott volna nekünk egy kicsit egy beazonosíthatatlan hangszeren, és még el is mutogatta, hogy hogy táncolhatnánk együtt hajnalig, de Gulshad csalódottsága ellenére mi inkább a hívogató dunyhákat és a kedvenc elfoglaltságunkat, a tetőablakon kifelé bámulást választottuk, nem utolsósorban azért, mert ilyen magasságban elképesztően világítanak a csillagok az égen.

Mivel az ezeket a képeket végignéző turistáknak is meg kellett esküdnünk, most megtesszük megint: nem használtunk Photoshopot. Fogalmunk sincs, mitől ilyen türkizkék a színe a Geisev feletti tavaknak és az ezeket összekötő patakoknak, talán van valami a talajban, de az a helyzet, hogy tényleg ilyen. A keskeny völgyben a falu és a környező tanyák lakói a vizet a lehető legjobban kihasználva tudnak paradicsomot, kecskét, tököt és egyéb bukolikus baromságokat nevelni, mindent behálózó kis csatornáikat pedig talán direkt azért építették, hogy a turisták idilli körülmények közt tudjanak fogat és egyéb testrészeket mosni.

A másnapot a Geisev feletti völgy bejárásával töltöttük, már amennyire néhány óra alatt el lehetett jutni, mert muszáj volt leérni a hídhoz a sofőrrel megbeszélt időpontra. Maradtunk volna szívesen még két napot, de le- majd felgyalogolni nagyjából öt óra alatt, csak hogy megbeszéljük a dolgot a hídnál ránk váró emberünkkel, az már túl soknak tűnt. Pedig ha ötévesen nem a hülye Pilisben meg a Börzsönyben kellett volna annyit gyalogolnunk, hanem mondjuk Geisevben, ma talán szeretnénk is ezt a szakmát.

Az autóban Khorog felé naplementekor először láthattuk a kedvenc pamíri napszakunkat, amikor nem csak a fények a legszebbek, hanem az emberek és állataik egyszerre ballagnak haza a mezőről, és azon gondolkodtunk, hogy ez így együtt nem csak csodálatosan szép, hanem megdöbbentően sima és kényelmes is. Aztán másnap este már kecskevér ömlött a lábaink elé, és azt is megtudtuk, milyen igazán szegénynek lenni.