Ugyanazt várom el itt is, mint Magyarországon. Nem szeretem, ha lehúznak és ha palira vesznek. Szeretem, ha valaki betartja a szavát.

Sokszor felidegesítem magam azon, hogy turistaként fejőstehénnek néznek.

Utálok hegynek felfelé autót tolni, ha egy vagyont fizettem azért, hogy a sofőr felvigyen egy hágón.

Szeretem, ha le van húzva legalább egy ablak, ha tizennégyen ülünk nyolc órát egy kisbuszban.

Zavar a bömbölő pamíri népzene.

Képtelen vagyok hetekig kenyéren, krumplin és rossz minőségű húson élni. Inkább nem eszem semmit.

Megvagyok anélkül, hogy helyiekkel beszélgessek bármilyen közös nyelv nélkül. Főleg olyan dolgokról, amik valójában egyáltalán nem érdekelnek.

Nem szeretem, ha kopogás nélkül jönnek be a szobámba.

Helyi öregek hullarészegen, egyhúrú gitáron eljátszott performanszait hangosan kinevetem. Pláne, ha a végén le is esnek a padról.

Nem szeretem, ha egy sofőrnek fontosabb az autó kárpitja, mint az én kényelmem, és ezért elvárja, hogy az ölemben tartsam a 15 kilós hátizsákomat.

A legszívesebben nyugati NGO-k nyugati alkalmazottaival beszélgetek.

Csak a nekem tetsző gyerekeket fényképezem le. Akik valamilyen okból nem tetszenek, azokat csak nagyon ritkán. És sokkal szívesebben fényképezek állatokat.

Nem vagyok hajlandó megszólalni oroszul még úgy sem, hogy a horváttudásomnak köszönhetően simán el tudnék beszélgetni alapvető dolgokról. Ehelyett bonyolult angol körmondatokat használok, és csak akkor váltok tőmondatokra, ha valakire rá kell ordítanom.

Sokszor direkt úgy csinálok, mint aki semmit nem ért abból, amit mondanak neki.

Egy kortyot sem adtam senkinek a gyógyszerként használt Unicumunkból, még illedelmességből sem. Muszáj az elkövetkezendő hónapok gyomorrontásaira is gondolnom.

A bölcsésznek tűnő német turistákkal német irodalomról beszélgetek.

Szívesebben eszem Snickerst, mint helyi csokoládét. Éppen így előnyben részesítem a nyugati kekszeket. Ha valaminek négy éve lejárt a szavatossága, még akkor is kidobom, ha tudom, hogy errefelé éheznek az emberek.

Legszívesebben kettesben vagyok.

Más turistákkal csak akkor szeretek beszélgetni, ha fontos információt cserélünk, vagy ha egyébként is érdekesnek találom őket.

Mindenkit előnyben részesítek, aki német, az osztrákokat pedig pláne.

Csak olyasmiért szeretek hatvan percig sziklákon felkapaszkodni, ami tényleg megéri. Szürke téglahalomra ne mondja nekem senki, hogy buddhista szentély.

Előfordult, hogy angolul ráordítottam valakire, és ha durva hangnemet üt meg velem szemben valaki, minden további nélkül visszakáromkodok magyarul.

Rosszul érzem magam tizenkét idegen férfival egy sötét szobában. Még akkor is, ha valójában megtiszteltetés, hogy nem kell a másik helyiségben a nőkkel vacsoráznom.

Akkor is van rajtam napszemüveg, ha nem süt a nap. Így nem kell a bámuló helyiek szemébe néznem.

Soha nem iszom a helyiekkel alkoholt, és nem eszem meg illedelmességből semmit, amit undorítónak találok. Inkább eldugom valahova, vagy titokban odaadom a macskáknak.

Kisebb jelenetet rendezek, ha valaki a tiszteletemre le akar vágni egy háromhónapos kiskecskét. Pedig tudom, hogy ez itt csak a díszvendégeknek jár.

Szeretek legalább négynaponta, meleg vízben megfürdeni.

Zavar, ha úgy bámulnak a helyiek, mint egy különleges majmot, és még azt is meglesik, ahogy alszom.

Csak meleg vízben szeretek ruhát mosni. És abban sem nagyon.

Ha sokáig próbálnak tömni vagy itatni valamivel, amit első perctől visszautasítok, néha elveszítem a türelmemet.

Nem szeretem ha összefogdossák mézes kézzel az útikönyveinket, vagy úgy rakják le, ahogy én sosem szoktam.

Nehezen viselem a koszt, és szerintem semmi romantikus nincs a szegénységben.