Mikor elindultunk volt egy útitervünk. Magunkat is meglepve egész jól tartottuk magunkat hozzá. Szingapúr kivételével minden tervezett országba eljutottunk, és hát pont Szingapúr átugrását túl tudtuk élni. Arról már sajnos fogalmunk sincs, hogy miért akartunk mi meglátogatni az indonéz Pulao Enganót, ahol nincs semmi érdekes, vagy a kínai Wuilingyuant, de így utólag ne firtassuk az okokat. Szemben az indulás előtt rajzolt térképpel, a végül megvalósult út vonalvezetése kissé kusza lett, ahogy az alanti kép kiválóan ábrázolja.
Azt gondoljuk, hogy a Földön lehetséges számtalan variáció közül jó utat választottunk. Nem akartunk kontinensek közt cikázni, hanem inkább csak egyet alaposan megnézni, és nem hisszük, hogy Ázsiánál bármi változatosabb tudna lenni. Tádzsikisztán hegyeinek, Japán nagyvárosainak és Indonézia tengerpartjainak egyszerűen semmi közük nincs egymáshoz.
Hiába töltöttünk el azonban egy teljes évet egyetlen kontinenssel, a felét sem tudtuk bejárni. Nem voltunk például Iránban, Indiában vagy Szibériában, pedig valami azt súgja, hogy ott is vannak érdekes dolgok. Ennél sokkal jobban fájt, hogy sok, tulajdonképpen útba eső vidéket sem tudtunk ilyen vagy olyan okból felkeresni. Volt, amelyről direkt mondtunk le, és volt, ahol a körülmények játszottak össze ellenünk igen gonoszan. Hogy még tovább fokozzuk a fájdalmat, listát is írtunk ezekről e helyekről. Aki jobb fej akar lenni nálunk, keresse fel ezeket:
Arslanbob – A világ legnagyobb dióerdeje közepén fekvő kirgiz falucska ott járt forrásaink szerint szuper hely. De ha maga a pokol, akkor is jobb lett volna, mint Oshban feküdni tüszős mandulagyulladással.
Észak-Pakisztán – Ha tudjuk, amit az út előtt sajnos nem tudtunk, egészen biztosan teszünk egy kitérőt Közép-Ázsia és Kína között errefelé is. Ahány itt járt utazóval találkoztunk, annyian áradoztak nekünk Pakisztán Kína, India és Afganisztán közé beékelt északkeleti nyúlványáról. Ha hinni lehet a tényleg nagyon egybehangzó beszámolóknak, röviden ez a legszebb hely a világon. A hegyek óriásiak, a gleccserek megcsodálásához szinte a buszból sem kell kiszállni, az itt élő népek pedig egészen fantasztikusan barátságosak. Így utólag pedig különösen sajnáljuk, hogy nem kerültünk egyet erre, mivel bár ez a vidék általában biztonságos, most éppen úgy néz ki, hogy Pakisztánt a jóisten sem menti meg a teljes összeomlástól.
Szecsuán és Yunnan tartományok tibeti része – Amikor a labrangi kolostorban jártunk, nagyon erősen gondolkodóba estünk, hogy nem kéne-e Kína nagyvárosait teljesen kihagyva dél felé venni az irányt, és átvágni ezeken a kulturálisan tibeti, ám nem a Tibeti Autonóm Régióhoz tartozó, így viszonylag szabadon beutazható területeken. Végül a hideg és Xi’an, Peking, Sanghaj és Hongkong vonzereje közösen kiverték a fejünkből a dolgot. Ezért is kétszeresen kár, mivel 2008 tavaszán pont errefelé voltak a legkomolyabb megmozdulások a gyarmatosító kínaiak ellen, és a pekingi válaszcsapás valószínűleg sok dolgot örökre megváltoztatott itt.
Bhután – Ide azért nem jutottunk el, mert egész egyszerűen nem volt rá pénzünk. Az ország nagyon tudatosan saját útját járja a nemzetközi turistabiznisz szövevényes rengetegében, és egész egyszerűen nem engednek be senkit, aki nem fizet be egy naponta és fejenként legalább 200 dollárba kerülő, szervezett útra. Ennek van negatív hozadéka is, nevezetesen hogy fél Hollywood és a fél Wall Street ide jár jógázni, ezen kívül viszont nehéz bármibe belekötni. Bhután még ma is olyan, amilyen Nepál és Tibet sajnos már soha nem lesz, legalábbis ha hinni lehet az internetnek és az egyetlen embernek, akivel találkoztunk és járt is az országban. Akinek futja rá, azonnal induljon!
Észak-Mianmar – Az ország csak repülővel megközelíthető, a Himalája lejtőire felkapaszkodó legészakibb csücske minden bizonnyal az egyik legérdekesebb, legérintetlenebb, legvadabb és legkevesebb fehér embert látó szeglete a világnak. Sajnos elég drága és elég időigényes lett volna ide eljutni, mi pedig már így is hat hetet töltöttünk az országban. Ha legközelebb arra járunk, egészen biztosan nem hagyjuk ki. Bhutánnál például sokkal olcsóbb.
Hőlégballonozás Bagan felett – Tervbe volt véve, hogy fentről is megnézzük a csodálatos, templomokkal és sztúpákkal teli síkságot, aztán megtudtuk, hogy 260 dollár per fő a rövid sétarepülés, és inkább lemondtunk az élményről.
Mentawai-szigetek – Már majdnem rászántuk magunkat, hogy bevállaljuk a dzsungeltúrát a Szumátra nyugati partjainál fekvő szigeteken keresztül, amikor úgy döntöttünk, hogy inkább átrepülünk Indonézia keleti vidékeire. Amit ott láttunk, azt semmire nem cserélnénk be, de azért érdekes lett volna az ország Pápua mögött második legvadabbnak tartott részét is felkeresni.
Észak-Kambodzsa – Ehhez annyira közel álltunk, hogy már majdnem megállapodtunk egy taxissal a viteldíjban, amikor hirtelen meggondoltuk magunkat, és inkább a főváros, Phnom Penh, majd Vietnam felé vettük az irányt. Észak-Kambodzsába azért megy az ember, hogy Angkornál kisebb léptékű, de azért nagyon érdekes khmer romokat nézzen, távol az Angkort elárasztó turistahordák csatazajától. Aztán amikor rájöttünk, hogy Angkorban nincsenek is olyan nagyon idegesítő turistahordák, és aki korán felkel, simán egyedül lehet a templomokban, úgy döntöttünk, mi ennél többre nem vágyunk. Így utólag a fene tudja. Biztos érdekes lett volna, csak ha elmegyünk, kevesebb időnk jut a pompás Vietnamra.
Batanes – Ez a Fülöp-szigetek legészakibb szigetcsoportja, ahonnét jó időben még Tajvan is látszik. Egészen különleges hely, és mivel az év nagyobb részében tájfunok tépkedik, ráadásul csak nagyon lassan vagy nagyon drágán lehet ide eljutni, nagyon kevesen veszik a fáradtságot. Mi pont akkor jártunk errefelé, amikor az időjárás még éppen megfelelő lett volna, időnk és pénzünk viszont már nem volt olyan nagyon sok, úgyhogy inkább passzoltunk.
Palawan és Corón – A Fülöp-szigetek és Maláj-Borneó között elhelyezkedő, az előbbihez tartozó két sziget, ahol remek a búvárkodás és szép a víz feletti világ is. Gondolkodtunk a dolgon, hallottunk olyat is, hogy mégsem olyan szuper ám az a búvárkodás meg a dzsungel, és végül Indonéziára halasztottuk az ilyen irányú kalandokat. Nem bántuk meg.
Mindanao – A Fülöp-szigetek déli, erőteljesen muszlim szigete, ahova papíron nem igazán tanácsos menni, a gyakorlatban viszont az ég világon semmilyen veszély nincs. Félni nem féltünk, viszont időnk már nem volt sok, úgyhogy ez most kimaradt.
Bario Highlands – Maláj-Borneó dzsungelének egyik központja, körülötte mindenféle érdekes túralehetőségekkel. Pont sehogy sem tudtuk megoldani a berepülést, és olyat is hallottunk, hogy nem olyan jó hely ez már, úgyhogy különösebben nem bánkódtunk.
Nyugat-Pápua – A Föld második legnagyobb szigetének Indonéziához tartozó nyugati fele indulás előtt a lehető legkiemeltebb úticélunk volt. Néha még arra is gondoltunk, hogy átmegyünk Pápua Új-Guineába, a sziget keleti felére is. Aztán ahogy teltek múltak a hónapok, és mi egyre többet tanultunk meg a saját korlátainkról, Ázsiáról és az idegenforgalom természetéről, úgy szállt el fokozatosan a lelkesedésünk. Végül arra jutottunk, hogy nem vagyunk képesek három hetet gyalogolni a világ legnehezebb terepén az igazán nagy élményért, ahhoz meg nincs kedvünk, hogy relatíve sok pénzt fizessünk ki felszín felszínének kapargátásáért. Így meglepően könnyű szívvel lemondtunk Pápuáról.
Végül pedig ott van a kérdés, hogy akkor hova menjünk legközelebb, Komoly kétségeink vannak azügyben, hogy még egyszer az életben lesz-e alkalmunk ilyen hosszút nyaralni, mert hát nagyon nehéz elkapni egy olyan időszakot, amikor az embernek egyszerre van ideje és pénze. De azért a reményt nem adjuk fel. Szóval ha még egyszer lenne 9-12 hónapunk utazni, az alábbi útvonalak valamelyikét választanánk. Ha esetleg nekünk nem jönne össze, nyugodtan csinálja meg más, nem fogunk megsértődni.
Alaszkától Patagóniáig (vagy fordítva) – Ez szinte adja magát, elsősorban azért, mert szemben Ázsiával, Amerikát elég logikusan be lehet járni tetőtől talpig. Ha szorít az idő vagy a pénz, a drága és nagy Egyesült Államokat és Kanadát le lehet nyesni az útvonalból, de szerintünk az igazi ezekkel együtt lenne.
Közép-Amerika és a Karib-tenger – Ez kevésbé szokványos út, viszont éppen ezért nagyon izgalmasnak tűnik. Az út első felében be kellene járni a Karib-tenger több tucatnyi kis szigetét Bermudától Barbadoson át Bonaire-ig, a maradékban pedig Mexikótól menni dél felé, amíg el nem fogy az idő vagy a pénz.
Ausztrália, Új-Zéland és a Csendes-óceán – Ez is rendkívül vonzó, csak sajnos sokba kerül. Ausztrália és Új-Zéland drágák, a Csendes-óceánban elszórt kis szigetek valamivel kevésbé, viszont köztük egyszerűen lehetetlen olcsón cikázni. Ha lenne elég pénzünk, két-három hónapot szánnánk Ausztráliára bejárására, aztán másfelet Új-Zélandra, a maradékban pedig különböző tengerpartokon süttetnénk a hasunkat Tongától Kiribatiig. És nem hagynánk ki a két legnagyobb számot, Galápagost és a Húsvét-szigeteket sem.
Isztambul-Ulánbátor – Törökország-Irán-Pakisztán-India-Nepál-Tibet-Kína-Mongólia. Ennyi.
Dzsippel Afrikában – Saját tapasztalataink, valamint nálunk jóval keményebb utazók élményei alapján komoly kétségeink vannak azügyben, hogy el lehet-e ép ésszel tölteni egy évet Afrikában. De ha egyszer belevágnánk, egészen biztosan saját autóval csinálnánk. Dél-Afrikában vannak cégek, amelyektől lehet dzsipet venni, majd vissza is vásárolják a hónapokkal később visszahozott kocsit. A hegyi gorillákat biztosan nem hagynánk ki, minden egyéb képlékeny.