Amikor az ember megérkezik egy nagyhatalomba, hasra kell esnie annak hatékonyságától, pörgésétől és színességétől, különben ahol van, az igazából nem is nagyhatalom. Minket persze könnyű volt elvarázsolni, ha a biskeki felszállás után Ljubljanában szállunk le, biztosan azt is elhittük volna, hogy a világ ura jelenleg Szlovénia. Ami Ürümcsiben várt minket, az viszont valószínűleg bármelyik nyugat-európai nagyvárosból érkezve is meggyőző érv lett volna Kína ereje mellett.
Az emberben van egy kép, hogy milyen lehet egy kommunista ország huszadrangú városának repülőterén az útlevél-ellenőrzés, és abban egészen biztosan nem szerepelnek angolul egész jól beszélő, jó utat kívánó határőrök, akiknek a munkáját az utas az előttük elhelyezett, piktogramokkal ellátott panel nyomkodásával értékelheti (nagyon szomorú arc, kicsit szomorú arc, kicsit mosolygó arc, nagyon mosolygó arc). Persze mi is elsütöttük az összes létező poént azzal kapcsolatban, hogy hány évet és hol kell lehúznia annak, aki esetleg rossz gombot mer megnyomni, és az is világos hogy ez is, mint annyi más apró, a külföldi turistákra irányított apró figyelmesség mind-mind a pekingi olimpia előtti mosolyhadjárat és ráncfelvarrás részei. Ettől függetlenül viszont megnéztük volna azt a ‘89 előtti Romániát, Lengyelországot vagy éppen Magyarországot, ahol valakinek a Pártban egyáltalán eszébe jut ilyesmi, pláne hogy meg is valósítsa a tervet a rendelkezésére álló emberanyaggal.
Ürümcsi Kína legnyugatabbi tartományának, Xinjiangnak a fővárosa, hárommillió, többségében han kínai (ők az ország derékhadát adó vágottszemű etnikum) lakossal. Nagyjából ezer kilométeres sugarú körben nincs még egy ekkora város, ahol az országot irányító hanok lennének többségben, a környéken szinte mindenki ujgur és muszlim, így Ürümcsi a kínai vadnyugat egyetlen, pionírokkal teli oázisa a környező vadon indiánjai közt.
A kínai kormány is nyilvánvalóan valamiféle előretolt helyőrségként tekint a városra, amelyet mindenáron meg kell védeni és tovább kell gyarapítani. Hiába Ürümcsi a világon a tengertől legmesszebb lévő, egymillió lakosnál többet számláló város, néhány éve Pekingből hivatalosan is kikötőnek nyilvánították, hogy itt is érvényesek legyenek az ilyen esetekben foganasított adókedvezmények és támogatások. A lapáttal adagolt pénznek köszönhetően pedig Ürümcsiben ma már annyi felhőkarcoló van, mint egy közepes amerikai nagyvárosban, és ahogy a vadonatúj épületek számát és az építkezések ütemét elnéztük, messze van még a cél. Az alanti kép kiválóan illusztrálja az építkezések ütemét, ezen a ronda óriáson az Ürümcsi múzeummal szemben éppen a második piros betűt fejezik be a munkások.
Előtanulmányaink alapján mindenre és még annál is rosszabbra fel voltunk készülve Kínával kapcsolatban. Káoszra, értetlenségre, lökdösődésre, mocsokra és köpködésre. Vegyük is ezeket szépen sorban végig.
Káosz valóban van, bár leginkább az úttesten. A kínaiak vezetés-kultúrailag a közel-keleti iskolához tartoznak, tehát a KRESZ nem azért van, hogy bárki figyelembe vegye, és csak egyetlen dolog számít, minél gyorsabban eljutni az úticélig. Az eredmény csak kicsit ijesztő, Teheránban például sokkal nehezebb átjutni az út túloldalára. Ja, és mindenki felejtse el a közhelyeket, Kínában már egyáltalán nem bicikliznek olyan sokan, egy világhatalom polgárainak jár az autó.
Rettegtünk attól, hogy Kínában a nyelvi nehézségek miatt a legegyszerűbb elintéznivalók is csak hihetetlen nehézségek árán lesznek csak megoldhatóak. Mandarin társalgási útmutatóval a hónunk alatt érkeztünk, és ki sem mertünk menni Ürümcsi pályaudvarára, mert mindkét útikönyvünk azt állította, hogy ami ott folyik, abban nyugati ember úgysem tud eligazodni, érdemes inkább kis felárért valamelyik utazási irodával elintéztetni a szükséges jegyek megvásárlását. Miután az első iroda nem bírta felfogni, hogy mit akarunk, a másodikat pedig képtelenek voltunk megtalálni, végképp rettegve indultunk ki a pályaudvarra. Biztos, ami biztos, pinyinül (ez a mandarin latin betűkkel írt verziója) gondosan kimásoltuk a segédkönyvünkből, hogy mit is szeretnénk, hátha éppen ez lesz a kulcs a sikeres misszióhoz. Harminc másodperc alatt kerültünk sorra a kasszánál, még harminc volt, amíg kerítettek egy angolul beszélő pénztárost, és további harminc, amíg kezünkben is volt a jegyünk. Van egy olyan érzésünk, hogy a nyíregyházi pályaudvaron senki nem tudná megkérdezni tökéletes angolsággal (lower, middle or upper berth, sir?), hogy a kabinjában melyik ágyra tart igényt a külföldi turista.
Bár ennél a jegyvásárlásnál csak egy fürge kínait kellett megakadályoznunk az elénk vágásban, az tényleg igaz, hogy ebben az országban az előzékeny sorbanállás ismeretlen fogalom. Teljesen jogos a Lonely Planet és a Rough Guide útikönyvek kínai kiadásának számtalan ilyen irányú figyelmeztetése, angolszászként tényleg nem lehet egyszerű ebben az országban eljutni bármilyen sor elejére. Mi viszont tapló kelet-európaiak vagyunk, hátunkon két óriási hátizsákkal, és cseppet sem félünk ezeket nagyobb tömegben védekező és támadó fegyverekként egyaránt használni. Gondunk ezügyben tehát még nem volt. Ugyanígy van az utcai versenyhelyzetekben is. Itt valóban gyakran előfordul, hogy két gyalogos kicsit meglöki egymást a vállával, viszont így szerencsére senkit sem zavar, ha egy bunkó magyar minden tekintet nélkül, várandós anyákat, tipegő kisgyermekeket és rozzant aggastyánokat egyaránt szétszórva áttör a tömegen.
Mocsok-ügyben kicsit talán elfogultak vagyunk, hiszen Kína előtt a világ egy sokkal rohadtabb szegletében töltöttünk majdnem két hónapot. Az viszont tény, hogy az első szállásunk Ürümcsiben egy, valahol a két és a három csillag között lévő, makulátlanul tiszta ágyneművel és padlószőnyeggel büszkélkedő hotelszoba volt, ahol ugyan a fürdőszobában a lefolyó kicsit köhögött, viszont a vécé lehúzója egészen addig kifogástalanul működött, amíg a mi hülye nyomogatásunktól el nem romlott. Mindezt a teljesen nevetséges napi 16 dollárért kaptuk meg, amennyiért Közép-Ázsiában még a normálisabb homestay-ek tulajdonosai sem állnak szóba az emberrel. Az is igaz persze, hogy bár az ablakunk Ürümcsi egyik legforgalmasabb, bevásárlóközpontok és felhőkarcolók által szegélyezett kereszteződésére nézett, azért az is látszott, hogy a második vonalban még olyan lakóházak álltak, amelyek a rosszabb dusanbei lakótelepeken is a helyükön lettek volna. És az is valószínű, hogy ezeknek három éven belül hűlt helye sem lesz.
Más kérdés a szmog, mert arról aztán tényleg minden legenda igaz, sőt, azok duplái is. Ürümcsiben még nem volt olyan rossz a helyzet, és egyébként is azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy a köd, amin reggel és este alig tud átsütni a nap, az nem indusztriális melléktermék, hanem a környező sivatag homokja, amit idáig befúj a szél. A második kínai nagyvárosunkban, Lanzhouban viszont már nem tudtuk ilyesmivel hitegetni magunkat, és nem csak azért, mert eleve olvastuk, hogy ez hivatalosan is ott van a világ legszennyezettebb városai közt. Egy teljesen felhőmentes reggelen a nap nem kel fel Lanzhouban, hanem késő délelőttig csak átsejlik az eget borító szürke ködön. A város hosszú sugárútjain a relatíve világos délután kettőkor sem lehet messzire ellátni, a két-három kilométerre lévő felhőkarcolók sziluettjét már alig lehet kivenni, és délután ötkor kezdődik is a világ egyik leglehangolóbb, két órán át elhúzódó naplementéje.
És igen, a kínaiak köpködnek, de egyáltalán nem olyan sokat, és egyébként sem ez az igazán zavaró, hanem a sokkal gyakoribb és sokkal nehezebben kikerülhető harákolás. A szakma igazi művészeit három vonatkabin távolságból, dobhártyáig benyomott füldugókon keresztül is tökéletesen lehet hallani. A köpés csak akkor izgi, ha nő csinálja a nyílt utcán, mert olyat tényleg ritkán lát már az ember Európában.
Ürümcsiben (és aztán Lanzhouban is) a kapitalizmus esztelen és kontrollálatlan tobzódása volt a leglenyűgözőbb. Mindkettőnknek vannak emlékei arról, hogy milyen volt Budapest belvárosa a rendszerváltás előtt, és egészen biztosan nem volt ott éjjel-nappal folyamatosan egymillió vásárló, sem egymillió bolt, sem ezek előtt egymillióra tekert hangerővel óvodás technót köpő hangfalak. És csíkosra festett kiskutyákat sem lehetett kapni.
Mivel mind a két nagyváros még messze nyugatra van Kína szinte teljesen han kulturális és gazdasági központjától, az utcákon rohangáló emberek az ország teljes etnikai keresztmetszetét felvonultatják. Különösen Ürümcsiben igaz ez, ahol magassarkú csizmákban egyformán kurvának öltözött fiatal háziasszonyok, szakállas han (kínai muszlim) öregemberek, lefátyolozott ujgur nők, a már jól ismert vicces sapkájukban parádézó kirgiz férfiak, cseppet sem vágott szemű tádzsikok, egy rakás egyéb kisebbség, valamint több ezer orosz bevásárlóturista lökdösik egymást egyszerre.
Már az első Ürümcsi napunkon éreztük, hogy egy igazán nagy országba érkeztünk meg, és akkor még a zseniális éttermi kultúráról egy szót sem szóltunk, mert az majd több külön bejegyzést érdemel. Sokaktól hallottunk sok rosszat Kína nagyvárosairól, nekünk mégsem volt máig – a szmogot leszámítva – semmi bajunk velük. Viszont ciki lenne a tervezett két hónapig csak felhőkarcolók közt mászkálni, úgyhogy két és fél nap után elindultunk megnézni az ország nevezetességeit, mert állítólag olyanok is vannak.
