Hongkong után másodszor is belépni Kínába viszonylag puha volt, elsősorban azért, mert pont oda mentünk, ahol a nagyvárosokat leszámítva messze legtöbb a nyugati turista: Yangshuóba. Yangshuót már az is látta, aki soha az életében nem járt Kínában, viszont legalább egyszer megfordult a világ bármelyik kínai éttermében. Az ezekben található nagy falikép/relief/műanyag tányéralátét/giccses akármi ugyanis mindig Yangshuót ábrázolja. Azok a teljesen valószítlenül cukorsüveg-formájú, a síkságból meredeken kiemelkedő, nagyon zöld dombok, na az Yangshuo. És nem csak Yangshuo környéke, hanem tényleg maga a városka is, amelynek parkjait ezek az egymás melletti, karsztból kialakult, sűrű növányzettel borított kúpok jelentik.
Yangshuo (és a közeli, nagyobb város, Guilin), minden kínai számára a nemzet büszkeségei, egy szinten a Nagy Fallal és az agyagkatonákkal. Közülük is sokan eljönnek ide, Yangshuo elsősorban mégis a nyugati turistákra épít, központi sétálóutcáján egymást érik a pizzeriák, fagyizók és pubok. A kereskedők agresszíven nyomulnak, a nyugati fiatalság részegen ordibál esténként, nem egy szép látvány, na. Ahhoz viszont ez is kevés, hogy a táj élvezeti értékéből levonjon.
Yangshuo környékét legjobb a két, környékbeli folyó segítségével felfedezni. Első napunkon az egyiket jártuk be műanyag bambuszutánzatból készült, vacak csónakmotorral meghajtott kis tutajon, a másodikon meg a másik környékét, bérelt bicikliken. Logikusan az első volt a kényelmesebb, a második pedig a nagyobb kaland, jónak viszont mindkettő egyformán jó volt. Ha választanunk kellene a kettő közt, talán mégis a második napra szavaznánk, ami elsősorban annak a révészként dolgozó, elképesztően vicces öregasszonynak köszönhető, aki minket és biciklijeinket is átfuvarozott a folyó túlsó oldalára. Billegés közben azt is megfigyelhettük, ahogy falubelijei az Ázsia-szerte oly népszerű dinamitos módszerrel próbáltak halat fogni. Ha esetleg valaki nem tudná, a dinamitos halászathoz csak valami robbanószer kell és egy háló, az utóbbival kell kimerni az előző vízbedobása és felrobbanása után a felszínen összegyűlő döglött halakat. Amikor az ilyesmit korallzátonyok közelében csinálják, az évtizedekre tönkreteszi a vízalatti ökoszisztémát, azt viszont nem tudjuk, hogy az iszapos folyókba dobált petárdákhoz mit szól a WWF. Minket inkább csak szórakoztatott a dolog, elsősorban azért, mert a szerencsétleneknek még így sem sikerült halat fogniuk.
Amíg Yangshuóban voltunk, a hegyeket mindig csak valamiféle ködfátyolon keresztül tudtuk nézni, ami Kínában szokatlan módon nem a légszennyezésnek, hanem a magas páratartalomnak köszönhető. Ez ugyan kicsit zavaró volt (és az itt látható fotókat is jó homályossá tette), viszont a mellé párosuló meleg meggyőzött minket arról, hogy még egy kicsit maradjunk Dél-Kínában, mielőtt Sanghaj felé vennénk az irányt. Ez az eddig eltelt valamivel több, mint egy kínai hónap egyik legjobb döntésének bizonyult még annak ellenére is, hogy meleggel onnantól kezdve, hogy elhagytuk Yangshuót, már egyáltalán nem találkoztunk.
Rizstermesztés céljából hegyoldalakba vágott teraszokól nem mindenki gondolja, hogy elsőrangú látványosságok lehetnek, de hát az a helyzet, hogy a természeti szépségeknél és az ember kezének köszönhető csodáknál már csak az tud szebb lenni, amikor a kettő kombinálódik. A Logsheng nevű kisváros közelében lévő, a külföldi turistáknak csak Dragon's Backbone Rice Terraces néven eladott, furcsa mintájú termőföld-rendszer pedig pont valami ilyesmi.
Sötétedés előtt egész kicsivel érkeztünk Dazhaiba, a teraszok két központjának távolabbikába, amelyet éppen azért választottunk, mert mivel idáig még nem jutott el a nagyobb buszok számára is alkalmas aszfaltút, joggal számíthattunk a kínai turistacsoportok távolmaradására. Mi szívünk szerint beestünk volna az első szálláshelyre, a minibuszon megismert, tyúkot cipelő férfinak viszont sikerült minket pont egy bizonytalan pillanatunkban megszólítania, így belementünk abba, hogy az őáltala javasolt hotelben aludjunk. Gyors léptekkel kezdtünk el felfelé haladni a rizsteraszok közé vágott lépcsősoron, aztán ahogy a hátunkon cipelt nagy hátizsákok egyre nehezebbnek tűntek, mi pedig úszni kezdtünk az izzadtságban, úgy lettünk egyre lassabbak. Hűséges mandarin társalgási szótárunk megfelelő kínai karaktereire mutatva két lihegés között sikerült megkérdezni emberünktől, hogy milyen hosszú gyalogtúrára számítsunk, ő viszont vagy direkt ködösített, vagy mi nem értettük a válaszát, mindenesetre okosabbak nem lettünk, csak egyre fáradtabbak. Egy kilátóhoz érve átadott minket egy fentről érkező nőnek, akiről később kiderült, hogy a felesége, mi pedig az utolsó világos pillanatokat elkapva még láthattuk, hogy nem hiába gyaloglunk, az ekkor már részben alattunk húzódó teraszok látványáért ennél komolyabb szenvedéseket is érdemes lehet felvállalni. Végül másfél óra, végig felfelé vezető gyaloglás után, már tök sötétben érdkeztünk meg a hotelbe, ahol rajtunk kívül egy szál vendég sem volt, és gyorsan be is zuhantunk az ágyunkba.
Utazók kézikönyve, negyvenharmadik oldal, második bekezdés: ha a szobádból jó a kilátás, állítsd be a vekkert napfelkeltére. Mi is így tettünk, majd szomorúan állapítottuk meg, hogy napfelkeltére számítanunk felesleges, a felhőtakaró ahhoz túl vastag. Viszont a takaró alól kipillantva azt is láttuk, hogy vannak helyek, ahol a napsütés már csak felesleges giccs lenne. A rizsteraszokat vizes pocsolyákból kikandikáló, élénkzöld zsombékokként szokás elképzelni, november közepén viszont még Dél-Kína sem zöld, így alattunk csak aranysárga, szépen egymás fölé-alá rendezett teraszok húzódtak, ameddig csak el bírtunk látni. Több, mint három hónapja indultunk el otthonról, és ennél nem nagyon volt jobb és szebb reggelünk.
Ezután a legmagasabb kilátó megmászása, majd hosszas lefelé bámulás következett. Ezeket a teraszokat több száz éve kezdték el kialakítani az itt élő népek, ma pedig leszármazottaik, a yao kisebbség termeszti itt a rizsát. Legalábbis az a részük, amelyik nem a turistáknak próbál el vackokat eladni, színes népviseletet és a nők földig érő, furcsa, homlokra rendezett konytban hordott haját mutogatni. Csak az fényképezhet, aki fizet, akinek ehhez nincs kedve, az inkább a yao anyókák nyomulásán szórakozhat. Looka! Looka! Yao pipl! Longair! Pic-tu-ra!!! Szerencsére ez csak a lenti parkolóban folyik igazán nagy lendülettel, mi a csúcson üldögélve legbékésebb kínai óráinkat éltük át, pedig már épp kezdtünk letenni arról, hogy ebben az országban kettesben lehessen lenni egy világszámmal. Itt tényleg nem volt milliónyi kínai, sőt, ami itt még ennél is szokatlanabb, és amit valószínűleg az UNESCO Világörökség-program szigorú szabályrendszerének köszönhettünk, a rizsteraszokon nincsenek otromba, fehér csempével borított, modern kínai lakóházak, csak az errefelé hagyományos, emeletes faépületek formájához többé-kevésbé hű példányokat emelnek most is. Ez pedig egyrészt jól néz ki, másrészt pedig lehetetlenné teszi a nyugodt alvást. Ha egy háromemeletes, harminc szobás épület egyik sarkában valaki tesz két lépést, attól az egész ház recseg-ropog-nyikorog.
Dazhai csak lelkesebbé tett minket Kína e relatíve csendes szegletével kapcsolatban, és a kedvünket még az a borzalmasan részeg helyi sem tudta elvenni, aki, miután mi a szükségesnél valóban kicsit erélyesebbnél figyelmeztettük, hogy próbáljon már meg ne ránk dülöngélni a lefelé kanyargó buszon, mindenáron verekedéssel akarta rendezni a nézeteltérést, és végül csak négy utas egyesített erejével sikerült ledobni a járműről. Így végül még egy napot töltöttünk Guangxi tartomány északnyugati csücskében, ahol már a dong nép a többség. A dongok identitásának alapjai a nők indigókék ruhája, valamint a falvaik patakjain átívelő hidak. Ezek díszes tetővel borított, a környező házikókhoz képest aránytalanul nagy és szép faépímények, amelyeken még kis szentélyek is helyet kapnak. Szinte minden faluban volt egy, mi pedig, kihasználva a turistaszezon végét ezen az egyébként sem túlságosan látogatott vidéken, pont a legszebbel szemben kaptunk szobát.
A nap, amit a dong falvak között autózva töltöttünk, egészen olyan volt, mint tavaly ősszel Kelet-Szlovákiában fatemplomokat bogarászni, bár itt nem mi vezettük a saját kocsinkat, hanem a drága pénzen szerződtetett sofőr a saját kis mikrobuszát. De ez így is klasszikus kelet-európai falusi turizmus volt, disznóröfögéssel, sárral, mocskos kisgyerekekkel és fogatlan, vigyorgó öregasszonyokkal. Este jutott csak eszünkbe, hogy azért éreztük magunkat ilyen jól, mert ilyen kis falvakban Tádzsikisztán óta nem jártunk. Nagyon-nagyon nehezen vettük rá magunkat, hogy újra egy nagyváros felé vegyük az irányt, és ha nem lett volna egy néhány nappal későbbre lefoglalt és kifizetett Sanghaj-Csengdu repülőjegy a zsebünkben (illetve egészen pontosan az inboxunkban), nem is indultunk volna el az előbbi felé.
