Azért ne, mert nagyon erős pszichikai elváltozásokat és hallucinációkat okozhat. Ha fertőzött vidékre készülünk, Magyarországon a Gyáli úton sajnos nem is nagyon ajánlanak mást, mint Lariamot, lévén hogy az alternatíva, az újabb és korszerűbb Malarone nagyon drága. Arra azonban senki nem készít fel, hogy milyen komoly pszichés mellékhatásai vannak. A Malarone-t ráadásul nem lehet olyan sok ideig szedni, mint amennyi ideig mi utaztunk, úgyhogy nekünk összesen két választásunk volt: Lariam vagy semmi.

A Lariam használati utasítása csupán arra tér ki, hogy minden százezredik esetben észlelnek a páciensek panaszokat, és hogy semmi esetre sem ajánlják olyanoknak, akiket kezeltek depresszióval. A gond csak az, hogy az emberek többségét soha nem kezelik depresszióval, engem sem kezeltek soha, tehát gyorsan ki is zártam magam a veszélyeztetettek kategóriájából, a néha előforduló rosszkedvet vagy az általános nyomottság-érzetet többségünk pedig nem szokta komoly problémaként kezelni. Arra később, két hónap zavarodottság után jöttem csak rá, hogy a gyártó cég, a Roche "a minden százezredik esetben észlelnek a páciensek panaszokat"-kitételt valószínűleg a Lariammal teljesen egyértelműen összefüggésbe hozható öngyilkosságokra használja csak, minden egyéb esetben pedig nem ismeri el, hogy a mefloquine-t tartalmazó gyógyszer lenne a ludas.

Kunmingban, Dél-Kínában kezdtük el szedni a Lariamot, mielőtt még átmentünk volna a maláriával súlyosan fertőzött Mianmarba. Az első hetekben pusztán annyi történt, hogy én nem tudtam aludni, az expedíció másik felének pedig a szokásosnál is színesebb álmai voltak. Másfél hónappal a gyógyszer szedésének megkezdése után viszont elkezdtem mindentől rettegni. Rettegtem a buszon, hogy beleesünk egy szakadékba és meghalunk, és úgy feküdtem az ágyon, hogy ha földrengés lesz Szumátrán, gyorsan ki tudjak rohanni a szobából. Hisztériás rohamaim voltak, mielőtt felültem volna egy repülőgépre. Egy ponton le akartam fújni az egész utazást, és azon gondolkodtam, hogy hogyan és mennyiért tudnék szárazföldön hazajutni, mert csak gyalog éreztem magam biztonságban. Az óceánjárókon, amíg nem voltam már tényleg nagyon álmos, egy percig nem hunytam le a szemem, mániákusan figyeltem, hogy melyik irányba lehetne túlélni ha süllyedünk, búvárkodni pedig ki sem akartam már menni, merthogy olyan szakadt a csónak, a víz alatt pedig különösen rosszul éreztem magam. Közben hol izzadt a tenyerem, hol remegtem, napjában tízszer volt légszomjam, a szívem pedig néha álmomban is annyira kalapált, hogy éjjelente többször felébredtem rá.

Persze Indonéziára igaz, hogy nem európai színvonalon működik, akkor kezdtem viszont érezni, hogy komoly baj van, amikor már éjjelente a bungaló ablakát is be akartam zárni, nehogy bejöjjön egy pápua és megöljön minket. Elkezdtem az emberektől is félni, és már sehol sem éreztem magam biztonságban. Amikor pedig éppen nem valami konkrétumtól rettegtem, akkor alapállapotban attól féltem, hogy valamiért mindennek vége lesz, és hogy záros határidőn belül meg fogok halni.

A legfurcsább az volt, hogy éreztem, hogy kezdek megőrülni, de az okát nem tudtam semmire sem fogni. Mi baja lehet valakinek a világ legszebb tengerpartján, amikor a szerelmével éppen fél éve utazik, és a legnagyobb álmát valósítja meg? Végül egy horror-repülés után a sok stressztől elképesztő kelések nőttek az arcomra. Ez különösen azért volt meglepő, mert még tinédzserkoromban sem volt problémás a bőröm, felnőttkoromban meg pláne nem.

Ekkor kezdtem el utánaolvasni, hogy mi okozhatja mindezt. Az első két napban arra jutottam, hogy a trópus eleve nem tesz jót a bőrnek, nézzük csak meg, hogy Ázsiában, Japánt leszámítva tényleg mindenki ragyás. Aztán megnéztem, hogy hátha a Lariamnak az egyik mellékhatása a kiütés. És akkor hirtelen összeállt az egész. Üssük csak be a Google-ba, hogy "Lariam + side effects", és majd szépen ránk zúdul minden. Hogy miért nem használja az amerikai hadsereg évek óta a katonáin, hogy melyik országokban van egyenesen betiltva, hogy miért nem ajánlják a segélyszervezetek alkalmazottainak, hogy miért tilos vele a búvárkodás, és tovább úgy  hatezer önálló eset, többségében naiv utazókról, akik az afrikai vagy dél-kelet ázsiai utazás után megbolondultak, öngyilkosak lettek, vagy éppen lemészárolták az asszonyt. És persze a többszázmillió dolláros, folyamatban lévő perek a Roche ellen.

A legrosszabb az egészben az, hogy teljesen kiszámíthatatlan, hogy kiben mit fog okozni a Lariam. Sokan rá sem jönnek soha, hogy mitől szoronganak állandóan, mitől vannak pánikrohamaik, miért félnek mindenhol, vagy mitől lettek hirtelen  agresszívak. Van akiben semmit nem okoz, van akiben pedig elindít egy olyan folyamatot, aminek csak a halállal lesz vége. Sokakat annyira kibillent a mindennapjaikból, hogy a gyógyszer abbahagyása után sem jönnek rendbe. Én még Japánban is szenvedtem tériszonytól, nagyobb tömegekben, pedig remegni és izzadni kezdtem. Mióta hazajöttünk, csak ritkán jönnek rám pánikrohamok, de még mindig sokszor ki kell szállnom a metróból, annyira félek attól, hogy nem kapok levegőt. És attól sem vagyok boldog, hogy arra ébredek,hogy megfulladok.

Persze ezt a Gyáli úton nem fogja ezt nekünk elmondani senki, mert az orvosok többsége nem is tud róla. Én is akkor lettem először szkeptikus, amikor egy rosszul végződött merülés után megkérdezte tőlem a búvárbázis holland vezetője, hogy nem szedek-e malária elleni gyógyszert. Amikor azt válaszoltam, hogy de, és Lariamot, megdöbbent és azt mondta, hogy ne csodálkozzak, illetve hogy ne merüljek többet. Fejlettebb országok utazói közül tényleg senki sem szed már Lariamot. Én soha többé hozzá nem érek.

Az expedíció másik felének különvéleménye

Most már sokadszorra szedtem Lariamot, és korábban semmilyen mellékhatását nem éreztem. Az említett színes álmokon kívül más bajom nem volt, de mivel nekem ennél már sokkal súlyosabb alvászavaraim is voltak Lariam nélkül is, különösebben nem zavart a dolog.

Így utólag azt gondolom, hogy akinek nincs hajlama arra, amit én kellő orvosi szakképesítés híján parának neveznék, az szedhet Lariamot. Aki érez magában tendenciát parázásra, amatőrként orvosi szakszövegek bújására, öndiagnózisra és satöbbire, az inkább ne. Ezt mindnekinek magáról kell tudnia, és egyáltalán nem ciki azt mondani, hogy kösz, nem kérek.

Másfelől azt is gondolom, hogy ha olyan nagyon egyértelmű lenne a kapcsolat a Lariam és a neki tulajdonított mellékhatások közt, akkor a Roche már súlyos dollármilliárdokat fizetett volna ki az áldozatoknak, mint ahogy az a gyógyszeripar története során már sokszor megtörtént.

Az utánunk következőknek én azt javaslom, hogy ha olyan vidékekre mennek, ahol nem a malária legsúlyosabb változatai honosak - és mi szinte csak olyan helyeken jártunk most, ahol a kevésbé veszélyes kórt hordozó szúnyogok élnek -, ott felesleges Lariam-ot szedni megelőző célból. Legyen nálunk mindig a gyógyításra is alkalmas Malarone-ból néhány kúrára való adag, és tegyünk meg mindent a csípések elkerülése érdekében. Hordjunk hosszú ruhákat, kenjük magunkat szúnyogriasztó mindenfélével, szürkületkor és hajnalban ne nagyon mozogjunk a szabadban, szúnyogtalanítsuk a szobánkat, ne szaladgáljunk meztelenül mocsaras vidéken, satöbbi.

Ha viszont olyan vidékre akarunk menni - Afrika klasszikusan ilyen -, ahol a lehető legsúlyosabb malária-törzsek élnek, három választásunk van. Egyrészt maradhatunk csak annyi ideig, ameddig még lehet Malarone-t szedni. Másrészt maradhatunk otthon. Harmadrészt pedig ha sokáig akarunk a helyszínen lenni, szedjünk Lariamot. Biztosan jobb, mint meghalni.

Ja, és imádkozzunk azért, hogy Bill Gates alapítványának tényleg legyen annyi pénze, amennyiből végre megtalálják a malária elleni védőoltásra a megoldást.