HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

linkblog

Szecsuán, az egy laza hely

2007.12.07. 13:01 |  imecs + bede

Ahogy rendületlenül haladunk előre Kínában, egyre biztosabbak vagyunk, hogy a világon ezzel az országgal csak Európa versenyezhet változatosság terén. És az hagyján, hogy Tibet, Belső-Mongólia, Ujgurföld meg a több tucatnyi kisebbség által lakott vidékek mások, mint Peking, de így utunk kínai szakaszának célegyenesében arra is rá kellett jönnünk, hogy Kína etnikailag han részei közt is óriási különbségek vannak. Miközben pedig ezeket a zseniális antropológiai felfedezéseket tettük, kifejezetten megszerettük Szecsuánt.


A kezdet pedig nehéz volt, Sanghaj kék ege után különösen megdöbbentő volt első kínai repülőutunk végén Csunkingban leszállni. Eddig csak lentről láttuk a kínai nagyvárosok többségét borító szmogot, most viszont hiába hallottuk már a repülőt kitenni a kerekeit, az ablakon kinézve folyamatosan csak szürkésfehér köd látszott. A talaj alig néhány másodperccel a földet érés előtt bukkant elő, és leszállás után sem volt sokkal több száz méternél a látótávolság. Eddig az északi Datongot tartottuk az általunk látott kínai nagyvárosok legrohadtabbikának, de a Csunkingban eltöltött néhány óra után kénytelenek voltunk új győztest hirdetni. A szmogon kívül volt még itt több, mint tízmillió lakos, novemberi nyálka, lehetetlen ívekben és dőlésszögekben egymást keresztező felüljárók, valamint a várost szétszabdaló meredek dombok és völgyek, mind-mind tele toronyházakkal. Csunking tulajdonképpen egy óriási, szürke ragya. Tiszta szerencse, hogy hivatalosan már nem is Szecsuán része, akkorára nőtt, hogy Peking, Sanghaj és Tianjin után belőle lett Kína negyedik, tartományi jogú városa.

Szecsuán fővárosa ma Csengdu, ahova eleve menni akartunk, csak Csunkingba sokkal olcsóbb volt a repülőjegy, a két város pedig csak négyórás vonatútra van egymástól. A szakirodalom állította, hogy Csengdu Kína legélhetőbb nagyvárosai közt van (ha nem egyenesen ez Az), és az itt és a környéken töltött négy nap után ezt csak megerősíteni tudjuk. Kellemes folyó a központban, kellemesen széles és kellemesen zöld sugárutak és parkok, kellemesen változatos arcok, köszönhetően az itt élő tekintélyes tibeti kisebbségnek, valamint még kínai mércével is elképesztő kulináris kultúra, de ez utóbbit csak egy későbbi bejegyzésben fogjuk részletezni. Ízelítőnek legyen elég annyi, hogy Csengduban tudtuk meg, létezik fűszer-túladagolás, valamint fűszer-másnaposság is.


Ahogy azt ezen blog lelkes olvasói talán már magunktól is észrevették, bár Kína szinte minden vonása lenyűgözött minket, a kínaiaktól, egészen pontosan a han kínaiaktól azért nem estünk hasra. Sőt, egyes egyedeiket komisz, elviselhetetlen, pöffeszkedő és hangoskodó frátereknek találtuk. Szecsuán viszont hiába han etnikailag, valahogy itt elenyésző számban fordul elő az az embertípus, amit minden jóindulatunkkal is csak kőkemény han paraszt-nak tudunk nevezni, és amely már oly sok vonatutunkat, sorbanállásunkat és csendesnek szánt percünket keserítette meg.

Harákolás és köpködés természetesen Szecsuánban is van (sőt, talán itt tudnak a nők a legprofibban teáscsészényit turházni az ember lába elé), viszont vagy a sok fűszertől, vagy a tartomány jelentős részében kifejezetten szubtrópusi klímától, vagy ki tudja mitől, az itteniek mindenesetre sokkal lazább népek, mint az országban északabbra élő testvéreik. Mi Kínában eddig csak negyven neoncsővel megvilágított hodályokban magukat tömő helyieket láttunk étkezni és vedelni, amivel speciel nincs semmi baj, viszont ezek után kifejezetten meglepően hatott Szecsuán szinte mediterrán kávézó-kultúrája. Igaz, nem kávéznak, hanem teáznak, de a koncepció ugyanaz. Ahogy Spanyolországban vagy Olaszországban, itt is szemmel láthatóan (relatíve) jómódú és munkaképes felnőttek töltik napjaikat dolog helyett csészék előtt üldögéléssel, dohányzással, beszélgetéssel és asztali játékok órákon át űzésével. És mivel Szecsuánban még november végén is kint lehet ücsörögni a fák alatt, ezek a teázók jelentős része szabadtéri, a legjobbak pedig pofás épületek, egykori paloták és működő kolostorok kertjeiben kaptak helyet.


A kényelmes és laza élet szeretete nem az egyetlen olyan tulajdonsága volt a kínaiaknak, amelynek felfedezéséhez Szecsuánig kellett utaznunk. Itt tudtuk meg azt is, hogy hiába áldozzák fel a 11 százalékos gazdasági növekedés oltárán, a kínaiak a maguk módján azért szeretik a természetet. Erre az Emei Shan nevű szent hegyen ébredtünk rá, miközben az emberiség történetének legsúlyosabb izomlázát szedtük össze. Az Emei Shan háromezer méter magas, és egy végeláthatatlan beton lépcsősor vezet fel rá. Mi felfelé inkább busszal mentünk, és csak egy húszkilométeres szakaszt vállaltunk be lefelé, ami annyi lépcsőt jelentett, amennyit valószínűleg egész eddigi életünkben nem kellett bejárnunk.

A lépcsőzésnek, és az út teljes felső szakaszát borító sűrű ködnek köszönhetően a hegy nekünk közel sem tetszett annyira, mint amennyire elvileg kellett volna neki, az ide hétvégenként tízezrével érkező, két nap alatt felmászó, közben valamelyik kolostorban megalvó kínaiaknak viszont minden elismerésünk. A városokhoz képest, és az itt is megforduló tömeg ellenére minden tiszta és rendezett, akár Ausztriában is lehettünk volna, csak ott kétezer méter szintkülönbség leküzdése nem elég ahhoz, hogy az ember a mohával borított fenyőktől a buja pálmafákig több éghajlat faunáját és flóráját is láthassa. Bár a faunából itt speciel csak elég csúnya, a kínai turisták uzsonnájának ellopásából élő majmokat láttunk néha a ködből előbukkanni. Feleslegesen rettegett az expedíció női fele, mert bár a szakirodalom azt állította, hogy ezek a csaucsau-méretűre növő dögök a nőket különösen szeretik abuzálni, végül csak néhány egyedet láttunk és még egy kisebb támadásra sem került sor.


A hat magyarországnyi Szecsuánt a Himalája 7500 méteres csúcsaitól a bambuszerdőkig bejárni valószínűleg csak hónapok alatt lehetne alaposan, így mi kénytelenek voltunk erősen szelektálni. A választást azért az segítette, hogy nem akartunk ismét úgy fázni, mint a Pamírban, úgyhogy a magashegyi nemzeti parkokat és a tibeties részt eleve kizártuk. Az Emei Shan nem volt telitalálat, Dafo, a világ legnagyobb ülő Buddhája viszont igen. A Leshan város határában 1300 éve álló, 75 méter magas szobor, amelynek méreteit csak az előtte csordogáló folyón úszó hajókról lehet igazán felfogni, méltatlanul kevéssé ismert külföldön, pedig egy kis marketinggel a Nagy Fallal vetekedhetne. Az emberek jelentős része – például mi is – nagyon szeret értelmetlenül nagy dolgokat bámulni, és itt, a szobor óriási fülében növő bokrokat nézegetve az ilyesmire ideális lehetőség nyílik. Dafo egyszerűen jó arc.


A szecsuáni dolgok egyébként sem túl zaklatott menete számunkra Huanglongxiban érte el azt a tempót, ami már a pandáknak is kínosan lassú lett volna. Az útikönyv azt mondta, hogy ez egy hangulatos kisváros Csengdu közelében, ami a várakozásainknak megfelelően valójában több utcányi, közepesen korhűen felújított házakban működtetett szuvenírboltot jelentett. A városka folyóparti sétányán egymást érték az éttermek és teázók, a hétköznap délutáni időpont ellenére mind tele gondtalan vendégekkel. Mi csak egy óriási adag halat ettünk itt, a második legnépszerűbb szolgáltatást, az asztalról asztalra járó, fülpiszkálós emberek által végzett hallójárat-tisztítást már nem vettük igénybe, pedig az autentikus szecsuáni bioritmus átvételéhez nyilván ez is kell. Inkább átsétáltunk Huanglongxi legnagyobb nevezetességéhez, a kolostorral kombinált egykori városházához, ahol számtalan kínai akciófilm mellett a Tigris és Sárkány néhány jelenetét is forgatták. Itt pedig egyszerűen megállt az idő.


A délutáni napfény kicsalogatta az épületegyüttes udvaraira az itt működő aggok háza lakóit, akik egytől-egyig mind ültükben el is aludtak. A szintén itt élő szerzetesekről is kiderült, hogy nyolcvan évnél fiatalabb egy sincs közöttük, és olyan lassan csoszogtak, hogy mi kétszer körbejártunk mindent, mire egyikük elért az alvócellájától a bejáratig. Kínában ha felújítanak valamit, akkor általában azzal a lendülettel tönkre is teszik, minden karaktert kiölve az épületekből a csillogó festékkel és az IKEA-jellegű fafaragásokkal, itt viszont talán a filmesek kedvéért, de mindenesetre sikerült ízlésesen megoldani az állapot-megőrzést. Az eredményt nem tudjuk eléggé dicsérni, maradjunk annyiban, hogy ez a Gulong Si nevű hely felelt meg eddig a legjobban annak a képnek, ami bennünk a mesebeli Kínáról élt.

Mivel egyre nehezebben viseljük a hosszú kínai vonatutakat, úgy döntöttünk, nem vállaljuk be a Csengduból Kunmingba, az ország legdélebbi tartományának, Yunnannak a fővárosába vezető 16 órás maratont, hanem inkább több szakaszban és több nap alatt tesszük meg az utat, átvágva Szecsuán, Guizhou és Yunnan összeérő segglyukain. Végül persze így sokkal többet töltöttünk buszokon és vonatokon, mint ha a direkt utat választottuk volna, viszont cserébe majdnem négy napig egyetlen fehér arcot sem láttunk, ami nem csak kínai rekord nekünk, hanem az egész eddigi utazásunk tekintetében is az. Viszont jókat ettünk, jókat röhögtünk a külföldieket megbabonázva bámuló földműveseken, és csak azt sajnáltuk, hogy végig rossz volt az idő. Meg hogy a darvak, amiket meg akartunk nézni egy tónál, még nem érkeztek meg ide telelni (vagy a csónakosunk volt idióta, ami szintén nem kizárt). Különleges színezetű kacsákat figyelni még így is nagy élmény volt, és a csónakon eltöltött két óra volt talán a legcsendesebb, amit ebben az országban eddig eltöltöttünk.


Kínában Szecsuán volt az első olyan vidék, ahova kifejezetten visszavágyunk, és egyszer biztosan vissza is fogunk jönni. A terv egyszer egy hónap alatt bejárni Yunnan, Szecsuán és Gansu legnyugatibb, magashegyi darabjait, Kunmingtól fel egészen Lanzhouig (tessék megnézni a térképen). Egy hetünk van még Kínában, aztán irány Burma (magyarul Mianmar).

komment

Címkék: kína úton

süti beállítások módosítása