Röviden: rossz. Bővebben: sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Amikor megvettük a hazafelé szóló repjegyünket megpróbáltam belenyugodni, hogy valamikor ennek a kalandnak is vége lesz, és olyan, az otthon fogalmához kötődő dolgokra igyekeztem koncentrálni, mint a család, a barátok és kényelem. Milyen jó lesz például angol vécét használni, könyvtárban lenni, anyám főztjét enni, vagy a barátnőkkel fröccsözni. Amikor belegondoltam, hogy nem is emlékszem már, pontosan hány cipőm és táskám várakozik a szekrényemben, kellemes bizsergés fogott el, és jó volt arra gondolni, hogy pár héten belül ehetek friss zöldséget vagy elmehetek moziba.

Az igazság viszont az, hogy az afölött érzett öröm, hogy az ember találkozik a szüleivel és a barátnőivel, nagyjából négy egész napig tud eufóriában tartani, az pedig, hogy az ember harminc táska közül válogathat, körülbelül tíz percig. Éppen ilyen rövid ideig tart a boldogság afelett, hogy percenként jár a villamos.

Sokáig úgy gondoltam a hazajövetelre, hogy ez is egyfajta egzotikum lesz, és éppúgy figyeljük majd a magyarok szokásait, ahogy fél évvel ezelőtt a mianmariakét. De ez a csoda is csak három napig tart. Régóta nem gyűjtögetjük az érdekes adatokat a magyarokról, csak beletörődve vesszük tudomásul az igazságot, hogy mindenki indulatos és rosszkedvű. Az általános ócskaságot és a vizuális igénytelenséget viszont a mai napig nehéz megszokni és, őszintén nem tudom eldönteni, hogy Budapest Manilához vagy Tokióhoz áll közelebb. Ázsia nagy része koszos és lepukkant, de legalább egzotikus. Budapest csak valamivel kevésbé. Egyelőre nagyon nehéz belegondolni abba, hogy az egész további életünket ebben a környezetben kell eltöltenünk.

A hazaérkezésünk utáni első két hétben minden nap legalább háromszor sírva fakadtam, ha láttam valahol felszállni egy repülőgépet, minden kínai büfébe be akartam menni, hogy a megöleljem a személyzetet, csak azért mert kínai, és szipogva nézegettem végig a képeinket, vagy olvastam vissza a blogbejegyzéseket. Aztán szerencsére gyorsan kiköltöztem Berlinbe, ami nem Ázsia persze, de legalább színes és izgalmas, és itt felépíteni egy új életet nagyban hasonlít arra, mint újra és újra hátizsákot bepakolni valahol. Persze tudom, hogy ez valahol önámítás, hiszen ez sem az az alapállapot, amibe a nagy többség szerint előbb utóbb kénytelenek leszünk belenyugodni: tehát, hogy munkába kell járni és Budapesten élni, mert oda tartozunk. Míg az út során végig azt gondoltam, hogy az utazás maga egy rendkívüli állapot, amiről az élet nem szólhat hosszútávon, most már ennek az ellenkezőjét gondolom. Kirgíziában kirgizkedni jó, Budapesten dolgozni rossz.

Hogy változtam-e valamit? Biztos. Kevesebbet vagyok ideges, és ha bármi nem sikerül egyből, mindig arra gondolok, hogy mennyi szép és jó dolog történt velem az elmúlt egy évben. Egyáltalán nem szórom a pénzt ruhákra, mert megszoktam, hogy egy nadrággal is remek az élet, és összességében sem költök sok pénzt. Minden egyes feleslegesen kidobott fillérre úgy gondolok, mint amit egy következő úttól veszek el. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy újra menni kell.

Nem hiszem, hogy nagyon segítené a mindennapokba való visszailleszkedést, hogy egyfolytában azon töröm a fejem, hogy hova kellene legközelebb menni. Állandóan a térképet nézem, hogy milyen útvonalon, merre lehetne újra nekivágni Ázsiának. Az út során sokszor gondoltam, hogy ez az egy év egy átmeneti időszak, amit az ember csak egyszer lép meg az életben. Most viszont egészen biztos vagyok benne, hogy ez, amit most csinálunk, a hazajövetel, a munkába állás és általában a  mindennapok, ez a rendkívüli, átmeneti állapot. Mert nyilvánvaló, hogy két utazás közt vagyunk, míg össze nem jön elég pénz ahhoz, hogy újra elindulhassunk.