Mianmarban azokra a helyekre eljutni, amelyek kicsit is kívül esnek az ország közepét átszelő folyó, az Ayeyarwady völgyén, nem egyszerű. Az ilyen és olyan okokból lezárt országrészeken szárazföldön tilos átkelni, a Mianmart irányító tábornokok pedig nem törik magukat, hogy a turisták az így az ország többi részétől elvágott, ám magukban nyitott területeket olcsón és gyorsan elérhessék. Viszont pont a nehéz megközelíthetőség csak még vonzóbbá teszi a nemzettesttől így elszakított vidékeket. Ezek a területek közül mi Mrauk U-t választottuk célul, mert egyrészt ide még relatíve megfizethető áron lehet eljutni (van, ahova napi 300 dollár per fő a beugró), másrészt az elfelejtett romváros a bangladesi határ közelében sokat ígért.
Ahhoz, hogy az ember Mrauk U-ba (ejtsd Mjau Ú) utazhasson, előbb Sittwébe, a Bengáli-öböl partján, annak északi végéhez közel fekvő városba kell eljutnia. Ngapaliból, előző állomáshelyünkről Sittwébe két út vezetett. Egy háromnegyed órás légi, fejenként 63 dollárért, és egy kétórás buszutat nyolc óra tengeri hajózással megfejelő, nagyjából 45 dollárért. Könnyű választás volt. Sittwéből viszont már nem volt sok opció, a Mrauk U-ig hátralévő 65 kilométert csak a szárazföldbe benyúló folyókon és csatornákon hajózva lehet megtenni.
Reménykedtünk, hogy legalább a konkrét jármű kiválasztására lesz esélyünk, de hamar kiderült, nem számoltunk a Sittwe-Mrauk U hajósmaffia könyörtelenségével. Mi úgy tudtuk, lehet a nagy, állami komppal is menni fejenként négy dollárocskáért, ám az igazság, nevezetesen a turistáknak felnyomott árak szomorú tényállása gyorsan nyilvánvalóvá vált. Összesen negyven dollárért cserébe legalább gyorsan el tudtunk indulni, kevesebb, mint egy órával azután, hogy leszállt a gépünk, már ment is a csak a mi kedvünkért, csak nekünk, this is my last price, sir, elindított motoros kis izé. A gyorsaságnak nagyon örültünk, mert fél háromkor úton voltunk, és így az elméletileg öt órás útnak csak az utolsó másfél óráját kellett a sötétben töltenünk. Kellett volna.
Sötétben hajókázni egyrészt unalmas, de nem ez volt ám a mi fő bajunk. Hanem hogy 2004-ben, a száraz évszakban, amikor mi is érkeztünk, szintén fél háromkor indult el egy hajó Sittwéből Mrauk U irányába, fedélzetén öt olasz turistával és a vezetőjükkel. Már sötét volt, amikor a végállomás közelében lecsapott rájuk egy ciklon, felborította a hajót, és vízbe fojtotta valamennyiüket. A mi hajónk motorja először háromkor, még Sittwe határán belül döglött be.
Idegesen kezdtünk kettőnk egyetlen karórájára pillantgatni, és megegyeztünk, hogy ha a fél négyig nem indul be ez a vacak, visszafordításra kényszerítjük a kapitányt és a még pubertás előtt álló hajósinast. Hosszas, egy iszapos zátonyon megfenekelve bonyolított bütykölés után 3 óra 25 perckor végre ismét beindult a motor, és ekkor azzal nyugtattuk meg magunkat, hogy este nyolcra így is Mrauk U-ban kell lennünk, két órát majd valahogy túlélünk a sötétben, meg egyébként is, végig húsz méternél közelebb volt a part, amint meglátjuk az első viharfelhőt, elrendeljük a kikötést.
A következő három óra gyorsan telt, ez volt az eddig eltelt öt hónap talán legérdekesebb utazása. Ez ugyan még Mianmar, de a bengáli hatás már nagyon érezhető, Bengálról meg annyi talán elég, hogy az emberiség legműködésképtelenebb találmányai közül mindjárt kettőt is itt hozott létre: Kalkuttát és Bangladest. Az előbbiből itt nem sok látszott, az utóbbi, a tengerszint fölé csak centikkel emelkedő, minden kisebb vihar után hullák ezreivel megszórt földjeiből viszont már annál több. Itt sem voltak a mellettünk nagyon lassan elhaladó partokon magasabb dombok, mint magán a vízen.
Az unalmas domborzatért cserébe viszont kárpótolt a partokon, és főleg magán a vízen zajló élet. Lábakon álló, fából és főleg fonott nádból készül házakat, valószínűtlenül zöld mezőket, óriási, magányos fákat, cammogó vízibivalyokat és az ő parazitáikat csipkedő madarakat már máshol is láttunk Mianmarban, a színes cigánykaravánok vízi adaptációit viszont még nem. A mienken kívül itt himbálózó ezernyi bárka közül alig néhánynak volt még motorja, a többit mind az elképesztően színes rongyokból összevarrt vitorlákba kapaszkodó szél, és a vékony, ínas, barna emberek evezői hajtották. És nem csak kis halászcsónakok voltak itt, hanem több óriási lapáttal mozgatott, nagy lakóhajók is. Három órán át tátott szájjal néztük a megunhatatlan, elképesztő, teljesen középkori látványt, és egész eddigi utunk talán legjobb fényképeit készítettük.
Negyed hétkor már majdnem teljesen sötét volt, kapitányunk pedig, aki addig végig a parttól karnyújtásnyira tartotta a hajóját, hirtelen a nagyjából két kilométerre lévő másik part felé vette az irányt. Ekkor elkezdtünk fészkelődni. Fél órával később, reménykedve, hogy egy óránál már több nem nagyon lehet hátra, megkérdeztük, hogy akkor még mennyi. A kapitány a csuklójára bökött, három ujját tartotta a magasba, és tovább folytatta a cikázást a partok között.
Hirtelen teljesen sötét lett, és - bár ezt csak másnap beszéltük meg egymással - mindketten azon kezdtünk gondolkodni, hogy hajótörés esetén hogy mentsük az életünket. Egyikünk sem tartotta lehetetlennek a feladatot, a cuccunk megmentéséről viszont az irhánkért cserébe természetesen lemondtunk volna. Az üldögélésen kívül ekkor nem tehettünk mást, csak idegesen figyeltünk minden egyes, az előzőnél erősebb fuvallatot, hogy akkor ez lesz-e a mi Titanicunk jéghegye. Akkor sem lettünk sokkal nyugodtabbak, amikor a nagyjából másfél négyzetméteres, fából és műanyagból készült kabin-gépház-konyha lyukban a legénység egyszerre töltött benzint a motorba és főzött rizst nyílt lángon.
Felhők továbbra sem gyülekeztek, viszont elkezdett egyre hidegebb lenni. Előbányásztuk hát hátizsákjaink mélyéről azokat a ruhadarabokat, amelyek Észak-Kína óta nem voltak rajtunk, és nyolc körül már pulóverekben, széldzsekikben és kötött sapkákban vacogtunk az erős szélben. Mi a sötétben alig tudtuk a part vonalát kivenni, így végig csak találgattuk, hogy süllyedés esetén hány métert kellene úsznunk a megmeneküléshez. A kapitányunk azonban egyrészt a sötétben is látott, másrészt nyilván pontosan tudta, hogy a parton időről-időre felvillanó jelzőfények mit akarnak mondani. Kilenc után már mi is érzékeltük, hogy egyre szűkebb csatornákon haladunk a szárazföld belseje felé, de Mrauk U fényei továbbra sem akartak feltűnni, pedig már nagyon meresztettük a szemünket.
Végül összesen hét és fél óra után, pontosan tízkor kötöttünk ki, ám fényekről ekkor sem volt szó sem. Mianmarban máshol is ritka a díszkivilágítás, itt viszont egyáltalán nem volt áram. Helyette egész fogadóbizottság várt ránk a parton, elemlámpákkal, triksákkal és lerázhatatlan szállodatulajdonosokkal megerősítve. Végső próbatételként a szárazföld eléréséhez még át kellett másznunk egy keskeny pallón, amit a helyiek nagy derültségére mi a fáradtságtól végérvényesen gyáván inkább négykézláb oldottunk meg, hátizsákjainkat a biztosabb lábú helyiekre bízva. Az ágyunkba bezuhanva csak abban tudtunk reménykedni, hogy Mrauk U kárpótol a nehézségekért.
Mrauk U-ról mi sem tudtunk semmit Mianmarba érkezésünk előtt, nem kell senkinek szégyenkeznie. Pedig a 16. században ez a város volt az egész Bengáli-öböl ura, külön, az európai kereskedőknek fenntartott lakónegyeddel. A fénykorban épült sztúpák azok, amikért ma is járnak ide turisták, bár azért tömegekre nem kell gondolni. Mi két teljes napot töltöttünk itt, rajtunk kívül két francián, két bolond német öreglányon és egy Hemingway-szerű amerikain nem is fordult meg a városban más külföldi.
A gyakorlatilag szabadtéri múzeummá alakított Bagannal szemben Mrauk U-ban a romok sokkal inkább részei a mai kisvárosnak. A sztúpák jó része itt sem szent hely már, viszont köztük még zajlik a vidéki mianmari/bengáli élet, annak minden bájával és nyomorúságával. Akárcsak Baganban, itt is a bicikli a legpraktikusabb közlekedési eszköz, bár itt annyira kicsik a távolságok, hogy tulajdonképpen gyalog is megoldható lenne a feladat. Bár itt is buddhista kegyhelyek épültek, azonban csak évszázadokkal később, mint Baganban, így a stílusbeli különbségek a hozzánk hasonló amatőrök számára is nyilvánvalóak. Az itteni épületekben egyértelműen van valami indiai, és, ami meglepőbb, valami közép-amerikai is, különösen a furcsán grimaszoló domborművekben és a buja növényzetből kiemelkedő csúcsos formákban.
A mai Mrauk U mianmari mércével mérve is különösen nyomorúságos hely, ahol a kisgyerekek is sokkal agresszívabban követelnek pénzt és bármilyen ajándékot, mint az országban máshol. A harmadik nap hajnalán kifejezetten jó érzés volt ismét felszállni a már jól ismert hajóra, a lelkesen vigyorgó legénység karjai közé. Sittwébe visszafelé így a naplemente helyett a hasonlóan varázslatos napfelkeltét nézhettük végig, ismét sísapkákban vacogva. Eredeti tervünk az volt, hogy Sittwében alszunk egyet, majd déli irányba vissza tényleg hajóval megyünk, de az Air Mandalay helyi jegyirodája előtt gyorsan ismét változtattunk a terven. Yangonig egy napot hajózással, kettőt pedig buszozással kellett volna tölteni, és ez alig lett volna olcsóbb, mint az egy órán belüli indulást ígérő, másfél órás repülőjárat. Így hát ismét a kényelmet választottuk, amit akkor sem bántunk meg, amikor az itt kifejezetten barátinak számító kétórás késéssel érkeztünk meg az ország legnagyobb városába.
