HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

linkblog

Máshol tényleg jobb

2008.10.10. 13:26 |  Bede Márton

Két hónapja vagyunk itthon, most már kellő távolságból lehet végigmérni ezt az utazással töltött évet, és a hazatérés sokkja is beleszürkült a mindennapokba. Azt persze eleve sejtettük, hogy egy év után visszajönni legalább olyan intenzív élmény lesz, mint éjszaka hajózni a bangladesi határnál, így legalább azon nem lepődtünk meg, hogy mennyire más itt élni, mint amott.

Az, amit a félidei összegzésben már egyszer leírtam, egy év után fokozottan megállja a helyét. Utazni a legjobb dolog a világon, és fogalmam sincs, hogy lehetett volna jobb ez a tizenkét hónap, mint Ázsiában mászkálva össze-vissza. Indulás előtt voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy egy évnyi élményadagot fel lehet-e egyáltalán dolgozni, így utólag viszont azt mondom, hogy simán. Persze ahogy arról már itt is írtunk korábban, ha az ember ilyen hosszan utazik, fokozatosan változik, hogy mi érdekli igazán. Az elején ragaszkodik nevezetesség felkereséséhez, a végén pedig már megelégszik a tengéssel és lengéssel, és egy nap már nagyon aktívnak számít, ha messzebb sikerült jutni a sarki kávézónál. Ez nem baj, csak tény.

Bár egy évnyi élményanyagot fel lehet dolgozni, néha tényleg embert próbáló feladat. 2007 októberében fogalmam sem volt, hogy mit csináltam 2006 október 9-én. Nyilván valami unalmas hétköznap volt. 2008 októberében viszont pontosan tudom mit csináltam 2007 október 9-én, hol aludtam, mit ettem és merre mászkáltam. Pontosan így tudom a többi 362 nap részletét is, és ez az, ami igazán fura élménnyé teszi az ilyen hosszú távú utazást. Egyszerre rohan az idő, mert annyi az élmény, és halad ugyanakkor nagyon lassan, hiszen minden pitiáner részlet örökre elraktározódik.

Aztán az is nagyon furcsa, hogy immár itthonról nézve az utazás mely részletei tűnnek a legemlékezetesebbnek. Naná, hogy nem azok, amelyek papíron a legnagyobb számok. A franc se gondol arra vissza, hogy milyen élmény volt megnézni Angkort, vagy mászkálni a Nagy Falon. Egyrészt az olyan megfoghatatlan és leírhatatlan élmények ragadnak meg az emberben, mint hogy például milyen érzés volt megérkezni Kínába, és hogyan állt órák alatt a feje tetejére minden, amit erről az országról előzetesen képzeltünk, másrészt pedig az olyan jelentéktelen kis részletek, amelyeket még ebben a blogban sem említettünk meg.

Áll mondjuk az ember a bankautomata előtt a Ráday utcában, és hirtelen eszébe jut, hogy milyen volt egy robogó hátsó ülésén beszáguldani a kelet-indonéziai Kalabahiba, felkutatni az egyetlen működő bankautomatáját, és kedélyesen röhögcsélni a sorban álló kínai boltosokkal. Vagy hogy egy remek, búvárkodással eltöltött nap után a borneói Sempornában milyen volt kimászni a szobánk megnyugtató légkondijából, kideríteni a másnapi buszmenetrendet, visszafelé pedig a piacon egyrészt megszemlélni a délután már jó büdös halfelhozatalt, másrészt pedig venni másfél kiló mangót. Vagy hogy milyen volt a szecsuáni Csengduba érkezve a pályaudvar előtt néhány ezer kínaival egyszerre próbálni taxit fogni. Vagy hogy milyen érzés reggel hatkor a tádzsikisztáni Murgabban, nyüszítő kóbor kutyák közt legyalogolni a világ legnyomorultabb bazárjába, hátha éppen akkor indul valami jármű a szomszédos Kirgíziába.

Nagy mázlink volt - és talán egy kicsit azért a saját józan eszünknek is köszönhető -, hogy egy év alatt az ég világon semmi bajunk nem esett. Egy kirgíziai tüszős mandulagyulladást és néhány említésre is alig méltó gyomorbántalmat leszámítva betegek egyáltalán nem voltunk. Semminket nem lopták el, a Fülöp-szigeteken saját erőből sikerült csak elhagyni csak százhúsz amerikai dollárnyi pesót. És amitől talán a legjobban féltünk, semmilyen balesetet sem szenvedtünk el. Ha ennyi ideig Budapesten ülünk, akkor sem ússzuk meg egy teljes évet ennél kevesebb bökkenővel.

Gondolom azzal sem lepek meg senkit, hogy itthon egy fokkal kevésbé jó. Az első heteket még kitöltötte a rácsodálkozás arra, hogy semmi nem változott, néhány nőismerős szélesedett, a Moszkva téren nyílt egy KFC, a kommunisták pedig még gátlástalanabbul garázdálkodnak, de ezek közül egyik sem volt igazán komoly meglepetés. Budapesten tíz éve nem történt semmi érdekes, és ebben az egy évben sem maradtunk le semmiről. És sajnos az is igaz, amit utazás közben csak sejtettünk, tehát hogy Budapest tényleg nem olyan nagyon jó hely.

A közhely, hogy a magyar nép teljesen készen van egy év Ázsia után különösen szembetűnő. Miért van az, hogy itt a szolgáltató-szektor valamennyi szereplője húzza a száját, miközben a dolgát végzi? Miért van az, hogy míg egy filippínó tud röhögni a helyzet mulatságosságán, amikor negyven testen kell átpréselnie magát a tömegközlekedésről leszálláshoz, addig a magyar ember ugyanilyen helyzetben morcos és agresszív? Mi az isten az a nagy lyuk a Kálvin téren?

Drága hazám egyhelyben toporgásánál is fontosabb kérdés azonban, hogy én változtam-e ez az egy év hatására. Előzetesen azt hittem, hogy nem fogok. Ám annak ellenére, hogy gyakorlatilag zökkenőmentesen tudtam visszahelyezkedni a régi életembe, a munkám gyakorlatilag ugyanaz, ugyanott lakom és ugyanazok a barátaim, mégis van, ami már nem olyan, mint régen. Például semmin, de tényleg semmint nem tudom felidegesíteni magam. Jó, a hétfői focikon a szervezetlen védekezésünktől igen, de tényleg ennyi. Az vág be elém a kocsijával, aki akar, és ha negyven percig nem szolgál ki a pincér, hát akkor negyven percig nem szolgál ki a pincér.

Kifejezettem megszerettem gyalogolni is. Ami másfél éve még elképzelhetetlen lett volna, hajnali ötkor bármilyen buliból hazasétálok, eszembe nem jutna taxit hívni. Egyrészt mert nincs jobb, mint egy kis testmozgás és fejszellőztetés, másrészt meg mi a fenének fizessen az ember egy olyan útért, amit ingyen is meg lehet oldani. Mert a harmadik változás, és mind közül a legkellemesebb éppen ez: egy év Ázsia után az ember nem szórja a pénzét felesleges hülyeségekre.

Minek valami vacak magyar étteremben kifizetni tízezer forintot egy közepes vacsoráért, amikor fél éve Saigonban ennek a negyedéért kaptunk sokkal jobbat? Minek drága ruhákat, sőt, bármilyen ruhát vásárolni, ha tizenkét hónapon át egy pillanatig sem zavart három alsónadrág és négy trikó cserélgetése? Erős a félelmem, hogy az idő múlásával ezek a kifogások majd elhalványulnak, és visszatér a pénzszórás, de addig mindenesetre remek érzés. Az utolsó két hónapban ki kellett jönnünk fejenként napi harminc dollárból, és ennek úgy tűnik, igenis van építő-nevelő hatása.

És azt is nagyon remélem, hogy előbb-utóbb már nem fogok folyamatosan azon gondolkodni, hogy hova kellene a lehető legsürgősebben elutazni, mert így nagyon nehéz lesz a következő ötven évet leélni. Utazás közben meg voltam győződve, hogy azért kell hazajönni, mert az embernek az életben mást is kell csinálnia, és nem lehet örökké csak utazni, most viszont már egyáltalán nem vagyok ebben olyan biztos.

komment

Címkék: szaktanácsadás utazás után

süti beállítások módosítása