Milyen hat hónapja utazni? Nagyon jó. Néha különösen nagyon, néha kevésbé. Ha számszerűsíteni kellene, akkor úgy kilencvenöt százalékban nagyon jó, a maradék öt százalékában pedig rutin. Az utazás részleteinek megszervezése, az A-ból B-be eljutás rutin. Elhagyatott indonéz szigeteken és tádzsik hegyek közt hetekig ücsörögni nem rutin, hanem jó. Nem csak azért, mert nem kell időben kelni, a kék metrón tülekedni, napközben emailekre válaszolni, este hatkor pedig több száz, fáradt és ideges háziasszonnyal a Kaiser’s felvágottas pultjánál lökdösődni, hanem azért is, mert ezek a helyei a világnak egyszerűen érdekesek. Mások a fejek, más a természet, és főleg mások a színek. Tirana és New York is érdekes, csak máshogy.

Tiszta szerencse, hogy az útvonalunk jelenlegi részén kevés a kulturális látnivaló, hacsak nem számítunk néhány romos holland erődöt, ezek ugyanis a legkevésbé érdekes részei az utazásnak. Utoljára három hónapja, a sanghaji múzeum porcelángyűjteménye láttán dobbant meg a szívem, Baganban már legalább annyira élveztem a romok közti biciklizést, mint magukat a romokat. Meggyőződésem, hogy teljes koncentrációban, maximális figyelemmel, két-három hónapig lehet utazni, aztán az ember egyszerűen elfárad, és egy másik tempóban, egy másik aggyal folytatja az utazást. Múzeumlátogatáshoz, építészeti remekek megbámulásához figyelem kell. Belassult nézelődéshez viszont nincs szükség különösebben semmire, maximum szép környezetre és kellő emberanyagra. Gyerekeiket iskolába kísérő anyukák, vasárnap délután bevásárló apukák, motoros fiatalok, százéves öreg nénik és pálmafák pedig szerencsére bőven vannak mindenfelé. Illetve pálmafák nem mindenfelé.

De nem csak a látnivalók terén tolódott el a preferencia, ennyi idő alatt az is kialakult, hogy mi az a kevés dolog, ami tényleg fontos az utazás során. Mit eszünk reggelire/ebédre/vacsorára? Teljesen mindegy, csak ne legyen kiugróan undorító a dolog. Jót enni persze jobb. Hat vagy tizenöt óra eljutni valahova? Szintén mindegy, időnk végtelen. Busz/repülő/hajó? Egyik sem igazán biztonságos, szóval mindegy. Öt napja nem öltöztünk át? Kit érdekel? Az egyetlen tényleg fontos dolog a szállás. Mivel az utazás során maximum arra lehetsz igazán befolyással, hogy hol alszol - az időjárás kiszámíthatatlan, menetrend pedig Ázsia ezen országaiban csak nyomokban létezik - ez válik a legfontosabbá. Ez az egyetlen dolog, amit kontrollálni tudsz. És az egész napos, nyugodt nézelődés fárasztó, napi tíz óra alvásra tehát szüksége van az utazónak. Nincs rosszabb, mint trópusi klímában, nyűgösen, kialvatlanul kóvályogni.

Aztán még az is fontos, hogy ne vegyenek körül idegesítő emberek. Szerencsére az ilyen alkalmakkor kialakított barátságok más utazókkal - általában szálláson - kellően felületesek ahhoz, hogy ne fárasszanak, és nem is kell különösebben magyarázkodni, ha nincs kedvünk beszélgetni. A helyieket pedig kell tudni kezelni. Vannak örökösen beszélgetni akaró sofőrök és recepciósok, de szerencsére a nyelvtudásuk rendszerint kimerül néhány kérdésben, amire a válaszokat általában nem is értik. Aztán legfeljebb még sokáig nézegetnek, de ez hat hónap után már tényleg fel sem tűnik.

Az más kérdés, hogy milyen sokáig valakivel kettesben utazni. Nem, nem unalmas. Két ember annyira egymásra van utalva egy ilyen út során, hogy nagy gond volna, ha itt derülne ki, hogy nem bírják hosszútávon elviselni az összezártságot. Valójában olyan jó dolog együtt utazni, hogy akár egy építkezésbe is belefoghatnánk, ha hazamegyünk. Pedig a magyar válások feléért állítólag valamilyen közös építkezés a felelős.