Ahogy az eggyel korábbi bejegyzésünkből kiderült, a szerecsendió felelős például Amerika felfedezéséért is, úgyhogy szenteljünk ennek az érdekes izének néhány bekezdést. A szerecsendió Magyarországon szinte kizárólag illatos karácsonyi italok, brokkoli és krumplipüré fűszerezésre használatos, a legtöbben pedig csak őrölt por formájában ismerik. A francia és az angol konyha valamivel gazdagabban bánik vele, de azért a fűszerek királyának, ha egyáltalán van ilyen, régen nem nevezné senki. Az pláne elképzelhetetlen, hogy három-hatszáz évvel ezelőtt nem volt olyan valamirevaló európai étel, amiben ne lett volna belőle egy marékkal. Állítólag évszázadokig minden ételnek teljesen egyforma, szerecsendió-íze és -szaga volt, ami nyilván egy kicsit túlzás, de hát az sem igaz, hogy Amerikában mindent nyakon öntenek ketchuppal (amiben egyébként szintén előfordul a szerecsendió). Ezzel fűszereztek, ezzel tartósították a húst, és ez volt a kor patikáinak aszpirinja is. Valamint a viagrája, bár ez nem mond sokat, az emberiség története során gyakorlatilag mindent kipróbált a Mindent Vivő Erekció reményében. A szerecsendiónak tehát volt honnét lezuhannia a mai ismeretlenségbe, Kolumbusz úticéljából Horváth Rozi konyhájába. Kár érte, mert a szerecsendió tényleg nagyon-nagyon érdekes.
A verseny elég szoros, hiszen speciel az ananász és a málna sem néznek ki rosszul, de az a helyzet, hogy a szerecsendió a világ legszebb termése. Sokkal inkább néz ki iparművészeti alkotásnak, mint a jóisten szeszélyének. Kívülről leginkább egy éretlen barackra hasonlít, a gyümölcshús takarja magát a lényeget, a szerecsendiót. A mi diónknál valamivel kisebb csonthéjas magot tűzpiros, fantasztikus mintájú hártya veszi körül, olyan, mint a Babybel héja, csak sokkal szebb. Ezt a piros dolgot magyarul tévesen szerecsendió-virágnak hívják, és a növény hőskorában magánál a diónál is sokkal drágább volt. A szerecsendió-virágnak ugyan se különösebb íze, se illata nincs (még szerecsendiós sem), a Coca-Cola mégis évente sok tonnát vásárol belőle a Banda-szigetekről. Van egy olyan érzésünk, hogy a legendásan titkos recept többi összetevőjének felderítéséhez sem kellene többet csinálni, mint átkutatni a világ egyéb eldugott szegleteinek agrár-statisztikáit.
A csonthéjas mag belseje az eltéveszthetetlen aromájú és illatú, nyersen állagra a szarvasgombára vagy éretlen európai dióra emlékeztető szerecsendió. A hagyományos eljárás szerint a gyümölcsöt akkor szedik le a fáról speciális, hosszú botra szerelt kosarak segítségével, amikor a külső, barack-szerű réteg magától szétnyílik. Ezután kiszedik a magot, amiről lefejtik a „virágot“, amit a napon szárítanak ki. Az ép diót lassú füstön érlelik, és csak akkor törik fel, amikor a belseje már teljesen kiszáradt és kissé össze is ment.
Míg nyugaton ma szerecsendióval húst, befőttet, süteményt és űdítőt ízesítenek, a parfümipar pedig a férfiillatok alapanyagaként használja, addig Bandán továbbra is használják gyógyszerként. A helyiek szerint a szemekre helyezett szerecsendió megszünteti az álmatlanságot, rágcsálása segíti az emésztést, tinktúra formájában pedig reumát, maláriát, de még kezdeti fázisában lévő leprát is lehet vele gyógyítani. Nagy mennyiségben még hallucinogén is, bár a kellő hatás eléréséhez valószínűleg annyit kell megenni belőle, amennyihez nekünk nem lenne türelmünk.
Természetesen a bandai konyhákban megkerülhetetlen a szerecsendió. Az itt töltött egy hét alatt, zseniálisan tehetséges háziasszonyunknak köszönhetően számtalan felhasználási móddal volt alkalmunk megismerkedni. Az alapvető recept az úgynevezett bandai generálszósz, a szerecsendiós mártás, amit sült padlizsánba töltenek vagy grillezett halra vagy bármi egyébre öntenek. A szerecsendió felbukkan még a szimpla zöldséglevesben is, valamint nem meglepő módon az összes helyi édességben. A termés külső, máshol értéktelennek tartott, savanykás húsából remek lekvár készül, szárítva pedig ideális snack. Az alacsony szerecsendiófáknak árnyékra van szükségük, ezeket Bandán a sudár kenári- (vagy trópusi-) mandulafák biztosították, amelyek termése szintén felbukkan a konyhákban, elsősorban a helyi süteményekben.
Lehet, hogy a szerecsendió népszerűsége a fénykorában túlzott volt, viszont az is biztos, hogy több van benne, mint egy krumplipürényi fűszerben.
