HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

linkblog

A felkelő nap vidéke

2008.06.14. 18:05 |  imecs + bede

Financiális és időbeli korlátokból kifolyólag japán vakációnkat az ország legsűrűbben lakott vidékén töltöttük. Honshu, a legnagyobb japán sziget annyira urbanizált, hogy hosszas, elvileg városok közti vonatutakat is meg lehet tenni végig teljesen egyforma és teljesen unalmas kert-, alvó- és elővárosokon át. Ennek ellenére semmiképpen sem akartuk kihagyni az ország ritkábban lakott vidékeit, így Kiotó és Tokió között felkerestük a közepesen méretes Kanazawa, Takayama és Matsumoto városokat, valamint ezek közvetlen, relatíve vadregényes környékét.


Japán eldugottabb szegleteit sokféleképpen be lehet járni, hármunknak a leggazdaságosabb és egyben legpraktikusabb megoldásnak a bérelt autó tűnt. Az így megspórolt pénzt természetesen sörre és rizspálinkára fordítottuk. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a magyar embernek hiába van nemzetközi jogosítványa, ezzel még nem vezethet Japánban. Sajnos Magyarország a nemzetközi közlekedésről szóló 1968-as bécsi egyezményt írta alá, nem pedig azt az 1948-as genfit, amelyet a japánok. Kivételesen nem csak nekünk rossz, hanem például a németeknek és a franciáknak is, úgyhogy most az egyszer nem sírtunk a másodrangú világpolgárság miatt. Pláne, hogy gyorsan kiderült, nem minden japán autókölcsönző alkalmazottai vannak tisztában ezekkel a nemzetközi jogi nüanszokkal. Inkább arra koncentráltunk, hogy kilenc és fél autómentes hónap után, életünkben először ülve automata, ráadásul jobbkormányos autó volánjánál, ne törjünk össze semmit.

Sajnos két sikeres autóbérlés után elbíztuk magunkat, és így törvényszerűen csúnyán pofára estünk, amikor Takayamában az összes felkeresett kölcsönző egyből kiszúrta az igazolvány első oldalán éktelenkedő 1968-as évszámot, és innentől kezdve semmilyen siránkozással vagy mű-felháborodással nem tudtunk legalább egy icipici Daihatsut kiharcolni. Az utánunk következő magyaroknak (és természetesen német és francia barátainknak is) őszintén ajánljuk, hogy az ország felkeresése előtt törvénytisztelő utazóként szerezzenek hiteles japán fordítást jogosítványukról. Ha pedig erre képtelenek, olyan helyeken próbáljanak meg bérelni, ahol láttak már turistát, de azért nem olyan sokat, hogy fejből fújják ezt az idióta bécsi szerződést. Szóltunk. Viszont így legalább a megspórolt pénzt sörre és rizspálinkára fordíthattuk.

Aztán amikor végre sikerült elhagynunk a japán nagyvárosokat, elkezdtük magunkat furán érezni. Gyanúsan ismerős volt a táj, csak arra nem tudtunk rájönni egyből, hogy mikor is jártunk már mi ebben a dezsavüben. Idén télen nem voltunk már síelni, ezért késlekedett leesni a tantusz. Az ugyanis a helyzet, hogy az összes japán kisváros úgy néz ki, mint az összes kisváros Sankt Johann im Pongau és Zell am See közt. A vidéki Japán ugyanaz, mint a vidéki Ausztria. Ugyanaz a rend, ugyanazok a zöld hegyek, ugyanazok a szelektív hulladékgyűjtő kukák, ugyanazok a harminccal döcögő, hangtalan autók, ugyanaz az unalmas jólét és tisztaság. Ha Family Martok és 7-Eleven-ek helyett Billák és Julius Meinl-ek lennének, észre sem lehetne venni a különbséget.


Az autóbérlés alapvető értelme, hogy saját kocsival oda is el lehet jutni, ahova tömegközlekedéssel még az ilyen téren is elképesztően hatékony Japánban is csak nehezen. Így a lehető leggyorsabban elhagytuk Steiermarkot, és valami izgalmasabb után néztünk. A japán vidék nagy előnye az osztrákkal szemben, hogy a parasztromantika mellett azért más is van benne. Első megállónk a Miho Museum nevű, a Louvre üvegpiramisairól ismert I.M. Pei által tervezett intézmény volt, amely a Berchtesgadeni Sasfészek és Han Solo Ezeréves Sólymának különös, ám tetszetős keverékének bizonyult. Idilli japán dombocskák közt vezet fel egy mattfekete, kanyarodó alagút, majd egy futurisztikus híd magához az épülethez. A dizájnról annyi elég is, hogy még az utat sem aszfalt, hanem valami speciális, általunk nem ismert, szemcsés és nagyon szép anyag borította.


Maga a tárlat a Miho-ban nem tűnt különösebben érdekesnek, a belépő árát így inkább sörre és rizspálinkára fordítottuk. Kanazawában viszont már a zsebünkbe nyúltunk, mert ott a vadonatúj 21st Century Museum nem csak kívülről tűnt vonzónak. Itt jutott csak eszünkbe, hogy néhány felhőkarcolót leszámítva utunk során az ég világon semmi igazán újat nem láttunk. Aztán meg az, hogy sokféleképpen lehet élvezni modern művészetet (meg persze sokféleképpen lehetetlen), de annál jobban nehezen, mint amikor egy középkorú japán házastárssal gurultunk és bukfenceztünk egy szoba-méretű rózsaszín babzsákban.

Kanazawa nem csak fantasztikus múzeuma és az előző bejegyzésben már említett, a nagyon jó japánkertek közül is kiemelkedő japánkertje miatt volt érdekes, hanem mert egész japán utunk során csak itt szálltunk meg hagyományos japán fogadóban, azaz ryokanban. Hiába laktunk Kiotóban a világ egyik kiemelkedő hostelében, jó volt egy kicsit szakítani a nyugati ágyakkal és nyugati fürdőszobákkal, még ha érthető okokból nem is egy felsőkategóriás, esténként 500 dollár körül mozgó szobát választottunk. Így sem spóroltunk eleget ahhoz, hogy maradjon sörre és rizspálinkára, legfeljebb az előzőre, de kizárólag automatából vásárolva, mert úgy alig több, mint két dollár egy félliteres doboz. 86 dollárért így is egész utunk legdrágább szobájához volt szerencsénk, amihez ezért a pénzért se fürdőszoba, se vécé nem járt, csak japán köntös, amiben le lehetett vonulni a közös zuhanyzóig és az onsenig (erről mindjárt).


Végül pedig azért is érdemes volt ellátogatni Kanazawába, mert itt végre először bukkantunk parasztokra. Nem földművesekre, azokra még várnunk kellett egy-két napot, hanem igazi kisvárosi suttyókra. Pedig a pörgős és menő Oszaka és kifinomult Kiotó után már az volt a tévképzetünk, hogy ebben az országban senkinek nem lóg ki a kapanyél a száján. Kanazawában viszont volt minden, az ordenáré farmernadrágoktól kezdve David Beckham már öt éve is ciki frizurájáig, a hiányos fogazatokról és piszkos körmökről már nem is beszélve.

A japán kisvárosokban (izé, Kanazawa félmilliós, de még Kiotóhoz képest is csak egy vacak falunak tűnt) nem csak a ryokanban volt élmény megszállni, hanem abban a matsumotói hostelben is, ahol szerencsénkre két napon át csak mi hárman voltunk a vendégek, és így gyakorlatilag volt egy fél ikerházunk Japánban. A tulajdonos család egy szinttel lejjebb lakott, és nem sok vizet zavart azon kívül, hogy a családfő esténként tízpercenként jött fel tejet inni a hűtőből. Amikor minket is megkínált, gyorsan rájöttünk, hogy az ártalmatlannak tűnő Tetrapak-dobozban nem is tej van, hanem szaké (ami nem a rizspálinka, amit sörrel szoktunk inni, mert az a shochu, hanem csak rizsbor). Csak egészen kicsit ittunk belőle titokban, a sörökhöz pedig isten bizony nem is nyúltunk.

Az alkoholizmus mellett mindenképpen szerettük volna élvezni a japán tengerpart szépségeit is. Ezzel kapcsolatban minden előzetes információnkat Takeshi Kitano méltán híres Tűzvirágok című filmének zárójelenetéből szereztük, amelyben a bankrablóvá vedlett ex-rendőr előbb tűzijátékkal szórakoztatja magát és feleségét, majd egy-egy lövéssel mindkettejükkel végez. Abban a jelenetben hangsúlyosan nem jó az idő, így direkt örültünk, amikor szakadó esőben indultunk neki a Noto-félsziget kanyargós útjainak. A japán tengerpart az nem bícs, kifejezetten jól állnak neki a szürke felhők és a sziklákat csapkodó hullámok.


Itt aztán már igazi japán parasztokat is láttunk, igaz, a nagy részük valószínűleg nem földműveléssel foglalkozott, hanem halászattal. Lehet egyáltalán egy halászt parasztnak nevezni? Mindegy. A lényeg, hogy a Honshu északi partjáról a Dél-Kínai tengerbe nyúló, ujjformájú félsziget falvaiban a leggyakoribb lábbeli a gumicsizma volt, az elöregedő településeken pedig úgy kóválygott az a néhány még ittragadt kisgyerek, ahogy az dunántúli zsákfalvakban szokás. A tengerparti rizsteraszok és a kocsink felett méterekkel szálldosó ragadozómadarak ellenére valahogy nem jött meg a kedvünk a japán halászfalvak mindennapjaihoz. Amit a városokról már elmondtunk, a vidékre is igaz: turistaként csodálatos, azzal kapcsolatban viszont komoly kétségeink vannak, hogy itt jó-e élni.

Ha valami mégis az ideköltözés mellett szól, az a japán onsen-kultúra. Ahogy az viszonylag közismert, az országban gyakoriak a földrengések, viszont az izgalmas geológiának van egy nagyon kellemes hozadéka is, a szinte mindenhol rendelkezésre álló termálvíz formájában. Az onsen a japán fürdők gyűjtőneve, és mindent jelenthet egy kis ryokan alagsorában található méretesebb kádtól az - igen, igen – osztrák síközpontok óriási Hallenbad und Saunatempeljeire emlékeztető terrmálparkokig.

A japán fürdőkultúra nagy előnye, hogy szemben az ország más, bonyolult szabályokkal tarkított hagyományos szórakozási lehetőségeivel a teaszertartásoktól a botvívásig, mindenféle előképzés nélkül is azonnal élvezhető. Három szabály van csak: a nemek külön fürdőznek (bár néhány helyen van kivétel), mindenki anyaszült meztelen, valamint a közös vízben dagonyázás előtt alaposan meg kell mosakodni a zuhanynál. Erre pedig nincs külön fülke, a fürdőzők kis sámlikon ücsörögnek egymás mellett, és elmélyülve mossák a hátukat. Egy érdekes adat: a japán férfiaknál a világon senki nem szeret jobban testén és haján tusfürdőt és sampont akár negyedórákon át is türelmesen habosítani, És egy másik: a japán nőket még nem kapta el a nyugati világon átsöprő fanszőrzet-trimmelési láz.


A modernebb onsenekben van már szauna is, a japán fürdőélmény alapja mégis a magyar termálvizekhez képest annyira azért nem tűzforró vízben ejtőzés. Zárt térben is jó, a de az igazi a természet lágy ölén. Mi a legjobb onsenünket Matsumotóban fogtuk ki, ahol a teraszon egy óriási, ciprusfából készült kádban, valamint a fürdő épülete felett a domboldalban egy bambuszokkal övezett idilli kacsaúsztatóban is lehetett dagonyázni. Nem is csoda, hogy az onsenezést nem csak az emberek, hanem, akárcsak a bandaháborút és a bottal hangyaboly-birizgálást, már a majmok is megkedvelték.

A virágba borult cseresznyefák felett tornyosuló Fudzsi mögött a legtöbb Japánt hirdető turisztikai plakáton valószínűleg a zúzmarás szőrzetű, meleg vízben ücsörgő majmok szerepelnek. Ha már a híres hegyet kihagytuk, legalább a majmokat szerettük volna mindenképpen látni, és elhatározásunktól még az sem tudott eltéríteni, hogy így június elején hóra még a Japán Alpokban, a majmok otthonában sem volt semmi esély. Havat valóban csak a hegycsúcsok közelében láttunk, amin még túl is tudtuk volna magunkat tenni, azon viszont már nehezebben, hogy az okos majmoknak harminc fokban és napsütésben egyáltalán nem volt kedvük beülni a még melegebbe. Több tucat vakaródzott a part közelében, a pocsolyába viszont csak egyetlen egy volt hajlandó bemenni, szépen kiszedegetni a parkőrök által behelyezett majomtápot. Nem volt egy életre szóló élmény, az egész napos kirándulásnak sokkal meghatározóbb pillanata volt, amikor a kalauz megmondta, hogy mennyi pótdíjat kell fizetnünk azon a gyorsvonaton, amelyre tévedésből szálltunk fel Nagano felé.

Nagano egyébként különösen unalmas városnak tűnt, igaz, büszkén valljuk be, hogy egy internetkávézón és a pályaudvar Mekijén kívül semmit nem láttunk belőle. Gratuláltunk is magunknak, amiért végül itt nem szálltunk meg, Matsumoto és főleg Takayama sokkal jobb választásnak bizonyultak. Akárcsak Európában, ha Japánban azt mondják egy városra, hogy „teljesen megőrizte évszázadokkal ezelőtti állapotát“, az azt jelenti, hogy jellegtelen kockaházak ezrei által övezve, középen van három-négy utca, amely valóban megőrizte azt az állapotot, amikor már négyszáz évvel ezelőtt is lacikonyhák, kólaautomaták és szuvenírvoltok álltak minden sarkon.


Takayamában a vurstli viszonylag visszafogott volt, így este sétálva, amikor a turistahadak már leléptek, a város kicsit hunyorítva tényleg olyannak tűnt, mint amilyen a szamurájok és a sógunok alatt lehetett. Egy régi szaké-nagykereskedő família házát bejárva pedig végre arra is rájöttünk, hogy mi a legendásan letisztult és minimalista japán belsőépítészet titka. Arról van szó, hogy szemben egy magyar parasztházzal, ahol volt tisztaszoba meg minden egyéb, Japánban az egyes szobáknak egész egyszerűen nem volt semmiféle előre meghatározott funkciója. A négy fal, a tolóajtók és a rizspapírral borított ablakok közt csak a földre fektetett tatamik jelentették a berendezést. Az így kialakított terek attól lettek hálószobák, étkező- vagy dolgozószobák, ha beléjük raktak matracokat, terítéket vagy egy alacsony íróasztalt.

Ha a nagyvárosokra korlátozzuk magunkat, ezt a sok okosságot soha nem tudjuk meg. Tehát jogosítványról hiteles fordítást szerezni, aztán lehet is indulni.

komment

Címkék: japán állatok úton

süti beállítások módosítása