E blog csúcspontjai közé tartoztak azok a bejegyzések, amelyekben hosszasan írtunk olyan dolgokról, amelyekről elindulás előtt fogalmunk sem volt, viszont még most sem sok. Ott volt például a kínai vonatozás és a szerecsendió, két milliókat érdeklő téma, amelyek tárgyalásával ezeket a milliókat megvilágosítottuk és jobb utakra tereltük. A szót tovább nem szaporítva most akkor rátérnénk a japánkertekre. Őszintén reméljük, hogy hiányos ismereteink propagálásával újabb életeket sikerül teljesebbé tennünk.

Hogy a japánoknak fontos, mi van a házon kívül, a kerítésen viszont még belül, azt maga a japánkert szó létezése is tökéletesen mutatja. Akárcsak a franciák a salátát, az oroszok a rulettet, a spanyolok pedig a viaszt, a japánok is imádják a kerteket. A ma létező leghíresebb példányok több száz éve lettek kialakítva, a műfaj népszerűsége pedig töretlen. Bár hülye ruhákat viselő fiatalokkal azért nincsenek tele, az általunk felkeresett kertek közül csak az nem volt tömve japánokkal, amelyikbe eleve nem engedtek be fűt és fát. A japán ember még ha városlakó is, igyekszik a rendelkezésére álló szűkös teret lehetőség szerint parkosítani, még ha ez sok esetben nem is jelent többet a bejárati ajtó elé kirakott két darab, formásra nyírt cserepes növénynél.

Amikor a japán embernek több hely jutott egy lépcsőházi lábtörlőnél, a kertépítészetet elképesztően magas szinten űzte. A népszerű közhely szerint az angoloknál a gyep azért olyan, amilyen (tehát késelő tinédzserekkel és mattrészeg henteslányokkal teli), mert évszázadok óta nyírják. Nos, a japánkertek akkor nyilván azért néznek ki ma ilyen jól, mert évszázadok óta itt még arra is figyelnek, hogy telente a gyengébb faágakat egyenként aládúcolják, nehogy bajuk essen a rajtuk meggyűlő hómennyiségtől.

Japánkertből sokféle létezik, alapvetően mégis mindegyik három nagy csoport valamelyikébe sorolható. Az első ezek közül a panoráma-kert, amelyet egy arra kijelölt helyről kell megcsodálni, teaházból, nyaraló ablakából esetleg császári rezidenciáról. Szemlélődés közben aztán lehet várni a múzsa csókjára, bonyolult teaszertartással múlatni az időt, vagy csak simán élvezni a szépet. Az előző kép egy ilyen kertet ábrázol Kiotóból. Sajnos a japán kertépítészet egyik legzseniálisabb, pofonegyszerűnek tűnő húzása nem látszik rajta jól, az, amit hiányos kertkulturális ismereteinknek köszönhetően mi kölcsönvett táj-nak fordítottunk. Az e bejegyzésben első képről már jobban kiderül, hogy miről is van pontosan szó.

Az angol szakkifejezés a borrowed scenery, és arról van itt szó, hogy a teaházból, satöbbi-satöbbiből a szemlélődő elé táruló képnek nem csak az fontos része, amit az emberi kéz alakított ki a kerítésen belül, hanem az is, amit azon kívül teremtett meg a jóisten. Zöld hegyoldalak, ősszel sárgálló, vöröslő és narancssárgálló fák, tornyosuló bércek, minden ér. A világon bárhol máshol az évszázadokkal ezelőtt megálmodott kölcsönvett tájnak már nyoma sem lenne, hiszen a világon máshol nem csak Amazónia dzsungeleit vágják ki, hanem még a Nagy Tihanyi Visszhangba is bele mernek rondítani vizuálisan és akusztikailag egyaránt. Japánban viszont senkinek eszébe nem jutna Fenyő-villát okádni egy jelentősebb kert kölcsönvett tájába. A kiotói császári nyaraló kertjéhez négyszáz éve vettek kölcsön néhány szomszédos hegyet háttérnek, és azóta nem is nagyon nyúlt ezekhez senki se baltával, se Caterpillar munkagéppel.

A japánkertek második típusát azok a műalkotások képezik, amelyeket nem hogy egyhelyben ülve kell nézni, hanem kifejezetten ajánlott bennük a mozgás. Néhányban a kialakított csatornákon és tavacskákon csónakázva kell mozogni, gyakoribb esetben viszont szimpla sétálgatásról van szó. A sétakertek egyik alfaja a teaházba vezető út, ahol a teaszertartás előtt végigsasszézva kell gyönyörködni a növényvilágban. Ilyen tea-előkert látható az előző képen.

A szimpla sétakertekben viszont nincs egyértelmű rajt- és célpont, műélvezet közben mindenki arra megy, amerre jónak látja. A sétakertek a japánkertek közül a legnagyobbak, ezeket nálunk már nem is kertnek, hanem legalább parknak szokás nevezni, ha nem egyenesen arborétumnak. Az ilyen kertekben a japán fák, füvek, virágok, bokrok és egyéb dísznövények ezrei kapnak helyet, ami nem csak jól néz ki, hanem azt is eredményezi, hogy egyrészt az összkép évszakról évszakra teljesen megváltozik, másrészt pedig hogy a kerten áthaladva nem csak a táj változik folyamatosan, hanem például az illatok is.

A japán sétakertek szentháromsága közül nekünk a fenti képen látható kanazawai Kenroku-enhez volt szerencsénk. A jó sétakertetben nem csak a növényzet változik, hanem maga a táj is, a Kenroku-enben így aztán volt minden, tavacska és szökőkutacska, csatornácska és rajta átívelő hidacska, kanyargó ösvényke és bájos tisztásocska. Valamint annyi írisz, hogy Van Gogh itt örömében nyilván még a fülét is visszavarrta volna.

A sétálókertek természetesen vonzzák az állatvilágot az idegesítő szúnyogoktól a rémisztő méretű hollókig, az itteni állatok királya mégsem magától érkezik a kertbe, hanem az ember telepíti bele. Ezek a sétálókertek tavaiban élő koi-pontyok, a japánok nagy kedvencei, amelyek színezete ugyan tényleg látványosabb a Tesco halaspultjánál egymás hegyén-hátán levegőért kapkodó szerencsétleneknél, viszont még így sem sikerült őszinte érzelmeken alapuló kapcsolatot kialakítanunk velük. A koi-pontyokról még annyit érdemes tudni, hogy mivel rendkívül bizarr színezetük miatt még egy vak ragadozómadár is simán el tudja őket kapni, csak olyan kacsaúsztatókban érdemes tartani, amelyekben a halaknak van lehetőségük hidak és kövek alá elbújni.

A panoráma-kert és a sétakert azonban még együtt is csak nyeretlen kétévesek, amik most jöttek le a falvédőről a japán kertművészet csúcsához, a száraz tájhoz, a zen-kertekhez képest. Ezeket a különös képződményeket valószínűleg sehol máshol nem neveznék kerteknek, sok japán viszont ezeket egészen egyszerűen a japán civilizáció és kultúra, a japánság csúcsteljesítményének tartja, valamivel a cseresznye-virágzás és az egyenruhás iskoláslányok fetisizálása felett. A zen-kertek alapvető célja meditációs helyszínként szolgálni a zen-buddhizmus követői számára, alapvető alkotóeleme pedig a formásra gereblyézett murva.

A zen-kertek között meglepő módon van olyan is, amely viszonylag közel áll ahhoz, amit a nyugati ember egyáltalán kertnek képzel el. E bejegyzés első képe egy ilyen, Kiotóban található kertet ábrázol, arról az emelvényről fényképezve, ahonnét bele kell merülni a látványba. Itt még nem jut főszerep a formába rendezett murvának, amely jelen esetben hullámokba rendezve a zen-kertekből száműzött vizet hivatott megjeleníteni. Ha nem törjük a fejünket túl sokáig azon, hogy a növények közt elszórt kövek hogy az istenben jelenítenek meg ugró tigriseket és folyón átkelő kistigriseket, amiket a japánok beléjük látnak, szépen rendben tartott, mutatós, egészen festmény-szerű kertecskében gyönyörködhetünk, amíg az itt naponta megforduló egymillió turistacsoport valamelyike el nem állja a kilátást.

A japánok által legtöbbre tartott zen-kertek viszont ennél sokkal, de tényleg sokkal nehezebb esetek. Ennek megértéséhez elég egyetlen pillantást vetni az előző bekezdés felett található képre. Ez a kiotói Ryoan-ji kolostor zen-kertje, amely a 16. század óta áll ebben a formában. A nagyjából harminc méter hosszú és tizenkét méter széles, barázdásra gereblyézett murvamezőn az alkotó tizenöt darab, mohával körülvett követ helyezett el. Itt nincs semmiféle magyarázat, se tigriskölykök, se semmi, mindenki azt gondol, amit csak akar. Mi vagy negyed órán át próbáltunk itt rájönni az élet, vagy legalább ennek a kertnek az értelmére, de sajnos mindkét téren teljes kudarcot vallottunk.

Már éppen megállapodtunk volna abban, hogy ha nem élettel teli kertként, hanem absztrakt műalkotásként tekintünk az elénk táruló képre, akkor az határozottan élvezhető, amikor elolvastuk a helyszínen osztogatott prospektus szövegét. Ebből kiderült, hogy az igazi connoisseur-ök szerint nem is a murva meg a kövek és a moha itt az igazi nagy szám, hanem a kertet lezáró, majdnem ötszáz éves, másfél méter magas fal, amely az évszázadok során olyan csúnyán beázott, hogy az eredeti okkersárga festést ma már számtalan kisebb-nagyobb barna folt tarkítja. Szóval hogy ha a Ryoan-ji kertje az isten kalapja, akkor ez a málló fal a bokréta rajta. Ekkor azt mondtuk, hogy aha, és hazamentünk sört inni rizspálinkával.