Két és fél megírt (bár ha kettőnket vesszük, akkor összesen nagyjából hatot), és nagyon-nagyon sok használt útikönyv után elég precíz elméletem van arról, hogy milyen útikönyvekre van nekem szükségem. Először is halálosan idegesít az útikönyv-használat mindkét fundamentalista tábora. Akik elvárják, hogy egy útikönyvben minden egyes nevezetesség minden egyes faragványáról minden le legyen írva („a fríztől balra látható relief imádkozó apácákat ábrázol“), mintha nem lenne két szemük, amivel maguk is észrevehetnék. És akik nem is vennének a kezükbe útikönyvet, mert a sok praktikus információ és történelmi áttekintés csak zavarná őket abban, hogy a bennszülött kultúrával és Természet Anyácskával kopuláljanak, aztán meglepődnek, amikor mindenüket ellopják, mert annak sem voltak képesek utánanézni, hogy hova nem kéne betenni a lábukat.

Útikönyv alapvetően kétféle van, sztorizós és praktikus. Az első típus legextrémebb példái az egykori magyar Panoráma sorozat telefonkönyv-vastagságú darabjai, amelyekben minden egyes templom minden egyes sírjában pihenő teljesen jelentéktelen helyi püspök komplett élettörténete fel van dolgozva, lehetőleg több bekezdésben. Az utóbbi kategória legismertebb képviselői pedig a Lonely Planet könyvek, az oldalakon át felsorolt szálláshelyekkel, kocsmákkal és vasúti menetrendekkel. Az elsőt talán otthon jobb olvasgatni – bár a felesleges pepecselés a fotelben ülve is zavaró - az viszont egyértelmű, hogy ha az ember nem szervezett, idegenvezetős turistaútra fizetett be, sokkal több hasznát veszi az utóbbinak. Aki magára van utalva egy idegen országban, az először az olyan primer életfunkciókat szeretné kielégíteni mint az alvás és az evés, valamint az A-ból B-be való eljutás, és legfeljebb ezután hajlandó oldalakat olvasni a helyi építészettörténet nüanszairól. Ja és persze, jó lenne az embernek komplett könyvtárakat magával vinnie az idegenbe, de ez hátizsákkal megint csak nem nagyon praktikus.

Aki már utazott a fejlett világon kívül bárhova, az pontosan tudja, hogy micsoda elképesztő hatalma van a Lonely Planet-birodalomnak. Ha egy utolsó sarki teazót Timbuktuban megdícsér a Lonely Planet Mali, akkor az a hely onnantól kezdve megcsinálta a szerencséjét, és már fel is vásárolhatja előre a környék összes teázóját, hogy legyen hova raknia a hozzá csődülő hátizsákos auszrálokat, európaiakat és amerikaiakat. Sőt, innentől kezdve nem is kell magas színvonalon szolgáltatnia, hiszen a LP Mali következő kiadásáig akkor is dőlni fog hozzá a lé, ha ciánt rak minden csésze teába. Jó, ez az internet eljövetele óta már nincs teljesen így, hiszen a turpisságokat beírják mindenféle fórumokra az elégedetlen vásárlók, de a Lonely Planet továbbra is vállakozásokat emelhet a magasba vagy taszíthat örökre a mélybe. Ez pedig nincsen jól, a monopólium nem egészséges dolog.

Nyilvánvalóan az egyes LP-könyvek között is vannak minőségbeli különbségek, és bár viszonylag gyorsan, két-három-négy év alatt frissítik könyveiket, a világ sok, gyorsan változó pontján ennyi idő is elég ahhoz, hogy a praktikus tudnivalók jó része elavuljon. Átköltöztetik a pályaudvart, tízszeresére emelik a belépőjegy árát, extrém esetben szétesik az ország, ilyesmi. Lényeg a lényeg: a Lonely Planet szükséges, de magában kevés.

Igyekeztünk az összes felkeresendő országról legalább két útikönyvet beszerezni, bár ez nem minden esetben volt megvalósítható, pláne nem Magyarországról. A Lonely Planetek mellett mellett vettünk néhány Rough Guide-kötetet is, ezek kevésvbé hajlamosak a buszmenetrendek minden részletét, mint az LP, viszont általában jobban vannak megírva, és több bennük a színes és érdekes háttérinformáció is. Beszereztük a Közép-Ázsiára specializálódott, Odyssey Publications két könyvét is, amelyek közül az egyik Üzbegisztánt, a másik a Selyemút kínai szekcióját tárgyalja. Ha valaki erre a vidékre megy, ezt a sorozatot nagyon tudjuk ajánlani, nagyon alapos, nagyon részletes és kifejezetten szórakoztató könyv mindkettő, az Amazonról könnyen beszerezhetőek. Végül pedig az ismerősöktől hallott kínai kommunikációs rémtörténetek hatására megvettük a LP Mandarine??? Phrasebookját, amelynek rendkívül praktikus kifejezései a szex, a drogozás és a céges golfpartik világából annyira szórakoztatóak, hogy majd egy unalmas napunkon publikálunk is párat.

Az utazás megtervezésénél is sokat segítettek, közben pedig még legalább ennyit fognak a különböző utazással foglalkozó honlapok. Ezek közül is az általunk kinézett vidékeken utazók, az útikönyveknél még sokkal praktikusabb információkkal teli blogjai, és a mindenféle utazó-fórumok. Itt is a legnagyobb a Lonely Planet régiók szerint tagolt fóruma, ezen bőven vannak segítőkész, az adott térséget nagyon jól ismerő, esetleg ott is élő hozzászólók, akik a leghülyébb kérdéseket is meg tudják válaszolni.

Nem viszünk magunkkal minden útikönyvet, csak amire Kínáig szükség van, valamint a Myanmart, mert valószínűleg oda megyünk Kína után, és ott nem könnyű ilyesmit beszerezni. És biztos, ami biztos, egy Southeast Asia LP-t, ha esetleg mégsem Myanmarba mennénk először. A többit vagy valahogy kipostáztatjuk magunknak út közben, vagy ismét megvesszük ezeket, Dél-Kelet Ázsia úgyis tele van olcsó hamisítványokkal. És hogy valójában melyik könyv milyen, azt esetleg megírjuk az út után, amikor már minden hülyeségük és pontatlanságuk kiderült.