Mielőtt belekezdenénk fantasztikus pamíri kalandjaink második részének taglalásába, lenne két, a világ bármely pontján érvényes, rendkívül hasznos tanácsunk. Egy: ha valószínűtlenül olcsó árat sikerül kialkudnod, annak nem lesz jó vége. Kettő: ha vendéglátóid lakásában a bútorok jelentős része US FOOD AID feliratú konzervdobozok felhasználásával készült, az autódban pedig nagyobb mennyiségű élelmiszer van, estére inkább nyomd le a gombot.

Miután a csodálatos Geisevből visszatértünk Khorogba, azt terveztük, hogy legalább egy-két napot eltöltünk a Wakhan-völgy meglátogatásának legolcsóbb módjának felkutatásával. Ez azonban hirtelen szükségtelenné vált, amikor másnap reggel összefutottunk Nicóval, a francia erdőkerülővel, és Anastasiával, a belga diákkal, akik éppen akkor indultak egy hét napos körútra keresztül a Wakhanon, és az útra mindössze 300 dollárért szerzett autójukban bőven volt hely még két turistának. Az ár verhetetlennek és kihagyhatatlannak tűnt, hiszen mi meg voltunk győződve, hogy csak ketten ennek a dupláját fogjuk fizetni. Jó, az autó nem terepjáró volt, hanem valami ismeretlen kínai márkájú minibusz, de a sofőr megesküdött, hogy nem lesz gond a komolyabb emelkedőkön sem. Emberünk mellesleg messziről és hunyorítva nézve kicsit hasonlított Mel Gibsonra, ám ekkor még nem tudhattuk, hogy jó tulajdonságai itt véget is érnek.

A Wakhan völgye választja el egymástól Tádzsikisztánt és Afganisztánt, az alján a folyó helyenként olyan szűk, hogy alig harminc méter a távolság a két ország közt. Néhány éve még a világ heroinjának nagyjából nyolcvan százaléka erre közlekedett Európa és Amerika felé, ma már állítólag az afgán ópiumtermesztők inkább Pakisztán irányába szállítanak, mert most éppen olyan a geopolitikai realitás. Kicsit reméltük, hogy látunk valamit a határ túloldalán tátongó reménytelen fekete lyukból, de az igazság az, hogy ott is csak takaros földecskék, nyájak és lapos tetejű, sárból tapasztott házikók voltak. A különbség mindössze annyi, hogy a túloldalon gyakorlatilag nem láttunk autót, és ott még olyan dülöngélő oszlopokra felaggatott elektromos vezeték sem volt, mint a tádzsik oldalon. Az is igaz persze, hogy ez Afganisztán messze legbékésebb része, ahol nem is pashtunok laknak, hanem majdnem ugyanolyan pamíri tádzsikok, mint a Wakhan általunk bejárt oldalán.

Anastasia és Nico remek útitársnak bizonyultak, elsősorban azért, mert mindketten beszéltek valamennyire oroszul, és nem először jártak Közép-Ázsiában. (Teljesen megdöbbentő adat: a francia erdőkerülők minden két hónap munka után kapnak egy hónap szabadságot, arra hivatkozva, hogy néha hétvégéken is kell dolgozniuk. Nico ennek köszönhetően három év alatt bejárta szinte az egész világot. Teljesen megdöbbentő adat 2: minden francia munkavállalónak joga van életében egyszer egy év szabadságot kivennie, munkahelye pedig köteles őt visszavenni. Igaz, nem feltétlenül ugyanabba a pozícióba, de ugyanannyi fizetésésért). Az örmény származású Anastasia pedig a legkeményebb és legkegyetlenebb alkudozónak bizonyult, akivel valaha találkoztunk. Nem csak képes volt öt somanin (másfél dollár) húsz perceket veszekedni, de kivétel nélkül mindig el is érte, hogy a szakmában szintén elég profi helyiek végül engedjenek is, és nekünk a helyi-, nem pedig a turista-árat kelljen kifizetnünk a legkülönbözőbb szolgáltatásokért.

Mi speciel nem szeretünk minden dollárért csatékat vívni, és akkor sem esünk kétségbe, ha nem minden szituációból mi jövünk ki nyertesen, de azért a Wakhan lakóit sem kell nagyon sajnálni. A pofátlanság csúcsát akkor érték el, amikor második éjszakai szállásunkon megpróbáltak fejenként tíz dollárért adni négyünknek egyetlen szobát, bármilyen egyéb szolgáltatás (reggeli, vacsora, fürdőszoba, vécé, áram) nélkül, és amikor felháborodva megemlítettük, hogy ennél Khorogban is olcsóbban laktunk, pedig ott például vécé is jár a szálláshoz, szemrebbenés nélkül mutattak ki a mezőre, hogy náluk is. Anastasia ordítozásának köszönhetően végül fejenként két dollárra sikerült lealkudnunk az árat, de kicsit még így is átverve éreztük magunkat. Csak azért nem sírtunk nagyon, mert az előző éjszaka szenvedései után ennyi kényelmetlenséget már fel sem vettünk.

Az első esténken a Darshai nevű falu határában álltunk meg egy családnál, akik valószínűleg Mel Gibson ismerősei voltak, bár ez végig nem tisztázódott egészen pontosan. Talán még nem rendezték meg a volt Szovjetunió legszegényebb családjai versenyt, de ha egyszer mégis megrendeznék, mi őket egészen biztosan a dobogóra várnánk. Klasszikus afrikai szegénység volt ez, reszketeg öregemberekkel és falfehér, betegesen vékony, nyilvánvalóan alultáplált kisgyerekekkel (igen, vicceskedvűek, Afrikában tényleg nem falfehérek a gyerekek). A kétszobás ház egyik lyukát kaptuk meg, olyan hányásszagú szőnyegekkel és takarókkal, hogy bármelyik detox megirigyelhette volna. Itt örültünk csak igazán, hogy hoztunk magunkkal hálózsák-béléseket, és így legalább ekkor még relatíve tiszta testünknek nem kellett közvetlenül érintkeznie a mocsokkal.

Alvásról természetesen sokáig szó sem lehetett, hiszen előtte még muszáj volt sort keríteni a vendéglátásra is, ami a Wakhanban két alkotóelemből áll: rossz ételből és alkoholizmusból. A rossz étel itt tiltakozásunk ellenére egy kiskecske lemészárlásával kezdődött (ó, csak várjatok, amint átérünk Kínába, lesz ám videó is), ami egyébként jobb egy magyar disznóvágásnál, elsősorban azért, mert a kecske megdöglés közben nem ad ki magából irtózatos hangokat. A szerencsétlen dögből gusztustalan, büdös és zsírban úszó főtt akármi készült krumplival, aminek láttán még maga Conan, a barbár is vegetarianizmusra hivatkozott volna. Mi legalábbis ezt tettük. Inkább csak száraz kenyeret mártogattunk az egyébként tényleg finom joghurtba, miközben igyekeztünk nem gondolni arra a szóra, hogy „pasztőrizálás“. (Az alanti képen látható család csak illusztráció, Darshaiban csóróbbak voltak sokkal.)

A magyar szemmel is elképesztő közép-ázsiai alkoholizmussal kapcsolatban egyetlen legenda van, ami nem igaz: igenis elkerülhető a társasággal együtt vedelés. Kocsmákban és nagyvárosokban, ahol végtelen a szesz-utánpótlás, ott nyilván nem, de olyan szerencsétlen helyeken, mint Darshai csak arra kell játszani, hogy a helyi alkoholisták szépen kivégezzék a rendelkezésre álló készleteket, és ne legyen mit kínálgatniuk. Itt is ez történt, kettőnknek összesen egyetlen felest kellett meginnia (lehet tippelni, hogy melyikünk volt az áldozati bárány) a Mel Gibson által hozott konyakból, a helyiek vodkáját már sikerült teljesen kicselezni. Jobban szeretnek ezek inni annál, mint hogy szétosztogassák a szűkös készleteiket. A két nagy közép-ázsiai közhely, az alkoholizmus és a vendégszeretet közül nyilvánvalóan az előbbi az erősebb.

Helyzetünk másnap reggel kezdett teljesen darabokra hullani. Először is kiderült, hogy az éjszaka folyamán a kocsiból valakik kilopták bőséges keksz- és almakészleteinket. Nem volt kedvünk komolyabb nyomozást indítani, úgyis teljesen nyilvánvaló volt, hogy a háziak a tettesek. Inkább csak abban reménykedtünk, hogy legalább a nők és a gyerekek a tolvajok, mert ők természetesen egy falatot sem kaptak az előző esti kecskéből. Eltűnt egy füzetünk is, valószínűleg a szép Spidermanes borító ragadta meg valakinek a fantáziáját, szerencsére nem volt benne semmi pótolhatatlan. Annak viszont örültünk, hogy nyilvánvalóan senki nem tudta, hogy mik azok a furcsa elektronikai bigyók ugyanabban a táskában, mert akkor már idegesebbek lettünk volna, ha az iPodot vagy a laptopot nyúlják le a szerencsétlen nyomorultak. Az étellopás már megalapozta a kellően rossz hangulatot, amit Mel Gibson csak tetézett, amikor bejelentette, hogy elvesztette a kocsikulcsot. Hosszadalmas, eredménytelen keresgélés után végül hajlandó volt szétszedni a műszerfalat és a motorblokkot, hogy sikerüljön beindítani a motort és kioldani a kormányzárat, ám innentől kezdve egyre szemetebb módon viselkedett velünk, mintha mi tehetnénk az egészről, amin az sem változtatott, hogy délután az egyik nejlonzacskójában mégis megtalálta azt a rohadt kulcsot.

Az autóban egyre rosszabb volt a hangulat, Anastasia és Mel negyven percet ordítottak egymással, amiért az utóbbi pofátlan extra összeget próbált kérni egy tizenöt kilométeres, egyébként előre megbeszélt szakaszért. Szerencsére a Wakhan szépsége mindenért kárpótolt, a Himalájában még nem jártunk, de a világon legfeljebb még ott lehetnek ilyen óriási, sötét, kopár hegyek, lábuknál a kis folyóval és a most, az aratás idején végig sárgálló földekkel. Órákig bírtuk nézni, más dolgunk amúgy sem volt, hiszen a völgy nevezetességei - buddhista sztúpa, kétezer éves vár, kőkorszaki sziklarajz - mind túl rossz állapotban voltak ahhoz, hogy hosszabb időre lekössék a figyelmünket.

A látnivaló, amiért tényleg érdemes a Wakhanban megállni, az a kis falusi iszmailita közösségek szentélyei. Nekünk csak felületes ismereteink vannak a Koránról, de abban szinte biztosak vagyunk, hogy abban sehol nincs szó arról, hogy Allahot a legsúlyosabb horrorfilmek díszleteire emlékeztető, felül nyitott épületekben kell imádni. Itt viszont még elég erősek a pogány tradíciók is, mert annál szentebb egy wakhani szentély, minél több levágott hegyikecske-fej van benne, ha pedig a súlyosan veszélyeztetett, viszont óriási szarvú Marco Polo-kecskéjé, akkor külön jó. És nem ám szépen lenyúzva, hanem rohadó pofahússal és bőrrel együtt. Nagyon-nagyon nehéz volt megállni, hogy ne kezdjük el ezeket a levegőben rázva SÁTÁN nevét ordítani, pláne, hogy ekkorra már közel álltunk a végső összecsapáshoz.

Erre végül Langar, a Wakhan utolsó falva fölött valamivel került sor. Két és fél napja nem ettünk már szinte semmit, mivel a mienket ellopták, a Wakhan boltjaiban pedig csak száraz kekszet, és 2004-ben lejárt csokoládét lehetett kapni. Inni sem nagyon volt mit, mert iható forrásvíz nem volt sehol, a boltokban kapható ásványvizes üvegekről pedig hamar kiderült, hogy bár a kupakjuk érintetlennek tűnt, a bennük úszó barna anyagdarabok (sár? szar?) alapján nyilvánvalóan újra lettek töltve. A hangulatunk a harmadik nap délutánján tehát a mélyponton volt, amikor Mel Gibson közölte, hogy Langartól a Pamír egyetlen valamire való útja, a híres M41-es Pamir Highway mégsem tíz órára van, ahogy reggel gondolta, hanem csak hatra, úgyhogy induljunk gyorsan, ha estére a civilizációba akarunk érni.

Alig egy óra alatt azonban kiderült, hogy Mel vagy soha az életében nem járt még erre, vagy direkt óriási köcsög, vagy egyszerre mindkettő, valamint hogy a béna kocsijával soha a büdös életben nem érjük el a Pamir Highway-t. Az első tíz lefulladásnál még úgy-ahogy hajlandóak voltunk tolni felfelé a murván, ám ezután mind a négyünk hangulata gyorsan komorodni kezdett, és egyre kevésbé voltunk segítőkészek. Az sem segített sokat, hogy Mel Gibson rendkívül béna sofőrnek bizonyult, aki képtelen volt a kuplungot helyesen használni, és így olyan emelkedőkön sem gurultunk fel, ahol még ez a vacak kisbusz is képes lett volna felmenni.

Gyorsan kiszámoltuk, hogy ilyen tempóban nem hogy hat óra, de talán két nap alatt sem érünk fel az előttünk álló 4200 méter magas hágó tetejére, Mel pedig tovább erősködött, hogy toljunk csak jobban, és akkor menni fog. Ez volt a pillanat, amikor sor került a kenyér eltörésére, a köcsöggel pedig közöltük, hogy most akkor visszafordulunk, mert ő egy büdös csaló, a kocsija pedig alkalmatlan a vállalt feladatra, úgyhogy azonnal lesz szíves visszavinni minket a Wakhan legelejéig, ahonnét már magunktól is vissza tudunk jutni Khorogba. Eddig a pillanatig egyébként mindig közösen döntöttünk, itt viszont kénytelenek voltunk a sarkunkra állni: a belga-francia páros az elmúlt napokban annyira smucignak bizonyult, hogy attól féltünk, képesek lennének belevágni az útba, csak ne veszítsék el a pénzüket. Arról nem is beszélve, hogy nekik volt hálózsákjuk és sátruk, ha mégis az út szélén kellett volna éjszakáznunk, nekünk viszont még vastag kabátunk sem.

Ezután az egész út legfárasztóbb és legszemetebb alkudozása kezdődött azügyben, hogy az előre kifizetett 150 dollár felett még mennyit kell átadnunk Melnek azért, hogy visszavigyen minket a kívánt pontig. Az ő álláspontja elég egyértelmű volt, mert ez a barom annak ellenére, hogy az út felét sem tettük meg, és hét nap alatt mindössze hármat volt velünk, úgy gondolta, neki jár a másik 150 dollár is. Mi szívünk szerint egy büdös fillért nem akartunk neki adni, de mivel éreztük, hogy úgy nem fog menni a dolog, szerintünk tényleg nagyvonalúan felajánlottunk még ötven dollárt. Nagyjából egy óra ordítozás után Mel belement a dologba, de csak azzal a nevetséges feltétellel, hogy egyrészt somaniban fizetünk, másrészt betesszük a pénzt előre a kesztyűtartóba, mert neki ELVEI vannak. Ekkor már röhögtünk kínunkban, pláne, hogy ez az idióta azt is közölte, neki ötven dollár semmi, mert ő Khorogban napi százat is megkeres taxizással.

Végül elértünk a kívánt faluba és annak egyetlen szállodájába, amely előtt Mel rákezdte, hogy adjunk még húsz dollárt, mert csak. Erre mi nem voltunk hajlandóak, amire válaszul bömböltetni kezdte a kocsi magnóját az udvaron, majd vedelni kezdett a szálloda tulajdonosával, és tovább követelte a pénzét. Ez volt a pillanat, amikor mi ketten elbarrikádoztuk magunkat a szobánkban, és így csak másnap reggel tudtuk meg, hogy Mel részegen Nicot próbálta közös alkoholizálásra kényszeríteni, majd azzal fenyegetőzött, hogy ha nem fizetünk, szól a rendőr haverjainak, akik majd lekapcsolnak bennünket Khorogban. Szerencsére másnapra magától eltakarodott, mi pedig simán, tömegközlekedéssel visszajutottunk Khorogba.

A kellemetlen epizódokat leszámítva a Wakhan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és végül három napért fejenként csak ötven dollárt fizettünk saját kocsival és sofőrrel, ami még így is nagyon jó árnak számít itt. Mindent láttunk, amit meg akartunk nézni, és tulajdonképpen csak az éhezésért meg a szomjazásért volt nagy kár, aminek eredményeként megérkezésünk után így zabáltuk a csirkesaslikot Khorogban:

Két nappal később, amikor lelkünk és testünk regenerálása után elhagytuk Khorogot, Mel Gibson vidáman dudált ránk a helyi bazárban, és úgy integetett, mintha mi sem történt volna.