Egy teljesen és egy részben sikeres túra után átköltöztünk a Nyugat-Pamír fővárosából, Khorogból, a nyugati központjába, Murgabba. A két régió is nagyon különbözik egymástól, az előbbi hegyes-völgyes, ahogy az a korábbi bejegyzésekhez mellékelt fotókon kiválóan megfigyelhető, míg az utóbbi magashegyi sivatag. Na és mi a magashegyi sivatag? Hát bizony a magashegyi sivatag egy sivatag, ami magasan van. Jelen esetben egy 3600-4200 méter közötti fennsíkról van szó, rajta annyira magasnak már nem is tűnő, 5000-6000 méter körüli hegyekkel. Ilyen máshol csak Tibetben és az Andokban van, és azok sem könnyű helyei a világnak.
Ahogy a két régió, úgy a két város is különbözik, elsősorban abban, hogy míg Khorog csak egy nyomorult kisváros, addig Murgab a világ egyik legreménytelenebb, legcsúnyább és emberi életre legalkalmatlanabb települése. A Pamír-fennsíkon épeszű embereknek, néhány kirgiz pásztort leszámítva soha nem jutott eszébe huzamosabb ideig tartózkodni, de aztán jött az orosz cári hadsereg, és helyőrséget létesített itt, a birodalom leges-legszélén. Az ő helyüket a Vörös Hadsereg, majd annak utóda vette át egészen 2005-ig, időközben pedig néhány ezres kisváros nőtt itt fel a katonaság kiszolgálására, valamint a katonaság kiszolgálóinak kiszolgálására. Ma már nincs itt orosz katonai jelenlét, így munka sem nagyon, a félig kirgiz, félig tádzsik lakosságnak így se dolga, se pénze, se életkedve nincs. Ilyen magasan és ilyen szárazságban növényzet alig van, a sivatagban megtermő kis bokrokat pedig a helyiek egyébként is elhasználják tüzelőnek.
Murgabnak most 6000 lakosa van, közülük ketten külföldiek. Egy meglepően intelligens amerikai nő felügyeli a svájci kormány által szponzorált környékbeli falusiturizmus-projektet, egy német pedig a PhD-ját írja itt legelő-menedzsmentből. Érkezésünkkor még egy japán geológus-diák is itt tartózkodott vagy egy hónapja, ám rajta már az őrület egyértelmű jelei kezdtek mutatkozni, a nap jelentős részében egy kövön guggolt ölében egy füzettel, szatelit-telefonját a füléhez szorította, ám soha nem szólt bele egyetlen szót sem.
A város főutcája a Pamir Highway, a szovjet katonaság által Khorog és a kirgíziai Osh között épített, 820 kilométeres hegyi út. Ezen ma elsősorban kínai kamionok közlekednek, meg azok a még rendszám nélküli, Európában teljesen ismeretlen márkájú kínai autók, amelyeket erre szállítanak le tádzsik vásárlóiknak. A murgabi bazár pedig egészen biztosan a világ leglehangolóbb bazárja, és nem csak azért, mert még kenyeret sem lehet kapni, csak rohadt gyümölcsöt és rossz csokit. A fő baj, hogy az egyetlen üzletsoron a boltok mindegyike különböző fémlemezekből összehegesztett, toldozott-foldozott konténer, és mivel mindegyikből árad a füst, a gazdátlan kutya temérdek, a vezetékeket pedig kreatívan kötik be, így az egész úgy néz ki, mint a Mad Max Tarr Béla által rendezett folytatása. Ja nem, ezt már egyszer ellőttük! Mint a Mad Max egy olyan folytatása, amelynek tádzsik, szellemi fogyatékos rendezője az előző részek díszletéről csak rádión hallott, de úgy is csak erősen hiányosan. Murgabnak egyetlen jó tulajdonsága van: innét már látszik a Kínában lévő, több, mint 7500 méterével szépen a Pamír kisebb csúcsai felé magasodó Muztagh Ata óriási piramisa.
Mi is a Pamir Highway-en érkeztünk Khorogból Murgabba, a poszt-szovjet Közép-Ázsiában marsrutkának nevezett, közepesen menetrendszerű minibuszok egyikén (közepesen menetrendszerűek, mert akkor indulnak, amikor megtelnek). A homestay-jel, amelyben sikerült szobát kapni tulajdonképpen nem volt sok gond, leszámítva a fűtés teljes hiányát és a háziak ódzkodását a magánélet bármilyen megnyilvánulásától. Az előbbivel azért volt baj, mert Murgabban szeptemberben a hajnalok fagyponthoz közeliek, és a nappalok is pulóvert igényelnek (és széldzsekit, a folyamatos, borzasztó erős szél miatt), az utóbbival meg azért, mert a család angolul legjobban beszélő tagja, a 16 éves kora ellenére nyolc-tíz aranyfogat viselő nagylány a legváratlanabb pillanatokban tört rá az emberre, hogy az általa ismert hét angol szóból kettőt bevetve megkérdezze, hogy óhajtunk-e még valamit: „problem, yes?“. (A kíváncsiak kedvéért eláruljuk, hogy a maradék öt szó a „no“, a „dollar“, a „black“, a „green“ és a „tea“ voltak.)
A szobával egyébként nem volt gond, a földön megvetett ágyunk pedig kirgiz házigazdáink évezredek alatt felhalmozott folk-bölcsességét példázta gyönyörűen. Több réteg lepedő és matrac közé egy báránybőr is került egy kis plusz melegség érdekében, és hiába állt különböző méretű darabokból az építmény, a felület, amin feküdtünk, így is tökéletesen egyenletes lett. A párnarészen kis magasítással és két, majdnem osztrák-szintű óriási takaróval, amelyek alatt tényleg lehetetlen volt fázni, az alvással pedig itt aztán nem volt gond egyik éjszaka sem. És Murgabban sajnos több éjszakát kellett maradnunk, mint amennyihez valójában kedvünk volt.
A khorogi, szabadúszókkal szerzett rossz tapasztalataink után úgy döntöttünk, hogy Murgabban a hivatalos utat választjuk, és amit a környéken meg akarunk nézni, azt a svájciak által pénzelt NGO, a META segítségével nézzük meg. A szombat délelőtti időpont ellenére gyorsan szereztek is egy sofőrt, egy idegenvezetőt és egy UAZ-dzsipet, akik közölték az áraikat (nem olcsó, 0,4 amerikai dollár kilométerenként), valamint hogy semmi akadálya nincs az általunk kinézett nevezetességek (barlangrajz, kilátó, szép völgy) felkeresésének, és így azonnal útnak is indulhattunk. Illetve nem teljesen azonnal, mert olyan indulás a Pamírban nincs, előbb benzint kellett szerezni a helyi díler sufnijából, majd természetesen a bazárnál is meg kellett állni, hiszen ott egyszerűen muszáj mindig venni valamit, de aztán tényleg mentünk.
Egyikünknek sincsenek komoly offroad-tapasztalatai, de ez nagyon szórakoztató volt. Murgab környékén a Pamir Highway-ről letérve nincsenek utak, csak kerékcsapások, amelyeket havonta legfeljebb néhány dzsip használ. A nagy semmiben száguldozni, lerohanni a völgyekbe, megmászni a kis hágókat és átvágni a patakokon egy megdöbbentően profi sofőrrel legalább olyan jó volt, mint ugyanezt csinálni a Szahara homokdűnéin.
Ebben a sivatagban csak borzasztó szegény kirgiz pásztorok élnek a jurtáikban, ezeken a vicces játéksátrakon kívül csak a legelhagyottabb helyeken is felbukkanó, kupacba rakott Marco Polo-kecske-trófeák mellett érdemes megállni. Máshol a vadászok büszkén viszik haza az illegálisan lelőtt, súlyosan veszélyeztetett fajták szarvait, csak hát itt nem sportból vadásznak, hanem mert nagyon éhesek. A húst megeszik, a lenyúzott fejeket a hatalmas, tekeredő szarvakkal meg hagyják elrohadni.
Nem volt olcsó szórakozás (végül 174 kilométert tettünk meg, ki lehet számolni az árát), de szemben a korábbi tapasztalatainkkal, itt valóban azt kaptuk a pénzünkért, amit ígértek, és azért ez nem elhanyagolható szempont. Miután az ebből levonható triviális tanulságokat levontuk – néha megéri több pénzt fizetni – már készek lettünk volna elhagyni Murgabot és Tádzsikisztánt, de ez végül nem bizonyult olyan nagyon egyszerűnek.
A közép-ázsiai tömegközlekedés, de különösen a tádzsik alapszabálya, hogy hely üresen nem marad. Vagy ha marad, akkor az autó nem indul el, az utasok hazamennek, és türelmesen várják a másnapot, hátha akkorra kerül még valaki az üres helyekre. Márpedig a helyek lassan telnek be, főleg egy olyan városban, mint Murgab, és főleg-főleg olyan kisbuszokon, amelyek egy másik országba, a mi esetünkben a kirgíziai Oshba tartanak. Két nap szervezkedés és egy reménytelen stoppolási kísérlet után végül szerencsénk volt, találkoztunk egy cseh párral, akiknek a seggében a mienknél is nagyobb zabszem volt, ráadásul nálunk nyíltabban és őszintébben merték vállalni az agresszív, kelet-európai tahó stílust, ha arra volt szükség. Márpedig arra volt szükség, mert a murgabi minibusz-sofőr különösen ostoba és pénzéhes fajta, aki ugyan szemét módon alkudozik, viszont arra már szellemileg képtelen, hogy egy egyjegyű és egy kétjegyű számot fejben összeszorozzon.
(A csehek mesélték utunk eddigi legundorítóbb történetét és, amit kénytelenek leszünk itt közzétenni, hiszen az emberek nagy része úgyis azért olvas útileírásokat, hogy elborzadjon. Szóval a cseh lány felkereste a murgabi bazár vécéjét, ahol mi is jártunk, de a mindent elborító, nyilvánvalóan állatoktól származó szaron kívül nem tapasztaltunk semmi különöset. Nem így Marketa, aki dolga végzése közben lepillantott a budiba, és meglepődve látta, hogy lent a lyukban egy kutya boldogan falatozik a lehulló ajándékokból.)
Mivel egyszerűen nem bírt annyi ember összejönni, amennyi megtöltött volna egy minibuszt Oshig, a csehekkel vállaltuk, hogy kifizetjük a teljesen üres ülések árát is Kirgíziáig, csak induljunk el végre. Így végül négyünknek hét jegyet kellett venni, ám természetesen ennek ellenére végül nem maradt három üres hely a kocsiban. Ilyenkor mindig előkerül vagy a sofőr felesége, vagy néhány kisgyerek, vagy néhány katona, illetve a mi esetünkben mindhárom, akiket ingyen kell elszállítani, miközben a fizetős utasok már egymás nyakában ülnek.
Maga az út nem volt különösebben eseménydús azon kívül, hogy a Pamir Highway legszebb szakaszát láthattuk, és a 4655 méter magas Ak-Baital hágón elértük egész utunk minden bizonnyal legmagasabb pontját. A tádzsik-kirgiz határátkelőt is sikerült alig két óra alatt abszolválni, viszont itt remekül szórakoztunk a két civil ruhás tádzsik vámtiszten, akik testfelépítésük, arckifejezésük és szellemi képességeik alapján korábban nyilvánvalóan a testület kínzó-századánál teljesítettek szolgálatot, és csak azért rakták őket ide a határra, mert kezdtek idegileg túl labilissá válni. Több száz dollárt is hajlandóak lettünk volna fizetni azért, hogy ezt a legrosszabb amerikai akciófilmek főgonoszainál is sokkal gonoszabban kinéző párost lefényképezhessük, de sajnos gyávák voltunk a tapogatózáshoz is. A közép-ázsiai vámtiszt egyik legérdekesebb tulajdonsága egyébként, hogy alig tud latin betűket olvasni, ezért legalább hetvenszer visszakérdez, ha külföldi nevet lát leírva. Nem számoltuk, de az a kérdés hogy Imecs? legalább tizenkétszer hangzott el, és ha lehet, a Bede? még többször.
Naivan azt hittük, hogy a határ után, a sokkal fejlettebb Kirgíziában sokkal jobb lesz az út, de csúnyát tévedtünk. Így végül hajnali fél kettőkor érkeztünk meg Osh határába, ahol sofőrünk egyből behúzta a kéziféket, és közölte, hogy ki lehet szállni, részéről a fuvart lezártnak tekinti. Így kénytelenek voltunk egy útszéli kamionos-motelben éjszakázni, amely minden bizonnyal titkos savanyító-műhelyként is működött. Hajnali megérkezésünkkor a tulajdonos anya és lánya hatalmas üvegek felett görnyedeztek, szanaszét heverő uborkák és nagy halom kapor mellett, a lepattant motelszoba minden egyes szegletéből pedig csak úgy áradt a kovászos uborka szaga. Oshig csak másnap jutottunk el, három segítőkész és autóval is rendelkező egyetemistának köszönhetően. Ott pedig hetek óta nem tapasztalt bőség és tisztaság, valamint egy tüszős mandulagyulladás várt ránk.
