Két okból nem része Tibet az útitetvünknek. Egyrészt mert mindent nem lehet megnézni, nem megyünk például Belizébe sem. Másrészt pedig mert bár Tibetbe egyszerűen be lehet jutni, a kínaiak mindent megtesznek, hogy megnehezítsék és ellenőrzés alatt tartsák az ország legnagyobb és legszegényebb tartományába vágyók életét. Tibet jelentős része teljesen el van zárva a külföldiek elől, és a maradékba is csak egy speciális, ám viszonylag könnyen megszerezhető engedély birtokában lehet eljutni. Aki nem szervezett turistacsoporttal érkezik Tibetbe, az vagy rendes gyerekként kiváltja az engedélyt, vagy útja nagyobb részét azzal tölti, hogy igyekszik kikerülni a kínai ellenőrzőpontokat. Ráadásul Tibetre méretéből és a bonyolult logisztikai viszonyokból kifolyólag több hét kell, így mi inkább úgy döntöttünk, hogy kösz, majd legközelebb.
Viszont attól, hogy az ember nem teszi be a lábát a Tibeti Autonóm Régióba, még nem kell teljesen lemondania a tibeti élményről. A környező tartományok Tibet felé eső peremvidékének jelentős része kulturálisan már tibeti, és több forrásunk szerint ezek a területek sokkal inkább tibetiek, mint Lhásza és környéke. Itt a han kínaiak nem tesznek meg mindent azért, hogy demográfiailag és kulturálisan egyaránt ők legyenek többségben, és a tibeti identitás – elsősoban annak legfontosabb eleme, a vallás – is szabadon virágozhat. Mindezek tudatában döntöttünk úgy, hogy ellátogatunk Gansu tartomány déli csücskébe, Xiahéba.
Xiahé teljesen jellegtelen kínai kisváros, viszont a Labrang nevű tibeti kolostorra és településre épült rá. Labrang a buddhizmus speciális tibeti, lámaista ágának hat nagy kolostora közül az egyik, a maradék ötből négy Tibetben van, a másik meg állítólag turistásabb és kevésbé nagy szám. Egyikünk sem az a különösebben misztikus-spirituális típus, de Labrangban nagyjából az ötödik perc után mindkettőnk számára világossá vált, hogy miért is vonzott Tibet mindenkit a náci fajkutatóktól a büdös hippikig. Tibet és a tibetiek egyrészt rendkívül egzotikusak a világ legmagasabb hegyeivel, a színes ruhákkal és a furcsa, aranyozott istenszobrok előtt égő jakvaj-gyertyákkal, másrészt a tibetiek vallásossságában van valami annyira őszinte, magasztos lelkesedés, hogy itt talán Nietzsche is újra végiggondolná a jóisten egészségi állapotát. Egyébként aki volt az Andokban, az már félig látta Tibetet, ott is magasak a hegyek, az indiánoknak ugyanilyen vágott szeme és cserzett bőre van, ők is szeretik a színes szőtteseket, az öregasszonyok pedig ugyanolyan fonott copfokat és férfiakra való kalapokat hordanak.
Labrang varázslatos hely, viszont azt is világosan megmutatja, milyen igazságtalan volt a kínaiak érkezése előtti tibeti társadalmi berendezkedés is. Az európai kolostorokhoz szokott ember egy templomot vár, körülötte néhány melléképülettel és harminc rozoga szerzetessel, itt viszont egészen másról van szó. Labrang ma messze van a fénykorától, de így is lakik benne vagy ezer láma és szerzetes, akik az ég világon semmi hasznosat nem csinálnak, csak imádkoznak naphosszat, és olyan, magashegyi környezetben rendkívül hasznos tudományokkal foglalkoznak, mint például filozófia és ezoterikus buddhizmus. Tibet a kínaiak érkezése előtt militarista teokrácia volt, amelyben egy élősködő szerzetesi réteg erős hadseregek segítségével tartatta el magát a nincstelen parasztokkal, akiknek reggeltől estig azért kellett robotolniuk a Himalája lejtőin, hogy a sok Buddha-szakértő egész nap a szent szövegek felett görnyedhessen. A hivatalos kínai történelemkönyvek szerint ők csak felszabadították a tibetieket a feudalizmus rabigája alól. Ez így nagyjából stimmel is, és csak annyit kell hozzátenni, hogy a felszabadítás után valami még undorítóbbat szabadítottak szegény tibetiek nyakába.
A sok szerzetesnek köszönhetően a labrangi kolostor jelentős része relatíve érdektelen, földszintes lakóházakból áll, amelyekben kollégium-szerűen laknak a fiatalabb szerzetesek. Szemben az otthon látható ájtatosképűekkel ők a világi javakról nem igazán mondanak le, NBA-posztereket például lehet kirakni, akkor pedig még a minket a legszentebb pagodákon végigvezető, angolul beszélő szerzetes is elröhögte magát, amikor a leplei alatt megcsörrent a mobilja. Egyébként az apja volt, aki gyakran betegeskedő fia egészsége iránt érdeklődött. A kolostort körülvevő város is tele van ügyeket intéző, kvarcjátékot vásárló, étteremben ebédelő és buszra várakozó szerzetesekkel, akiknek ugyan minden földi vágyról le kell mondaniuk, a nőket viszont azért a szemük sarkából megnézik. Sok az alsótagozatos szerzetes-tanonc is, őket csóró szüleik adják a vallásnak, és szabadidejüket normális gyerekekhez méltóan focival és verekedéssel töltik.
A szerzetesek viszonylagos szabadsága cseppet sem tántorítja el a Labrangba özönlő tibeti zarándokokat. Zarándoknak lenni Tibetben egyfajta kötelesség és folyamatos elfoglaltság, nem úgy, mint az egyszeri mekkai zarándoklat. Aki komolyan veszi a lámaizmust, az tulajdonképpen minden szabadidejét a vallási kötelezettségekkel tölti, egyik szent helyről a másikra járva, imádkozva és adományokat cipelve. Ami viszont igazán különlegessé teszi ezt a vallást, az a mániákus körözés.
A Labrangba érkező zarándokok idejük jelentős részét a kolostor és az egyes épületek körbejárásával töltik, szigorúan az óramutatóval megegyező irányban, közben jellegzetes torokhangon mindenféle imákat mormolva. A kolostor kerülete mentén több száz méretes imamalom van felszerelve, ezek mindegyikét minden egyes zarándok meg is forgatja, az igazán hithűek pedig közben a kezükben lévő kis imamalmokat is pörgetik. Mint minden vallásban, itt is vannak a hagyományokon direkt nehezítő ájtatosok, ők a fülöp-szigeteki ön-keresztrefeszítők és az Ali halála miatt érzett fájdalmukban önmagukat szöges korbáccsal verő síiták lámaista megfelelői. Aki itt nehezíteni akar a feladaton, az újra és újra hasravágódva, földön csúszva majd megint felállva kőröz. Az általunk látott legkeményebb arc szemben állt a kolostor falával, így csinálta meg a hasrafekvős gyakorlatot, minden felállás után egy kicsit balra lépve és így továbbhaladva. Nem lehetett rövid napja, és ő még mindig nincs sehol azokhoz a zarándokokhoz képest, akik ugyanezt Nyugat-Tibetben, a buddhizmus és a hinduizmus által egyaránt a legszentebbnek tartott hegy, a Kailash körül csinálják meg, amit gyalogolva is három nap megkerülni, és az út több 5500 méter feletti hágón is átkel.
A zarándokok egyébként a tibeti társadalom teljes keresztmetszetét adják, a legelőkről beszabadult, mosdatlan pásztoroktól kezdve az ünneplőbe öltözött, körözés közben egymással pletykáló nagymamákton át az iskolából hazafelé menet pár imamalmot különösebb meggyőződés nélkül megpörgető kisfiúkig. A szerzetesekkel mindenki a legnagyobb tisztelettel beszél, bent az épületekben pedig vágni lehet a megilletődöttséget. A zarándokok itt az otthonról hozott jakvajból öntenek a bent már égő gyertyákhoz, fehér gyolcsot aggatnak a Buddha különböző megnyilvánulásait és az egykori jeles lámákat ábrázoló szobrokra, pénzt dobnak be a perselyekbe, és természetesen jó sokszor hasravágódnak.
A minket körbevezető szerzetes ugyan nyíltan beszélt róla, ám Labrangban egyetlen egy fénykép sincs a jelenlegi Dalai Lámáról, viszont annál több a második legfontosabb figuráról, a Pancsen Lámáról. Egészen pontosan a kínaiak által annak tartott kisfiúról, a Dalai Láma jelöltjét kiválasztása után nem sokkal Pekingbe vitték, és azóta sem tudni róla semmit. Ezen kívül a nyilvánvalóan éles tibeti-han ellentétből nem sokat láttunk, bár ahogy a szerzetesünk páros lábbal elhajtott egy fontoskodó kínai idegenvezetőt, abban azért benne volt elég sok csendben eltűrt sérelem.
A Labrangban töltött két nap alatt a tibetiek barátságosabbnak is bizonyultak az eddig megismert hanoknál, bár ha tovább maradunk, talán változott volna a véleményünk. A legnagyobb élményt mégis maguk a színek jelentették, a magashegyi kék ég, a környező zöld hegyek, a szerzetesek bordó, ciklámen és sárga ruhái, a barna, vörös és okkersárga épületek, az aranyozott tetődíszek és a zarándokok színes kabátjai. Ez volt az a környezet, ahol egyszerűen képtelenek voltunk rossz fényképeket készíteni. Egyszer pedig majd elmegyünk Tibetbe.
