A nagyon nagy nevezetességekről mindig csak egyetlen kép él az emberiség közös agyában. A dokumentumfilmeknek és a mindent leegyszerűsítő nemzeti turisztikai hivataloknak köszönhetően a Nagy Falra mindenki ugyanúgy gondol. A hegyek gerincén a horizontig húzódó sárkányfarokra, a kép előterében valamelyik bástyával. A Machu Picchuról készült szinte összes poszter ugyanabból a szögből mutatja a várost, mögötte a következő hegy sötétzöld kúpjával. Baganról ez az egyetlen kép naplementekor készül valamelyik sztúpa tetejéről, szemben fotózva a napkoronggal, és egy másik sztúpa hangsúlyos sziluettje mellett még néhány száz tűhegyes csúcsocska látszik rajta. Nem véletlenül reklámozzák minden olyan helyen ezzel Mianmart, ahol Mianmart egyáltalán reklámozzák, mert ez azon látványok közé tartozik a világon, amelyek nélkül teljes életet élni lehetetlen.
Ha Bagan rommezeje a világon bárhol máshol lenne, esetleg Észak-Koreát, a Kongó dzsungeleinek különösen sötét szekcióit és természetesen Tádzsikisztánt leszámítva, bérelt helye lenne minden hülye „a XXI. század hét csodája szavazáson". Itt Mandalay és Yangon között, az Ayeyarwady kanyarulatában viszont még jó sokáig meg fog maradni a relatív névtelenségben, aminek - ahogy az mindjárt kiderül - azért vannak előnyei is.
Baganban 1044 és 1287 között alig 42 négyzetkilométeren több, mint négyezer templomot és sztúpát emelt a buddhista vallásos szenvedély és a helyi királyság gazdagságának kombinált ereje. A baganiakat akkor kapta el az építkezési láz, amikor királyuk vezetésével szívükbe fogadták Buddhát, a kedélyeket pedig az észak felől érkező mongolok hűtötték le, akik itt is mindent elsöpörtek. Ahogy azt az elemi matematikai műveletekben járatos olvasóink minden bizonnyal már kiszámították, ez a két évszázad alatt havi átlagban több, mint egy épület készült el Baganban. Ahogy pedig azon olvasóink sejtik, akik pályáztak a leendő budapesti kormányzati negyed megépítésére, ez bizony csak rabszolgák ezreinek nem igazán önkéntes segítségével sikerülhetett.
A Lonely Planet Myanmar útikönyve azzal a hasonlattal próbálja érzékeltetni Bagan monumentalitását, hogy képzeljük el Európa összes gótikus katedrálisát szépen egymás mellé építve. Ez így egyáltalán nem stimmel, sokkal találóbb lenne úgy, hogy tessék a gótikus katedrálisokhoz még az összes európai román templomot is hozzáképzelni. És nem csak azért, mert Európában egyáltalán nem épült négyezer gótikus katedrális, hanem mert ezek mind egymásra eléggé hasonlító, gigantikus, hogy azt ne mondjuk egészen katedrális-szerű darabok, míg Baganban ugyan vannak ilyenek is, ám az épületek derékhadát és a hely igazi varázsát a sokkal kisebb, tömzsi, esetenként naiv vallásosságot sugárzó, sematikus freskókkal kipingált épületek adják.
Ma Baganban valamivel több, mint kétezer, többé-kevésbé épségben megmaradt épület járható be és körül. 1975-ben volt itt egy elég nagy földrengés, de az UNESCO vezetésével a helyi uraságok minden obstrukciója ellenére is sikerült mindent szépen helyreállítani. A Nagy Fal és Machu Picchu szintén óriási, viszont összefüggő dolgok, és az általunk még nem látott, ám már nagyon várt kambodzsai Angkorban is viszonylag kevés, ám hatalmas épület van. Bagan éppen azért más mint minden más, mert itt egy hadseregnyi, stílusjegyeikben hasonlító, viszont egymástól jól elhatárolható épület áll egymás mellett.
Bagannak ebből az egyszerre szétszórt, viszont csak egyben igazán nagyot ütő jellegéből következik, hogy lehetetlen rövid idő alatt elintézni. Több, mint kétezer műemlék végigjárására egy hónap sem lenne elég, mi végül négy és fél napot töltöttünk azzal, hogy legalább a jelentősebb épületeket bejárjuk, és csak rendszerező elménknek, kiváló tájékozódási képességeinknek és újonnan felfedezett rajongásunknak az offroad-biciklizés iránt köszönhető, hogy két templomot leszámítva mindent sikerült megnézni, amit meg akartunk nézni.
A bagani romok annál pont szélesebb területen vannak elszórva, hogy csak úgy be lehessen gyalogolni az egészet. Így két eszköz jöhet csak szóba, a lovaskocsi vagy a bringa. Mi ez a négy és fél nap után melegen ajánlanánk az utóbbit, mert egyrészt az ember szeret a maga ura lenni, másrészt még mi is gyorsabban haladtunk, mint a lovaskocsik, harmadrészt olcsóbb, negyedrészt pedig bármit állít az aljas lovaskocsis-maffia, Bagan minden pontja igenis bejárható biciklivel, annyira azért nem mély a homok. Annyira viszont igen, hogy a legkeményebb napon ketten összesen négy defektet kapjunk ezeken a váltó nélküli vackokon, és minden este gyakorlatilag végkimerülten zuhanjunk bele az ágyunkba.
A több, mint kétezer épület közül alig egy tucatnyi őrzi máig vallásos jellegét, ezekbe járnak a helyiek imádkozni meg banánt és pénzt dugdosni a bennük ücsörgő Buddha-szobrok kezébe. Buddhista vidékeken különösen rossz meló lehet a műemlék-megőrzés, mert a buddhista ember szentül hiszi, hogy a nirvánához úgy is közelebb kerülhet, ha a maga ízlése szerint csinosítgat egy kicsit valami közeli szent helyen. Szidolozza a kilincseket, újabb réteg arannyal vonja be valamelyik szobrot, esetleg új ruhát ad rá, kivakolja a falakat, felcsiszolja a parkettát, virágot ültet az épület elé, tényleg mindent ér. Így a népszerű buddhista szentélyek akármilyen régiek, mindig úgy néznek ki, mint amit tegnap vett át a megrendelő, és a nyugati kultúrimperialisták csak ott találnak az ő ízlésüknek megfelelő romantikus lepukkantságot, omladozó tetőt és beázott falakat, ahova a helyiek már nem járnak imádkozni.
A régi épületek felújítása pedig még semmi ahhoz képest, hogy a hitbuzgó mianmari elit ismét elkezdett Baganban építkezni, aki ad magára és van is rá elég pénze, az nyugodtan emelhet magának itt saját sztúpát. Szerencsére azért így is van itt ezer és ezer épület, amely meg tudott maradni háborítatlan romnak, és amelyek csak a turistákat érdeklik, valamint az ő menekülési útvonalaikat elzáró szuvenír-árusokat. Az idei szezon a szeptemberi balhé után elég sovány lett Mianmarban, minket, a keresletet, így néha már zavart a túlkínálat csúnya festményekből („I'm an artist Sir, I paint all by hand") és színes műanyaggolyókból („Want ruby, Sir?").
De tényleg csak néha, a nyolc-tíz leghíresebb épületen kívül a teljes magányra is volt esély. Baganban adott napon a helyszínen tartózkodó összes turista valamelyik templom vagy sztúpa tetejéről nézi a naplementét, és természetesen az számít fasza gyereknek, akinek embertársait teljesen elkerülve sikerül belebámulni a napkorongba, miközben az az Ayeyarwady túloldalán bezuhan a hegyek mögé. Talán nem szerénytelenség itt megemlíteni, hogy szimatunk minket mind a négy késő délutánon jó helyre vitt, és egyszer tényleg csak mi voltunk fenn az egyik ideálisan pozicionált kis templom felső teraszán, meg az ausztrál tűzoltó és kedves felesége, de őket eleve mi hívtuk.
Szóval csak annyit szerettünk volna mondani, hogy ide egyszer mindenkinek el kellene jönnie.
